2016. április 3., vasárnap

Gramigna szeretője

× A Festival d'Italiano egyik, a Debreceni Egyetem olasz tanszéke által kiírt pályázatára készült műfordítás, ami a versenyen első helyezést ért el
× Olasz nyelvű eredeti: [ link ] - Giovanni Verga: L'amante di Gramigna
× novellafordítás
× eredeti keletkezés: 1880

Gramigna szeretője

Farina Salvatorénak

Kedves Farina, itt van számodra egy történet vázlata. Érdemként megemlítendő, hogy nagyon rövid, és történelmi eredetű – egy emberi dokumentum, ahogy manapság mondják -, téged talán érdekelhet, illetve mindenkit, aki a szív bugyrait igyekszik megfejteni. Fel fogom még hozni ezt, hogy miért választottam ezt az utat a sok közül, nagyjából érthetően, de azért festőien, a népszerű történetmeséléshez mérten. És tényleg az lesz a legjobb, ha szembesítelek a puszta tényekkel, anélkül, hogy keresnénk a könyv sorai között, egy író szemén át. Egy egyszerű ember így gondolkodik; hogy van-e mindig valamilyen hatása a létezőnek, a valós könnyeknek, izgatott láznak, vagy csontig hatoló érzelmeknek. Az a misztikus folyamat, amely során ezek az érzések összekötődnek, egymásba fonódnak, érlelődnek és kibontakoznak földalatti útjukon, szövevényeikben, melyek gyakran ellentmondásosnak hatnak. Ez alkotja majd még sokáig annak a pszichológiai jelenségnek az erős vonzását, mely testet ölt egy történetben, és amelyet a modern analízis még most is kételkedve tanulmányoz.

Ezt mondom most el neked, de csak a kiindulási és az érkezési pontot; és ez számodra elég lesz – és ami talán egyszer elég lesz mindenkinek.
Ha újragondoljuk azt a művészeti folyamatot - amely során rengeteg felbecsülhetetlen értékű pillanatunk volt -, egy más módszerrel, akkor sokkal részletgazdagabban, intimebben tárul fel előttünk. Ha hajlandóak vagyunk feláldozni a katasztrófa hatását, a logikus fejlődésnek, akkor szenvedélyekre lesz szükségünk – ezáltal kevesebb, előre nem látható katasztrófát élünk át, mely talán kevésbé drámai, de nem is annyira végzetes. Immár szerényebbek vagyunk, majdnem hogy alázatosak; de ennek példája az ok és okozat közötti homályos kapocs, nem lesz kevésbé hasznos a jövő művészetére nézve. A szenvedélyek tudományában sosem érünk el hasonló tökéletességre, ami felveti a kérdést, hogy szükségtelen-e a folytatás, ha az emberek belső énjét szeretnénk feltérképezni? Az emberi szív tudománya, mely az új művészet gyümölcsöskosara lesz, olyan széleskörűen és olyan nagy fejlődést fog előidézni a képzelet erényeiben, hogy minden regény, amely csak eztán íródik majd, csak a tényeket fogja tudni variálni?
Amikor egy regényben minden rész affinitása és kohéziója olyan összetett lesz, hogy a készítés folyamata rejtély marad, mint az emberi szenvedély kibontakozása, és a formáknak a harmóniája, olyan tökéletes lesz, és valóságának az őszintesége olyan nyilvánvaló, módja és értelme annyira nélkülözhetetlen lesz, hogy az alkotói kéz láthatatlan marad. Akkor majd lesz meg a valós esemény nyoma és a művészeti alkotás úgy fog tűnni, hogy magától jött létre, spontán módon érlelődött, mint egy természetes esemény anélkül, hogy akármilyen kapcsolati pontot megtartott volna a szerzőjével, vagy akármilyen foltot hagyott volna rajta az eredendő bűn.

