Moulin Rouge

Születésnapra
Az Aposztróf Kiadó és a Corvin Művelődési Ház pályázatán Corvin-különdíjas novella, bekerült a Dimenziók 5 c. kötetbe.

Moulin Rouge

Clémence a rá jellemző magabiztossággal vonult végig a macskaköves utcákon. Halvány mosollyal a szája szélén élvezte a férfiak elismerő pillantásait, s fenntartotta az évtizedek alatt jól kidolgozott, elérhetetlen istennő látszatot, ettől volt olyan hatalmas sikere az esti előadások alkalmával.

De ez korántsem jelentette azt, hogy szerette ezt az életet, de ha elkezdte, be is kellett fejeznie.

- Mégis merre kószáltál? – Sebastian mennydörgő hangja kettéhasította a kihalt termet, melyben végül megtalálta a lányt, aki után egész nap kajtatott.

- A városban. Vettem magamnak ezt-azt – felelte a lány, megigazítva eper szőke tincseit. A férfi csak állt ott, nézte a nő vékony, kecses testére simuló finom, fekete szatént, és várta, hátha még hozzátesz valamit, de nem tette. Részéről a beszélgetés lezárult.

- Este előadás, indulj készülődni – hebegte Sebastian zavartan, majd sarkon fordulva kirohant a teremből. Clémence pajkos mosolyra kunkorította vörösre rúzsozott ajkait, és szemeit az égre emelve felment az emeletre, ki az épület tetejére, olyan gyorsan, hogy emberi szemek aligha követhették.

Aznap este Clémence ráeszmélt, milyen szörnyű életet élt végeláthatatlan életének utolsó három évtizedében, és úgy döntött, ideje szakítani a hagyományokkal.

Miközben körvonalazódott benne a terv, már nem érzett semmi ellenszenvet, undort vagy taszítást, csupán a bosszú várhatóan édes ízét, és a biztos nyerésség adta magabiztosságot. A markában érezte a győzelmet, tudta, hogy nem veszíthet.

Egyre izgatottabb lett, egyre jobban szomjazott, és minden perc egyre lassabban és lassabban telt. Ennek ellenére nyugodtan, ráérősen készülődött. A jövőt kutatta, gátlástalan izgalommal várta már, hogy a való életben is élvezhesse fantáziája képeit.

Odakint már javában dőlt az ital, szólt a zene, kihívó táncot jártak Clémence kollegái, a jó ízlés határait bőven túllépő ruhákban. A lánynak pillanatokon belül színpadra kellett lépnie.

Jóval azelőtt, hogy felmászott volna a hintára, végigjárta az összes bejáratot. Negédes mosollyal bájolgott a jegyszedőnek és a biztonsági őröknek, majd szégyenteljes örömmel törte el a nyakukat, szépen, sorban. Élvezte, hogy meg kellett feszítenie emberi lényének izmait, hogy visszafogja a sikolyaikat, mielőtt végleg az ajkukra fagyott a hang. Másik lénye még csendben várta a véghajrát. Mert tudta: később szüksége lesz az erejére, elvégre ennyi ember, ennyi idő alatt… Borzasztó, de legalább kielégítő munkának ígérkezett.

Halálos csend ereszkedett a teremre; mindenki az ő hangját várta. Hatásvadász, éppen ezért sikeres műsor volt.

Beindult a show, mindenki táncolt, énekelt, ivott, jól érezte magát; Clémence és kolléganői minden gátlás nélkül illegették tökéletes bájaikat az arra vevőnek bizonyuló férfiak előtt.

Lelkében ijesztő nyugalom honolt. Mintha eltűnt volna belőle minden emberség. Kicsit merészebb is volt, mint egyébként szokott, a visszatérő vendégek legnagyobb meglepetésére és örömére.

