2016. június 27., hétfő

Cikk: Tizenkét év rabszolgaság

× nem, nem Michael Fassbender és Benedict Cumberbatch majdnem-találkozása fölött nyáladzok
× eltérünk a megszokottól, nem novellát hozok, hanem cikket
× a most lezáruló tizenkét évem összegzését, különösképp az utolsó év értékelését hoztam el, kissé keserédes felhanggal
× nagyon szívesen várom a véleményeteket, kérdéseiteket, észrevételeiteket, tapasztalataitokat, minipandáitokat. bármit
× kellemes olvasást!

CIKK: Tizenkét év rabszolgaság


Töltelék órák, veszélyesen sok szervezni való, ijesztően sok esemény, ami több osztályvitát generál, mint az elmúlt hét vagy három év összesen, hónuk alatt a könyveikkel rohangáló végzősök, szalagavatós fűzők, amik elég szorosak ahhoz, hogy elroppanjon néhány borda, annyi különóra, hogy lassan az ember diákmelóval is alig győzi fizetni.
És miért? Mert muszáj. Mert Damoklész rendíthetetlen kardja mindenki feje felett ott lebeg, milliárdnyi határidővel – ekkor és ekkor vannak a nyílt napok, eddig és eddig add le a jelentkezést, regisztrálj itt, rendelj meghívót, szerezz ruhát, de közben már augusztusban kezdj el ismételni, megállás nélkül, és figyelj az utolsó évi jegyeidre, mert mi van ha a duplázás mégse jön be.
Kismillió kiadás jön képbe; szalagavató, osztálypénz, kirándulás, szalagavató (igen, kétszer, háromszor, sokszor), magántanár (szintén tizenkevés), persze van, akinek illik valami ajándékot adni, mikor ennek az egésznek a végére érünk – már ha van vége.
Az egész olyan vadul homályos, és senki nem tud semmi konkrétumot; a legtöbb akkor derül ki, amikor kapkodva kell mindent elintézni. Elrohanni az okmányirodába, elutalni a pénzt, hitelesíteni, jelentkezni... Mikor, ki, hol érettségizik, miben menjen, és a többi. Annyi mindent kell fejben tartani, hogy vannak pontok az év során, amikor az ember feje fölött összecsapnak a hullámok, és hirtelen azt se tudja az ember fia borja, hogy merre nézzen először. Kell egy pillanat, egy nagy levegő, meg egy nagy adag kávé, vagy egy kiadós alvás.
Van egy kép az interneten, amin az a felirat áll: „Ezen a ponton már azt sem tudom eldönteni, hogy öt sörre, két pofonra, egy kiadós alvásra, vagy egy kávéra van-e szükségem.”
Mindeközben pedig ott vannak a magánéleti dolgok: születésnapok, keresztelők, randevúk, baráti összeröffenések, meg bulik, amikre szeretnénk elmenni, de sokszor már az előtt elalszunk, hogy elkezdhetnénk készülődni. Mert megint ötven oldalt kellett volna megtanulni, meg megírni három halál felesleges beadandót, és nap közben egyébként is van öt lyukasóra, amin az ember elunja az életét.
És akkor ott az örök kérdés: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Ilyenkor mindig úgy visszakérdeznék: „Honnan kéne tudnom?” Tizennyolc éves vagyok, érdekel egy rakat szak, de reálisan a felére van csak esélyem, és annak is csak a felét tudnám végigcsinálni. Az még mindig több, mint amennyi hely a jelentkezésnél van, és akkor mi szerint szelektáljon az ember, mikor egyébként a vécére nem mehetek ki, amikor akarok, és a szóláshoz is jelentkeznem kell. Tizennyolc évesen kéne életre szóló döntéseket hoznom, mikor sok felnőtt sem képes meghozni ilyeneket?
Ráadásul mindezt úgy, hogy az életünk kétharmadát óráról órára járkálva éltük le, vagy itt, vagy másik iskolában, de valamilyen módon burokban élve, és rendes élményünk és tapasztalatunk nincsen az életre vonatkozóan. Mert dolgozatra tanultunk, meg felmondtuk az anyagot a szüleinknek, meg esszéket írtunk, házi feladatot, meg olvasónaplót, meg matekpéldát oldottunk meg. És közben valahol elszaladt tizenkét év, ami alatt ijesztően sokat változtunk mi is, az anyag is, meg minden és mindenki. De tizenkét év alatt megszoktunk egy bizonyos ritmust, amiből most ukkmukkfukk kiráznak minket mondván: ideje felnőni.
De egyébként senki nem kérdezte, akarok-e.
De egyébként akarok. Meg nem.
Na, pont ilyen a tizenkettedik év.