Jó néhány évvel ezelőtt, a Simeto partján, egy rablót üldöztek, egy bizonyos Gramignát (azaz Gyomot), azt hiszem, akinek a neve átkozottá vált, mint azé a növényé, amiről elnevezték, és aki nem hagyott maga után semmi egyebet, csak terrort. Rendőrök, katonák, lovas katonák üldözték két hónapon át, anélkül, hogy képesek lettek volna megkaparintani; egyedül volt, mégis tízet ért, és a rossz gyom a sokszorozódással fenyegetett. Hovatovább, közeledett az aratás ideje, ami teljes egészében az Úrra volt bízva, mert a tulajdonosok nem kockáztatták meg, hogy elhagyják a völgyet; a panaszkodások általánossá váltak. Az elöljáró a rendőrségért küldetett, fegyvertársakért, illetve azonnal hatállyal járőröket állított szolgálatba őrszemet minden árok mellé, és minden alacsony fal mögé: a teljes tartományban úgy üldözték, mint holmi vadat, keresték éjjel, nappal, gyalogosan, lóháton, táviratok által. Gramigna kicsúszott a kezük közül, vagy épp visszalőtt, ha túl közül kerültek hozzá. Vidéken, a falvakban, farmokon, kocsmákban és találkozó helyeken, semmi másról nem beszéltek, csak Gramignáról, a vad harcosról, a kétségbeesett szökéséről. A lovak hulla fáradtan estek össze a rendőrök alól, a fegyvertársak feladva dőltek ki a sorból, a járőrök elbóbiskoltak; ő egyedül Gramigna nem, ő nem volt fáradt sosem, nem aludt el sosem, örökké harcolt, megmászott minden falat, a gabona alatt kúszott, végig szaladt a tüskéken is akár, farkas módjára ólálkodott a száraz folyómedrekben. Kétszáz mérföldes körzetben terjedt a legenda tetteiről, bátorságáról, erejéről, és a kétségbeesett harcról, , amelyben ő egyedül ezrekkel szemben állt, fáradtan, éhesen, szomjasan, a végeláthatatlan síkság közepén, a júniusi naptól égetve.
Peppa, az egyik leggyönyörűbb lány Licodiában, éppen házasodni készült akkortájt Finuval, a „Faggyúgyertyával”, akinek napsütötte földjei voltak, egy pej öszvére az istállóban, és aki egy nagyszerű fiatalember volt, olyan gyönyörű, mint a nap, és aki úgy vitte Szent Margit zászlaját, hogy meg se kottyant neki.
Peppa édesanyja örömkönnyeket hullajtott lánya nagyszerű szerencséje miatt, és azzal töltötte az időt, hogy a menyasszony hozományát szedegette össze, mindent, ami fehér volt, mintha királynő lett volna: olyan hosszú fülbevalókat, amik a válláig értek, aranygyűrűket, mind a tíz ujjára; annyi aranya volt, amennyi csak Szent Margitnak lehetett, és Szent Margit napján kellett egybekelniük, ami éppen az aratás napja utáni időszakra esett. A „Faggyúgyertya” minden este, hazatérve a szántóról az öszvért Peppa ajtajában hagyta, elmondta, hogy a kukorica varázslatos lesz, és ha Gramigna nem gyújtja fel, és ha a tároló sem adja meg magát mindannak a gabonának, amit az aratásnál gyűjtöttek be, és hogy úgy tűnt neki, hogy már ezer éve várja, hogy hazavezesse aráját felpattanva a fehér öszvérre. De aztán Peppa egy nap azt mondta neki:
-  Hagyd az öszvéred, mert nem megyek férjhez!
Képzeld el a felhördülést! Az öreg a haját tépte, „Faggyúgyertya” szótlan maradt.
Peppa belehabarodott Gramignába, még ha nem is ismerte. Igen, ez volt ám a férfi!
- Mit tudsz te róla? Hol láttad? – Semmi. Peppa nem válaszolt, fejét lehajtotta, arca megkeményedett, és egyáltalán nem sajnálta az anyját, aki majd megőrült, ősz haját fújta a szél, és úgy nézett ki, mint egy boszorkány.
- Ah! Az az ördögfajzat, idáig jött, hogy megbabonázza a lányomat!
Az asszonyok, akik irigyelték Peppát, a learatott takarmányt, az öszvért, és a jóképű fiatalembert, aki úgy vitte Szent Margit zászlaját, hogy meg se kottyant neki, mindenfélét beszéltek Gramignáról, hogy eljött a lányhoz éjjel, a konyhában, és az ágy alatt bújt el. A szegény édesanya a lelkek purgatóriumának lámpáját tartotta égve, még a pap is ellátogatott Peppához, hogy megérintse a szívét, hogy elűzze az ördögöt aki elragadta azt.
Pedig ő azt hajtogatta, hogy továbbra sem tud semmit erről a keresztényről; de valójában végig rá gondolt, látta őt az álmaiban, éjszaka, és reggel tüzes ajkakkal kelt, melyek szomjaztak, akárcsak ő.
Ekkor az öregasszony bezárta őt a házba, hogy ne halljon semmit Gramigna felől, és teleaggatta a házat, szenteket ábrázoló képekkel.