Egy óvatlan pillanatban, amikor az egyik vendég hátravetett fejjel kortyolta az italát, kihúzta a cigarettákat és a gyújtót a zsebéből, majd elrejtette ruhája fodrai közt. Mindig is teátrális volt, és kellett valami, amivel lezárhatta az estet. A férfi persze az alkohol ködén át is észlelte a lopást, de Clémence természetfelettien csábító mosolya elfeledtette vele megdöbbenésének okát. A díva rámosolygott, kacsintott egyet, majd a férfi szája szegletébe nyomott egy röpke csókot, ami vérvörös foltot hagyott a fehér bőrön. A táncosnő gondolt egyet, majd mintha letörölni akarta volna, elkente a férfi arcán a rúzsnyomot.

Volt egy pillanat, amikor az egyik erkélyről végignézett az érte őrjöngő tömegen. Imádták, felfalták a szemükkel, zsivajuk, kacajuk, tapsuk és táncuk zaja megtöltötte a hatalmas épületet, s mindezt azért, mert nem volt szégyenlős. Az emberek tehetetlenek voltak ellene. Teste, hangja, megjelenése legkisebb hibáit is tökéletesnek látták, mintha egy műalkotást tartottak volna maguk elé.

Lesietett a főszínpadra, ahol némi tánc után térdre hullott, s a táncosok védőbástyaként állták körül. Felemelt szoknyával takarták, Sebastian odasettenkedett hozzá egy új ruhával, amit azelőtt sose látott. Minden eddiginél kevesebb takart. Egy pohár vizet tartott a másik kezében, de Clémence csak megrázta a fejét, majd kibújt a ruhájából.

Míg kollégái ide-odasasszéztak körülötte, hogy ő békében átöltözhessen, Sebastian folyamatosan beszélt neki. Dicsérgette, hogy biztassa a táncost, de ő jobban érezte magát, mint valaha.

- Tehetek még valamit érted? – kérdezte Sebastian, miközben az egyik lábával már próbált kilibbenni a védett körből.

- Hozz egy üveg italt. Valami erőset. Megkívántam – vetette oda neki foghegyről, miközben a dekoltázsát igazgatta, majd föltette a nyakláncát.

- Na, de… - kezdte felháborodott hangon Sebastian, de a nő fagyos, gyilkos tűzben égő, furcsán sötét tekintete belefojtotta a szót.

- Csak csináld, amit mondtam! Tedd le a színpad szélére, legyen kéznél – utasította, majd széles mosolyt erőltetve az arcára, nagy lendülettel felpattant. A táncosok szétrebbentek, különböző lépésekkel egy-egy férfi ölébe vetették magukat, és folytatódott a műsor – legalábbis kellett volna, de Clémence magához kérte a mikrofont, némaságba borítva a helyet.

- Uraim! Egy kis figyelmet kérek! – krákogta. Minden szempár kíváncsian szegeződött rá, köztük Sebastiané. – Ma ünneplem a tízedik évfordulómat. – Kijelentését minden eddigit fölülmúló tapsvihar és ováció követte. – Ma tíz éve volt az első előadásom, és szeretnék egy kicsit ünnepelni. Így megkérnék mindenkit… – lépdelt előre, le a színpadról, szépen, kecsesen ringó csípővel.

Lehajtotta a fejét, vonásai eltorzultak, gyilkos kifejezés ült ki nőies vonásaira. Égszínkék íriszei feketébe sötétültek, a szeme fehérje véreressé vált. Gonosz mosolyra vonta ajkait, majd újra felnézett; eszeveszett tekintetétől mindenki hátrahőkölt.

-… ne ordítsatok hangosan – kacsintott, majd vigyora eltorzult, felső ajkát hátrahúzta, szemfogai előugrottak, és emberi szemmel nem követhető gyorsasággal vetette rá magát a hozzá legközelebb álló idegenre.

Végre revansot vehetett mindenkin, aki valaha kihasználta, és végezhetett pár, az erkölcsi mércét jóval alulmúló szajhával is.

A káröröm és bosszú kielégítő érzése jóleső forróságként siklott fel a gerince mentén, mint Lucifer kígyója, melegséget és borzongást terjesztve benne. Groteszk és undorító gyönyör volt ez, de neki ez jelentette az életet és a szabadulást.