Nagyjából ennyi volt az, amit leadtam az iskolaújság „szerkesztőségében”, ahol azzal a célzattal neveztették át velem a cikket, hogy ne vegyük el a fiatalabbak kedvét a felnőtté válástól. Pedig valójában az iskola végig ezen dolgozott. Én emlékszem, hogy minket már ötödikben – nyolcosztályos gimnáziumba jártam – az érettségivel riogattak, hogy ezt most tanuljuk meg, mert később már nem fogjuk, hogy most fogjuk be a szánkat, mert mi lesz velünk érettségin, meg egyébként is, nem mindenkinek muszáj leérettségizni, ha nem tetszik, el lehet innen menni. Megállás nélkül ez ment, és mindenki tudta, hogy ez egyszerű érzelmi zsarolás. Ha nem muszáj, az ember nem vált iskolát, meg egyébként is mit szólnának a szülők-rokonok-barátok, ha azért kellene elmenni, mert az egyik tanár azt mondta, nem vagyunk abba az iskolába valók.
Akadtak órák, amikre alig mertem bemenni. Mert igenis vannak még olyan tanárok, akik ha nem is tudták átadni a tudást, amit kellett volna, legalább képesek voltak a nyomtatott napló hatalma nélkül is megtartani a tekintélyüket és a fegyelmet az osztályban. És az a vicc, hogy az utolsó évben is voltak ilyen órák, pedig amúgy már a kutyát nem érdekeltük, épp csak annyira, hogy dögöljünk agyon, mert nem abba a generációba születtünk, mint ők.
Vannak tanárok, akiken érződik, hogy szívvel lélekkel képesek odatenni magukat, és tényleg az a fontos nekik, hogy a lehető legjobban felkészítsék a gyereket az érettségire, meg az életre, meg mindenre, amire tudja. Szeretnék ténylegesen nevelni őket, és ezért hajlandóak beáldozni szombatokat, mert az osztály retteg az érettségitől, délutánokat, mert a szalagavatós tánc még mindig nincs kész, hétvégéket, mert a csapat két napra akart menni osztálykirándulni.
Vannak tanárok, akik akkor is segíteni fognak, ha nekik is lenne dolguk, és megkérik a férjüket-barátjukat-gyereküket, hogy segítsenek, ha tudják, hogy kell. Meg odaadnak egy könyvet, ha szükséged van rá, és figyelnek az osztályra akkor is, mikor osztályfőnök nem teszi meg. Megkeresik azt az egy pontot, amin az életed múlhat, átengednek kettessel, mert úgysem számít, szólnak érted egy jó szót a konferencián, vagy egy kollégánál.
Meg vannak a tanárok, akik azért lettek pedagógusok, mert nem volt jobb ötletük, meg több pontjuk. Meg mert visszaszívatni nem tudják a saját tanáraikat, inkább szopatják a fiatalabb generációkat. Meg azért is, mert kiskorukban őket szívatták a nagyok, és most abba a pozícióba kerültek, hogy végre ők képesek szívatni másokat. Sok oka lehet, de ezek a tanárok kipécéznek diákokat, akiknek mindig lefelé kerekítik a jegyüket, akiket elkergetnek az iskolából, akiknek mindenért beírnak. Nem tartanak rendes órát, eszük ágába se jut kedvezni a kölyköknek, és jönnek a riogatással, meg a ténnyel, hogy senkit nem sikerült felkészíteniük az érettségire.
Az első típus az, aki eltereli a gyengébb tanulók feleleténél az érettségi elnök figyelmét, a második az, aki szól, hogy túl sok pontot adtak a feleletre. Az első az, akit megölelgetnék, a második az, akit vesén rúgnék.
Az, hogy ki mennyire tud tanítani jelen esetben lényegtelen, lévén, hogy a kérdés szubjektív, és így ami valakinek jó, az valakinek nem. És lehet, hogy az első típusú tanárok közül valaki nem tanít olyan jól, de mindent megtesz, míg a második típusból valaki baromi jó tanár, de vesegörcsöt kapok az óra végére, és sírva szaladnék haza öt perc után – tizennyolc évesen is.
Ott van a szalagavató kérdése is. A helyzet az, hogy ha az iskolátok egy kicsit is hasonlít a miénkre, nem úgy fog kinézni, mint egy High School Musical jelenet, és nem ez lesz a „Night to remember”. A helyzet az, hogy az egész tanári kar az ingyen kajára utazik, a szervezők meg végig össze-vissza pörögnek, hogy minden klappoljon, és a szülők és jelenlévő vendégek pedig a lehető legjobb képet alakítsák ki az iskoláról. Ilyenkor van vécépapír és szappan a mosdóban, le vannak mosva a székek, és működik minden, aminek működnie kell. A helyzet az, hogy a látszat fontosabb lesz, mint ti. És az a szomorú helyzet, hogy sok esetben a szülőknek is, mert jelen esetben nem mondhatják azt, hogy menj és beszélj a tanárral, mert az lesz a válasz, hogy nála fogsz érettségizni, mosolyogj, és nem lesz semmi gáz. Kivéve, ha az adott tanárnál nem érettségizel, de akkor is csak óvatosan.