Peppa hallgatta, mit beszéltek az emberek az utcán, a szent kép mögött, elsápadt és elpirult, mintha az ördög táncolt volna az arcán.
Végül, hallotta, hogy megtalálták a Gramignát a palagoniai fügésben.
- Két órán át tüzeltek! – mondták; - Egy rendőr meghalt, és több mint három fegyvertárs megsérült. De ezúttal annyi lövedéket lőttek ki rá, hogy vártócsát találtak, ott, ahol tanyázott.
Egyik éjszaka Peppa keresztet vetett az ágy szélénél és megszökött az ablakon át. Gramigna épp ott, a palagoniai fügésben volt, nem tudták megtalálni abban a sűrű erdőben -, rongyosan, véresen, két napi éhezés után sápadtan, láztól gyötörve, és rossz karabinerrel.
Ahogy látta, hogy közeledik a lány, a homályban, a hajnali sötétben, gondolkozott egy pillanatig, hogy leadjon-e egy lövést.
- Mit akarsz? – kérdezte tőle. – Miért jöttél ide?
Nem válaszolt, egyenesen az arcába bámult.
- Menj el! – mondta neki. - Menj el, míg Jézus megsegít!
- Többé nem mehetek haza – mondta Peppa -, az út tele van katonákkal.
- Mit érdekel? Menj el! – És rátartotta a puskát. Mivel a lány nem mozdult, Gramigna az öklével ütötte:
- Nos? Megbolondultál? Vagy kémkedsz?
- Nem – felelte -, nem!
- Rendben, most menj és hozz nekem egy üveg vizet, lenn a folyóról.
Peppa elindult anélkül, hogy szólt volna, és amikor Gramigna hallotta a lövéseket, nevetett, és azt mondta magának: - Ezeket nekem szánták.
De nem sokkal az után, hogy meglátta, ahogy Peppa visszatért, üveggel a kezében, szakadtan és véresen rávetette magát. Szomjúhozva ivott, egyetlen levegővel és végül ezt mondta neki:
– Velem tartasz?
- Igen – bólintott a lány buzgón. – Igen.
Hegyeken és völgyeken át követte, éhezve, félig meztelenül, gyakran elszaladva, hogy hozzon neki egy üveg vizet, vagy egy vekni kenyérért kockáztatva az életét. Ha üres kézzel tért vissza, golyózápor közepette, a szeretője éhségtől és szomjúságtól megvadulva, megverte őt.
Egyik éjjel a Hold fennvolt az égen, a kutyák ugattak valahol a messzi távolban.
Gramigna egyszer csak felállt, és azt mondta neki:
- Itt maradsz, vagy az élő Istenre mondom, megöllek!
A lány nekidőlt egy sziklának, egy szakadék alján, ő pedig futott a fügésbe. De a többiek ravaszabbak voltak és szembe jöttek vele pont arról.
- Állj, állj! –
És lövések dördültek. Peppa csak a férfiért remegett, ő visszatért sebesülten, négykézlábra vetve magát újratöltötte a fegyvert.
- Vége! – mondta. – Most elkapnak. – A szája habzott, a szeme megvillant, mint egy farkasnak. A száraz avarra zuhant, mint egy köteg fa, mikor a fegyvertársak mind egyszerre rontottak rá.
Másnap végigvonszolták a falu utcáin, véresen és szakadtan. Az emberek körbeállták, őt és a szeretőjét, megbilincselték, mint holmi tolvajt, őt, akinek annyi aranya volt, amennyi csak Szent Margitnak lehetett! A szegény édesanyának el kellett adnia Peppa csupa-fehér holmiját, az arany fülbevalókat, a gyűrűket, amiből mind a tíz ujjára jutott, hogy ügyvédet fogadhasson a lányának, és visszavihesse az otthonába, szegényen, betegen, megszégyenülve, és Gramigna fiával a nyakán.
Soha többet senki nem látta Peppát a faluból. A konyhában húzta meg magát, mint holmi vadállat, és csak akkor bújt elő, mikor az öregasszony meghalt, és el kellett adnia a házat.
Aztán éjszaka, elment a faluból, a fiát a lelenceknél hagyta és elment a városba, ahol azt beszélték, hogy Gramigna a börtönbüntetését töltötte. Az épület körül ólálkodva, a rácsokat figyelte, vajon melyik rejthette őt, rendőrökkel a sarkában, akik minden pillanatban sértegették és elüldözték.
Végül megtudta, hogy a szerelme nem volt ott, megláncolva a tengeren túlra küldték. Mit tehetett volna? Ott maradt, ahol volt, hogy megkeresse a kenyérre valót, szolgálatot téve a rendőröknél, a katonáknál, börtönőröknél, mintha ő is annak a nagy és sötét épületnek a része lenne.
Érzett némi gyengédséget és tiszteletet a rendőrök iránt, akik elfogták Gramignát a fügésben, mint a brutális erő tiszta csodálatát. Mindig a kaszárnyában élt, szobákat tisztított és csizmákat pucolt, olyannyira, hogy elnevezték a „kaszárnya felmosórongyának”. Csak amikor néha veszélyes küldetésre mentek, és látta, hogy megtöltik a fegyverüket, akkor vált sápadttá és Gramignára gondolt.

6 megjegyzés:

  1. Hű. Leborulok előtted.
    Nem is tudod elképzelni, milyen sok kitartást és motivációt adtál az olasztanulásomnak, istenem, hálásan köszönöm. Tényleg :3
    Azonkívül, ez a történet elképesztő. Nem tudom, milyen elborult állapot kell ahhoz, hogy ilyet írhasson az ember, de az biztos, hogy én is szeretném megtapasztalni. Olyan, mint egy mese, csak éppen semmi boldogan éltek, míg meg nem haltak nincs benne.
    És ez... valamiért csodálatos.
    Fáradt vagyok, és biztosan nem írtam valami kedvesen intelligens kommentet, csak szerettem volna, hogy tudd, ez az egész rávett arra, hogy éjjel olvassak és azonnal írjak is neked, anélkül, hogy összeszedegetném a gondolataimat a káoszos agyamból.
    Szóval, legyél büszke magadra.

    Kissé álmosan, de szüntelen ámulattal és öleléssel,
    Képtelen Esernyő

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh te drága szent lélek <3
      Nagyon szépen köszönöm a rám fordított idődet és energiádat, és nem tudom hanyadikos vagy, vagy hány éved van még a mókuskerékbe zárva, de soksoksok kitartást az olaszhoz. Varázslatos egy nyelv, de nem kegyelmez senkinek, és lelkesen tartja a kardokat, amibe bele lehet dőlni, de tényleg gyönyörű és hálás nyelv - minden olasz a lábaid elé borul, ha csak egy kávét kérsz is a nyelvükön.
      Köszönöm szépen!

      Papp Fruzsi

      Törlés
    2. Ó, én imádom, csak éppen néha kissé... elkeserítő. Csak egy egészen picit.
      És igazából idén kezdtem (tegyük fel, nyolc hónapja), tehát még nem is nagyon beszélhetek szenvedésről..xd
      Különben köszönöm a biztatást *-*

      Törlés
    3. Igen tudom, és megértem, de megéri küzdeni. Nem mondom, hogy profi segítség vagyok, de egy minimális diáktársi segítséget e-mailben vagy Facebookon bármikor nyújtok, ha szeretnéd:)

      Törlés

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső