A tanító

A Kapcsolat Club Karácsonyi kapcsolataink c. pályázatán első helyezést ért el az olvasók véleménye alapján.

A tanító

Kép: Leidgeb Ákos

A hópelyhek nagy, sűrű pelyhekben hulltak egész álló nap, estére már bokáig beleptek mindent. A háztetőket, a földet, a kerítéseket és autókat. Hófehérre festette a kisvárost az erdő mélyén, aminek a szélén ott állt az adótorony; az égbenyúlt, beleért az alacsonyan gomolygó felhőkbe. A tetején lévő kékes fényt eltompították a felhők és a köd.

Voltak, akik hiányolták, mert útjelzőként magaslott a város fölé, és a fénye adott némi biztonságérzetet a későéjjeli órákban. Mások örültek, hogy nem vakította meg őket a reflektor, és hogy a fénye a hóról sem vetődött vissza.

Az érintetlen hó hangosan ropogott a sosem hordott csizma talpai alatt, ahogy az út túlsó végén lakó nő végigment a főúton, abban a reményben, hogy nem csúszik el a röpködő mínuszokban jéggé dermedt latyakon.

A torony aljában, a sok-sok lom mögött aranyszínű aura jelent meg és tűz ropogása hallatszott.

Emma keze lassan kékessé színeződött a hidegtől, el sem tudta képzelni, mit érezhet a férfi, akinek minden éjjel ezzel az ítéletidővel kell megküzdenie az életben maradásért. Befogadni ugyan nem tudta, de könnyített a lelkiismeretén, hogy segíthetett rajta.

- Jó estét – köszönt halkan, apró mosollyal az arcán, és ahogy megállt a tűz másik oldalán, kissé kellemetlenül érezte magát. Feszengett, mint minden alkalommal, amikor hozott valamit az úrnak, mert úgy érezte, mintha ő lehetne a megoldás a problémára, és ő csak egy morzsát ad.

- Kegyednek is – hallatszott a mély dörmögés a koszos sál túloldaláról.

- Hoztam a vacsorából. Gondoltam… Éhes. – Wyatt úgy kapott a kedvesen felé nyújtott tál után, mintha az életéért kapott volna. Napok óta egy falatot sem evett, így valószínűleg így is volt; a gyomra hangosan korgott már órák óta, és a házakból kiszűrődő meleg étel és mézeskalács illat nem könnyített a helyzetén.

- Maga egy angyal – hálálkodott a férfi, majd harapott pár falatot a krumpliból, amit tálcán talált, és felállt. Andalgó léptekkel kikísérte az egykori diákját a sikátor végéhez, oda ahonnan mindketten könnyedén végignézhettek a színes égőkkel díszített utcákon.

Kellemetlen csend állt be kettejük között. Az egykori professzor dideregve fúrta a kezeit az őskori kabátja zsebeibe, míg Emma, akit éveken át tanított az öregúr, összébb húzta magán vastagon bélelt kabátját. Hiába hozott épp meleg vacsorát a férfinak, gyötörte a lelkiismeret-furdalás.

- Tudja, kevesen vannak már azok, akik olyanok, mint maga.

- Mire gondol? – kérdezett rá Emma, mert ez már ismerős volt neki. Amikor a tanára volt, akkor is sokszor beszélgettek így, és akkor is tetszettek neki a férfi gondolatai, így azonnal felengedett, mikor úgy tűnt, végre szóra bírta Wyattet.

- Sok emberrel találkoztam már, pláne amíg tanítottam – kezdte Wyatt. – A karácsony az, amikor az emberen igazán meglátszik, hogy hol helyezkedik el a társadalomban. Hogy mennyire tehetős. Tudom, hogy nem milliárdosok, de nem is mondhatnánk, hogy kifejezetten szegények. – Wyatt hangsúlya egyértelművé tette Emma előtt, hogy tehetősnek tartja őket, talán még gazdagnak is, csak épp nem akarta kimondani. – Most mégis itt van. A hidegben. Éjszaka. Velem beszélget, és ételt ad. Nem sok embert tudnék mutatni, aki ugyanezt megtenné.

Egy méregdrága autó száguldott el előttük, hangosan üvöltött belőle egy kevésbé ismert rock együttes slágere. Nem ismerték az autót, így nyilvánvaló volt, hogy a benne ülő három ember vendégségbe jött a városba. Nem beszélgettek és nem tűntek boldognak, még csak egymásra sem néztek.

- Ez az, amiről beszélek – folytatta Wyatt. – Van az embereknek egy csoportja, akik egyszerűen kötelező pofavizitként értékelik a karácsonyt, holott annak az együtt töltött időről, szeretetről és családról kéne szólnia. Na, nem mintha csak a karácsonynak kéne, de akkor is…

 Emma egy percig elgondolkodott azon, amit látott, de nem volt ideje hosszabban töprengeni, a mindig is bő beszédéről híres tanár szinte szünet nélkül kezdett bele egy apró történetbe. Közben érlelődött benne egy ellengondolat; nem minden család tipizálható ennyire egyszerűen. Ő maga is ismert olyanokat, akik szegénységük takarására még fellengzősebbek lettek, vagy akik a legnagyobb szerénységben hordtak haza eget rengető fizetségeket.

- Ismertem egy családot – kezdte -, évekkel ezelőtt megszakadt velük a kapcsolat, még azelőtt, hogy elárverezték volna a lakásom. Rengeteg pénzük volt, belső medencétől kezdve házi szaunáig minden volt náluk. Több lábon álltak, és a szintén jómódú rokonok előszeretettel hagytak rájuk a vagyonukat. Tengerparti nyaraló, luxuscikkek, minden évben két hetes családi sítúrák. Egyszer náluk töltöttem a karácsonyt, de a folytonos veszekedés miatt, mintha egy rossz téli napjukat fogtam volna ki. Egymáshoz vágták az ajándékokat, kibontották, aztán ugyanúgy vitatkoztak tovább jelentéktelen apróságokon, mint előtte. Kívülről boldognak tűntek, de más nem érdekelte őket, csak a pénzben mérhető szeretet.

Szépen csengő fogalmazás mögé bújtatva, Wyatt egyszerű kritikát fogalmazott meg a névtelen családról, és habár a szavai sokkal kedvesebbek voltak, a hangsúlya már élesebb volt. Szabályszerűen lenézte azokat az embereket, akik feltehetően a barátai voltak, hisz velük töltötte az ünnepet.

- Nagyjából öt olyan perc volt, amikor valóban normálisan viselkedtek, mint akik tényleg egy család, és akik épp a karácsonyt ünneplik. Amikor az ajándékokat már kinyitották, és még tartott az újdonság varázsa.

Emma elmélyülten rugdosott néhány hólabdát, és észre se vette, hogy lassú, észrevétlen andalgással már a főút feléig is elsétáltak. Pont ennyit kellett még sétálni a saját házukig, és ebben azért volt olyan biztos, mert kislányként, amikor unatkozott, sokszor sétált itt végig, megszámlálva mindent, amit meglehet. Az adótoronyig megtenni szükségeltetett lépéseket, az út közben szeme elé akadó bokrokat, a villanypóznákat, az összes ház, össze ablakát, az összes kipakolt muskátlit.

Everették házának ablakán villódzó fények szűrődtek ki, a karácsonyfa égősorainak tompított fénye. Halk csevej és tűz ropogása hallatszott, és Emmának apró, alig látható mosoly húzódott az arcára. Szerette azt a családot, békések voltak, és kedvesek, Emma sok időt töltött náluk, amíg kislány volt.

- Én egyszer velük töltöttem egy karácsonyt – szólalt meg hirtelen, Everették háza felé intve, ő maga sem értette miért. Nem tervezte, hogy saját történettel áll elő. – Nekik sem volt túl sok pénzük, meg nekünk sem, ezért együtt töltöttük az ünnepet, osztott költségekkel. Először mindenki feszült volt, és idegenkedtünk egymástól. De aztán feloldódott a hangulat, és életem legjobb karácsonya volt. Ültünk a kandallónál, mindenki mesélt, és mi még ugyan kicsik voltunk, de emlékszem, hogy végtelenül élveztem, mert annyira… természetes volt – mesélte, és abban a percben megrohanták az emlékek. Egy kép égett az agyába, azóta se tudta feledni. Ott ült, nézte a szüleit, ahogy szomorkás vigyorral nézték őt, és Everették egyetlen fiát, Karlt. Az anyja évekkel később elmesélte, hogy sajnálta, amiért nem tudott neki mindent megadni, hogy sajnálta, amiért pulcsiban és kesztyűben kellett ülnie egész télen, mert nem volt megfelelő a fűtés.

- Látja, ez a különbség – csapott le a témára a férfi ismét, de immár hiába ecsetelte, hogy mennyire másként látják egyes emberek a különböző ünnepeket, Emma képtelen volt rá figyelni. Elmerengett a saját emlékeiben. A szülei akkor a teljes nyomort rejtették el előle néhány fényes karácsonyfadísszel, és ez úgy ténylegesen csak akkor és ott tudatosult benne.

A felismerés sosem ismert erővel csavart a gyomrán néhányat. Élete legszebb karácsonyán csak ült a földön, az új babájával játszott, amit a Jézuska hozott, és Karl orra alá dörgölte, csak hogy bosszantsa. A fiú utálta a lányos dolgokat, ezért egész este egymást kergették.

Karácsony volt, vastag hó fedte az utcákat, Emma egy régi ismerősével beszélgetett, és a bőre alá furakodó hideg ellenére is kellemes meleg töltötte el a bensőjét. Haza akart jutni, ezért megnyújtotta a lépteit, de nem gyorsította fel őket. Wyatt igazodott hozzá, és közben igyekezett nem úgy tenni, mint aki alkalmatlankodni akar, és bepofátlankodni egy család karácsonyába. Meg sem fordult a fejében, egyszerűen hazakísérte Emmát.

Ám ő az utolsó pillanatban, mikor már majd szétvetette az izgalom, hogy visszatérjen a családja körébe, megállt az ajtó előtt, és egy röpke pillanatig elgondolkodott.

Úgy indult el, hogy ételt vitt egy hajléktalannak, nem azért ment, hogy beinvitálja, de képtelen volt ellenállni a késztetésnek. Villámgyorsan fordult meg a tengelye körül.

- Van kedve bejönni?