Sebastian volt az utolsó.

- Oh, Sebastian. Gondolom, nem ezt a végkimenetelt szántad az estének, jól mondom? Ismét felküldtél volna valakit, amíg az asszony nincs otthon, ugye?

A férfi láthatóan rettegett.

- Tudod… – állt meg felette Clémence, miután felvette a színpad széléről a whisky-t, és belekortyolt. Egy pillanat erejéig a szájában tartotta, élvezte, ahogy a csípős alkohol lemarja a nyelvéről a vér ízét. – Én sem így terveztem a mai napot. Ugyanazt akartam csinálni, mint tíz évvel ezelőtt Rómában – lezuhanni a hintáról, és véletlen baleset folytán szörnyethalni.

Sebastian értetlenül bámult a semmibe, de valójában minden, amit felfogott annyi volt, hogy közel a vég; az agya védvonalat emelt maga köré, hogy ne legyen olyan fájdalmas.

- Oh, majd elfelejtettem. Te kis naiv, gondoltad idejött egy csinos, huszonnégy éves kislány, csináljunk belőle sztárt! Huszonhat éves vagyok - dobta hátra a haját Clémence előkelő gőggel a hangjában -, immár hetven hosszú esztendeje. Ehhez képest jól tartom magam, nem?

Elfordult, andalgó léptekkel mászkált a véres, de üres színpadon, lóbálta az üveget. Beszívta a halál fülledt aromáját, majd hirtelen, egy pillanat alatt megfordult, megragadta Sebastian torkát, és a falnak szorította. A férfi ösztönösen kapott a kezéhez, próbált szabadulni, de nem menekült.

- Végig fogom veled nézetni, ahogy porrá ég minden, amiért dolgoztál, az egész világod – suttogta a fülébe, szinte hihetetlen mámorral a hangjában.

Orrát végighúzta a férfi nyakán, beszívta vérének édes, félelemtől pikáns illatát, majd belemélyesztette fogait. Az édes, fém ízű meleg nedű végigcsorgott a torkán, kielégítve ezzel minden vágyát. Sebastian ordított, és folyamatosan gyengült, míg a nő egyre boldogabb lett, de hamar leállt. Életben kellett hagynia ahhoz, hogy beválthassa ígéretét.

Mikor elengedte, a férfi összerogyott, a falnak dőlve kapkodott levegőért, színtelen arcán az élet legkisebb jelét sem lehetett felfedezni, és már szinte várta a megváltó halált.

Clémence, mint aki jól végezte dolgát, megtörölte kezét az egyik néhai vendég zakójában, és elővette a cigarettát és a gyújtót a melltartójából.

Mielőtt távozott volna, a füstölgő csíkot a szája szélére csíptetve megkereste a tömegben a férfit, akinek a rúzsnyomot az arcán hagyta. A kendőjével szépen megtörölgette – minden vérfoltot eltüntetett, de a rúzst az arcán hagyta, vészjósló nyomként a helybélieknek, akik majd megpróbálnak bejutni a tragédia helyszínére. Kivonszolta a tetemet a kasszához, és a bejárati ajtónak támasztotta.

Clémence mindig is szerette a színpadias, drámai befejezéseket. Mikor utoljára végigsétált a Moulin Rouge nagyszínpadán, kinyújtott karjának másik végén egy whisky-s üveget tartott, fejjel lefelé – azt, amit még Sebastian készített elő neki. A férfi pedig mindezt végignézte; tehetetlenül ült a pallók végén, kivégzését várva. Nem fogta fel, hogy egy élet munkája veszett oda; az életével együtt. Csak nézte, de nem akarta látni.

Egy pillanatig nézte az apró lángot, ahogy a gyújtó végén táncolt.

Még egyszer, utoljára, körülnézett a helységben, majd eldobta a gyújtót és a színpad lángra kapott. A nő pedig kisétált, gyorsan belebújt fekete kabátjába, mélyet szívott a cigarettájából, majd maga mögött hagyta a Vörös Malmot.