Ugyanez áll a ballagásra is, amikor tényleg vonszolni kéne magatokat A-ból B-be, de nem, mert rohanni kell, mert a tökéletes, menetrend szerinti lefolyás fontosabb.
Ezzel kapcsolatban egyébként nagyon sok mindent ki lehetne még fejteni, de a legtöbbet legalább futólag érintettem az eredeti írásban, ott azon az első háromnegyed oldalon – most viszont szeretnék ejteni pár szót magáról az érettségiről.
Mint említettem, a tanárok meg a társadalom egész életünkben ezzel riogat, és féljél, mert félni kell, mert ettől függ az életed. Ez valamilyen szinten igaz, de soha, semmi nincs veszve, mert van OKJ-s képzés, meg van ismétlési lehetőség, meg minden. De tényleg fontos. Oké.
De annyira nem gáz, hogy három éves korodtól ezt hallgasd. Hogy egész életedben ettől rettegj. Eleve ajánlatos előrehozottat tenni valamiből, mert az osztályozó vizsgák – amik igen, tényleg nehezebbek, mint az érettségi maga –, meg az érettségi, aminek a súlyát annyira még nem érzékeled, felkészít, és mikor bemész az első érettségi napon a magyarra, annyira már nem gáz a dolog. Tudod, hogy meg lehet oldani valahogy. Tudod, hogy van szóbeli. Tudod, hogy ezer és ezer ilyet oldottál meg az évek során, és az elmúlt időszak minden perce erről szólt, tudod, hogy valahogy lesz, mert olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy se. Szóval odaérsz, és egyszerűen nem érted, mi volt ez a hype. Igen, lesz, amitől jobban fogsz tartani, meg lesz, hogy valaki kiakad, meg vannak, akik izgulósabbak, de higgyétek el, hogy nem annyira gáz ott lenni, mint amennyire a társadalom azt hajlamos beharangozni.
Oké, a szóbeli az már neccesebb, de olyankor már minden tanár hajlamos a te javadra dolgozni, mert nem akarnak neked azért annyira rosszat. Meg amúgy ott jönnek rá, hogy az eredményed őket is minősíti, szóval mosolyognak, bólogatnak, bíztatnak, Ugye Kérsz Még Kaját, Egyél, Kedvesem, Ne Aggódj. Meg vannak tanárok, akik ezt adják elő írásbelinél is, de na.
És ami engem a legjobban zavar. Mindenkit riogatnak és riogattak, mióta az ember ember, hogy érettségi így meg úgy, féljél fiam, mert megbuksz-és-még-nyakon-is-verlek. Ez mindenkivel így van, de tényleg. És akkor mikor a tudatlan gyerek, aki még nem élte át, csak éppen készül rá, közli, hogy fél az érettségitől, mert hagyjad, mert tanul, akkor két lehetőség van. Adott a társadalom egyik szerény rétege: egy kisebb baráti kör, meg a szülők. Ezek az emberek félnek és imádkoznak érted, aggódnak helyetted is, hogy neked már ne kelljen. Ők azok, akik keresztet rajzolnak a homlokodra, meg reggel csokival és szőlőcukorral várnak, meg lerohannak neked a közértbe plusztollért. Meg ott van mindenki más, a testvérektől kezdve az összes létező felnőttig és/vagy egyetemistáig. Na ezek azok az emberek, akik a tanuló tizenévest elküldik az anyja kínjába mondván: „Majd ha el kell tartanod magad meg a családod, megtudod, mi az igazi nehézség az életben!” és a kedvencem „De csak mert még nem szigorlatoztál, kölök.” Oké. Tényleg vannak rosszabb és nehezebb dolgok az életben, mint az érettségi. Széles a paletta.
Na de kéremszépen.
Ad egy: Anno TI [ezek az emberek], ugyanúgy féltetek az érettségitől, ugyanúgy izgultatok, és vannak köztetek olyanok, akik még tanultak is rá. Szóval ez a farizeuskodás nem áll jól.
Ad kettő: TI [ezek az emberek] nyomattátok egész életünkben, hogy féljünk az érettségitől, hogy fossuk össze magunkat, és ti ijesztgettetek. Akkor most tessék békén hagyni minket. Mert a mi életünkben jelenleg ez a legnagyobb kihívás. Jelenleg erre kell koncentrálnunk. Jelenleg nem tartunk el senkit, jelenleg nincs szigorlatunk. És sokat kérnek tőlünk, és igen sok múlik rajta. És nem tudhatjuk, mit kérnek számon rajtunk közben. Szóval nyeljétek le, hogy most ebben a másfél hónapban ekörül forog minden.
Köszönöm.

Na most mondtam el igazán, milyen is az a tizenkettedik év.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Amikor anno két éve én érettségiztem, bennem is pontosan ezek a gondolatok fogalmazódtak meg, és nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, nagyjából mindenki így érez, akit egy kicsit is érdekel az egész. Valóban nagy a nyomás, hiszen ez az első igazi megmérettetés az ember életében (talán a középiskolába-bekerülős cuccot kivéve, de annak még a nevére se emlékszem, lehet, hogy felvételi, az sok helyen nem is számít). És hiába gondolom azt már idősebb, egyetemista fejjel, hogy egyetlen vizsgám sokkal nehezebb, mint az egész érettségi, meg tudom érteni a félelmet, én is nemrég éltem át. Hiszen akkor még nem tudtam, ez milyen, ez olyan távoli dolognak tűnt, az érettségi pedig ott volt előttem. És igen, én is hallgattam (még most is hallgatom vizsgaidőszak alatt) azt, hogy ez egyetemet végzett munka közben, a másik meg kétgyermekes anyukaként diplomázott, és hogy örüljek, amiért nekem CSAK tanulnom kell. Mintha össze lehetne vetni a három élethelyzetet.
    Viszont igazad van abban, hogy nem kellene ezzel megnyomorítani szerencsétlen általános iskolás gyerekeket. Teljesen felesleges. Ahelyett, hogy például felkészítenék az embert arra, hogyan rakjon össze egy feleletet, csak azt mondják, hogy hát ez nehéz lesz, meg fogjátok szívni, kezdjétek el kidolgozni a tételeket még azelőtt, hogy édesanyátok kigurult volna veletek a kórházból, mert nem lesz ez így jó.
    A tizenkettedik év nálunk ugyan nem volt vészes, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy kapkodás lett volna. A tablóval voltak bajok, de végül minden megoldódott :D A szalagavató alól pedig helyből kivontam magam, a fene se akar ruhát bérelni és táncolni, csak tűzzék rám azt a szart és menjünk haza. Vagyis a koliba. Vagyis az afterre. Aztán haza.
    Az érettségihez még így végezetül gratulálok, nem kis teljesítmény! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm az időd és energiád, amit az olvasás/kommentelés miatt rámszántál. Köszönöm a gratulációt is, nagyon jól esik :D Meg az is, hogy valaki egyetért velem - bár ezt többen is mondták, de publikálás előtt igencsak megijedtem, hogy mások talán hisztinek veszik a dolgot.
      (lö a világ legborzasztóbb válaszkommentje)
      Köszönök mindent :*

      Fruzsi

      Törlés

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső