2016. augusztus 7., vasárnap

Cikk: A társírásról, avagy a műhelymunka

Adjon Isten!

×rövidke cikk egy szívügyemet érintő témáról
×vallomás egy barátságról [such love]
×Sybil blogja: ABSURDUM; Bri blogja: CAPTAIN
×a modulsávról: kikerült a LOGOGRAM, azaz: az Instagramom diavetítése, kis hangulatkeltő képmontázs. Illetve kikerült a SQUAD modul is, ahol a squadom tagjai, azaz néhány barátom blogját érhetitek el. Mert #whorunstheworld. Aztán ott van a COMIN' UP modul, amiben a megjelenésre váró bejegyzések sorakoznak.
×bocsánat a hosszáért, nyaralás alatt írtam füzetbe, ott hosszabbnak tűnt.
×most hogy itthon vagyok végre meg tudom veletek osztani: Andro írt egy nagyon cuki kritikát a blogról, amit itt értek el: [××]
×kellemes olvasást :3

Cikk: A társírásról, avagy a műhelymunka

UPDATE: FACEBOOK LINK
Közel hat évvel ezelőtt, amikor először találtam blogokat, még javában tombolt a Twilight láz. Először Taylor Lautnerről találtam olvasmányokat, és rajongott a lelkem erősen. (Mielőtt bárki elindulna ezen a vonalon, ez se nem jobb, se nem rosszabb, mint Harry Stylesért vagy Dzsudzsák Balázsért epedezni.) Aztán jöttek szépen sorra a divatok, és igen, én ezeket szépen végigjártam. Ha nem is írtam, de legalább végigkövettem őket.
Nagyon sok hibát és szokásosan, majdnem mindenki által elkövetett problémát vettem észre. És sokba persze én is belesétáltam, és a sétálok minden egyes nap. Ezek persze külön cikket érnek, és meg is fogják kapni, I promise.
Amiért itt ma összegyűltünk, az egy specifikus probléma kivesézése, ami annyira tépázza az idegeimet, hogy külön bejegyzést szentelek neki.
Nem nehéz kitalálni, hogy ez nem más, mint az a baromság, ami csak az utóbbi időben terjedt el.
A társírásról.
Mint azt a blogom folyamatos követői észrevehették (btw, bárki más is), nem egy olyan írásom van, ami technikailag nem az enyém. Nem csak az enyém.
Ha elég szemfülesek vagytok, még a valódi nevét is tudhatjátok; Sybil ugyanis csak nemrég lett Sybil. (Akkor, mikor úgy döntött létrehozza az első magyar fanart blogot. Khm.)
Sybil egy nagyon jó és nagyon régi barátom. (Tekintve, hogy én nem emlékszem az előkészítős találkozásainkra, ő meg arra nem, hogy az mikor volt, kis szépítéssel 2008. szeptember 1-jét vesszük barátságunk nyitódátumának.) És egyébként ő lassan már a testvérem is. (Szasz, tes!)
A mi kooperációnk nem véletlenül működik. (Lehet, hogy kissé egoistának hangzik, de a pályázati anyagaink azt mutatják, hogy működik. [De ha egoista is, legalább méltó vagyok az állítólagos hírnevemhez, amiről chatben informáltak.]) Mi úgy szoktuk mondani, hogy az a jó ebben, mint ami a Russo-tesók munkájában is. [××]
Itt vagyunk ketten, és a kompromisszumok erdejében csak az életképes ötletek élik túl.
Most, hogy a lírikus epilógom véget ért, elmondom, miről beszélek itt serényen. Szóval az van, hogy itt lakunk egymástól (nem hazudok) tíz percre, nyolc évet lehúztunk technikailag egy padban, állati sok sleepoverünk van, volt (és lesz), járunk együtt nyaralni (képek a modulsávban), és amúgy is együtt töltjük a nyár felét.
Ergo: kurva sokat beszélünk.
Erre a telefon, az sms, a facebook csak ráadás, és azt is el fogom mondani, miért.
Baromi sok mindenben különbözünk, de a környezetünk, (ami ugyebár befolyásolja a beszédet és a szókincset), a korunk, a műveltségünk (több okból kifolyólag) azonos.
És ez biza meglátszik a stílusunkon is. Éppen ezért, ha valaki olvassa az írásainkat, nem fogja észrevenni a váltást. (Pedig mindennek ellenére van különbség.)
De az van, hogy meg tudjuk beszélni. És nem azért, mert van a facebook-instagram-snapchat szentháromsága. Hanem azért, mert fogjuk magunkat, és egy „gyere fiam, üljünk le” felkiáltással elmegyünk sétálni. És órákon át csak megyünk, megyünk és megyünk, és közben vég nélkül pofázunk. (Mondjuk nem csak sztorikról, de alapvetően azokról.) És addig beszélünk róla, míg szépen össze nem érnek a szálak. Míg kerek egésszé nem kovácsoljuk. Míg össze nem áll. Aztán napokig, hetekig, hónapokig egy történetről fossuk a szót.
Aztán én leülök és elkezdem írni. Aztán lusta leszek és nem írom. Ez feltűnik Sybilnek és vesénrúg. Aztán feladom, ő meg átveszi. Ő szól, hogy mikor nem figyelek, és egy mondat második felét órákkal az első után pötyögöm, rendre két névelőt írok. Én kijavítom a „j-ly”betűit és a központozását. És előbb vagy utóbb, de a mű elkészül.
(Vagy nem.)

És akkor most miről pofázok?
Arról, hogy ez máshogy nem megy. Nem megy úgy, hogy nem élitek újra a gyerekkorotok (már akinek még volt) minden játékát, és minden „akkor mondjuk azt hogy” pillanatát. Hogy nem ismeritek a másik minden hülye szólását, amit más nem értene, minden gyengeségét, rezdülését.
Én ismerem Sybilét, meg ő is az enyémet.
A legtöbben talán már nem tudják, de én írtam anno egy sztorit Bri-vel is, de nem működött. Az országnak még csak nem is ugyanazon a felén lakunk, és akkor ismertük egymást kb két-három éve. (Tehát már itt is évekről beszélünk.) De akkor is azt mondtuk, hogy nem megy, és Bri átpasszolta a szerepét. Én akkor ráírtam valakire, akit csak nemrég ismertem meg. Írtuk egy darabig, baromi jól összebarátkoztunk, és beláttuk, hogy nem megy.
Ezek az írások nem azért nem működtek, mert nem vagyok velük mai napig jóban. Hanem mert tök különböző helyekről jöttünk. És Brivel ugyan egyidősek vagyunk, de a másik leányzóval nem. Más metódussal dolgozunk, máshogy jár az agyunk.
És nem ismerjük egymást személyesen.
Nem ismerjük, melyik szemöldökrezzenéssel bólint, mikor nemet akar inteni, nem ismerjük egymás megszokott kézmozdulatait. Megszakítjuk a másik metódusát, bioritmusát.

És fiaim: ezért nem akarok ilyen „ki akar velem törit írni” kiírással találkozni. (Úgyis fogok.)
Tiszteljük meg egymást, magunkat, és az írás intézményét ennyivel. Nem azt mondom, hogy ez szentírás, de hat év tapasztalata alapján beszélek. Vegyetek példát Jodi Picoultról. (Ave Jodi Picoult.) Ő konkrétan a saját lányával kollaborált össze. És ki ismerne minket jobban, mint a saját anyánk?

Ti mit gondoltok erről?

12 megjegyzés:

  1. Most megtisztelve érzem magam :') Sírok is ide egy Balatont neked. De csak egyet. Nehogy elbízd magad. :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Te drága lélek :* [btw, rajzolgassál, mert hétfőnkedden nem hagylak.]

      Törlés
  2. Szerény véleményem szerint ez személyektől függ. Nyilván ismerni kell egymást valamennyire, máshogy nem is működne, ámde az egymástól messze lakás és élőben nem találkozás nem feltétlenül szempont. Viszont a hasra csapásra írás valakivel számomra is furcsa, csodálkoznék, ha valakiknek összejönne, de hát ahány ember, annyiféle adottság. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönöm hogy elolvastad és hogy még írtál is, az külön melengeti a szívem! :)

      Ebben neked igazad van, de én mégis csak úgy gondolom, hogy aki érdemi minőségben szeretne kiadni valamit a kezei közül, az vagy írjon egyedül, vagy valaki olyannal, akivel valami féle közös pont van az életükben. Lehet hogy az nem a közös lakhely, vagy a találkozás, de mindenképpen segít.

      Még egyszer köszönöm hogy írtál, visszavárlak! :) :*
      Fruzsi

      Törlés
  3. Szia!
    Nekem személy szerint sosem jött be ez a "történetet írunk közösen" dolog. Valahogy nem az igazi. De ahány blogger, annyi vélemény.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm hogy elolvastad, és köszönöm hogy írtál!
      Ebben teljesen igazad van. Kinek a pap, kinek a paplan - ettől függetlenül se működik mindenkinek. :)

      Törlés
  4. Szia!
    Van olyan amivel egyetértek, de nekem erről egy kicsit másabb a véleményem. Én is együtt írok két lánnyal egy blogot, több mint egy éve ismerjük egymást. Elsőnek csak kommentbe beszélgettünk, most már egy facebook csoportban. Nem találkoztunk személyesen, (bár már tervezzük, hogy találkozzunk) mégis hietetlen jóba lettünk. Mindannyian imádjuk írni azt a blogot, aminek lassan már több mint 70 része van előre megírva, és épp a második évadot tervezgetjük. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy nem minden esetben igaz az amit írtál.
    Viszont azzal egyetértek, hogy annak nincs értelme, amikor kiítják, hogy "társírot keresek". Mert ezeknek szerintem is kudarc lesz a vége. Dehát ki tudja, bármi leheséges.
    Mindenesetre tetszett ez a bejegyzés! ^^
    Szia! (:
    Ui.: Elnézést az esetleges elgépelésekért, telefonról vagyok...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, hogy írtál, azt meg pláne, hogy ilyen jó hosszan! :)

      Bármit írsz, bárhogyan, én szeretlek.

      Igazad van. Így utólag kicsit másként kellett volna fogalmaznom, de már így marad. Talán egyszer majd megpróbálom megint, átgondoltabban és higgadtabban, addig is; mint mondtam, igazad van. Az például nincs eléggé hangsúlyozva, hogy ez csak az én álláspontom. Nyilván lehetséges az, amit te mondasz, és baromira örülök, hogy jött ellenpélda. Mert én a második leányzóval, hiába voltam nagyon jó viszonyban, nagyon szeretem, mégse működött a közös írás. Nyilván ez sok mindentől függ, én az elemi részét próbáltam megragadni.

      Örülök hogy tetszett! Köszönöm hogy elolvastad, várlak vissza! :)

      Szép napot neked!

      Törlés
  5. Sosem voltam a társ vagy csoportos írás mellett. Nekem, ha lenne egy ötletem nem tudnám elengedni a gyeplőt. A kompromisszum kötés biztosan nehezen valósulna meg.

    De igazából nem is ez miatt akartam kommentet írni, hanem hogy elmondjam mennyire szívmelengető a kapcsolatotok :D Sokszor olvasom, hogy bloggerek rejtegetik a blogjaikat/műveiket a közeli ismerősök elől, nem merik felvállalni. És ti pont ellenkezőleg. Órákat tölteni azzal ami érdekel, kibeszélni az adott fejezetet nagyon izgalmas lehet. :D

    Ölel Crystal

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Nagyon köszönöm amiért elolvastad, és amiért írtál meg pláne...

      ... Arról nem is beszélve, milyen átkozottul cuki vagy! :D Nagyon köszönjük! [Eh, nem hangzott úgy, mintha megköszöntem volna egy nászajándékot, áh, dehogy.]
      Mi technikailag ebből élünk :"D Ez a megoldás mindenre. De mint fentebb mondtam, kinek a pap, kinek a paplan - igazából meg tudlak érteni téged is :D

      Puszi,
      Fruzsi

      Törlés
  6. Szia!

    Én nagyon örültem, amikor olvastam, hogy ti is ez az "egész napot végigpofázós" társírók vagytok, és abszolút egyetértek a cikkel. Szerintem más dolog valakivel közösen egy blogra dolgozni (ami működhet személyes találkozás meg szoros barátság nélkül) de egy történetet közösen írni az más tészta. Én és Maxwell az egyetemen magyar szakon ismerkedtünk meg és azóta (he, immár 5 éve) a legjobb barátok vagyunk, így amikor belefogtunk egy közös történetbe és úgy en bloc a blogolásba, akkor már volt egy elég stabil, őszinte viszonyunk, amiben már nincsenek meg ezek az udvariaskodó sallangok. És szerintem ez lehet a kulcs, és ti is ezért működhettek, mert nincs udvariaskodás, nincs bántódás. Egy csak facebookon fenntartott barátságnál, ahol van hogy még egymás valódi arcát, hangját sem ismerik a társírók, ott előbb-utóbb valaki sérül. Mert ki meri meglépni, hogy azt mondja "figyelj ez a fejezet, amit írtál úgy szar ahogy, ess neki megint, beszéljük át" - azért ehhez kell egy bizalom, hogy tudd a másikról, hogy ezt milyen hangsúllyal és hogyan gondolja. Ahol megy ez az udvariaskodás, ott csak barátságos megalkuvás lesz az egész blog, amivel egyik fél sem igazán elégedett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      El sem tudom mondani neked, mennyit jelent hogy elolvastad és még írtál is! Nagyon szépen köszönöm! :D
      Annak meg pláne örülök hogy egyet is értesz vele. Nemrég megint szembejött velem egy-egy ilyen poszt és olyankor mindig elgondolkodom hogy vajon ezek az emberek mit éreznek, mert erre valahogy sose lennék képes. Ilyen cikkírós meg designos blognál még talán, mert ott ugye nem egy konkrét sztoriról van szó, de ott is szívesebben "dolgoznék" együtt egy ismerőssel, baráttal.

      Szerintem baromi sokat számít, hogy szemtől szemben tudjunk megbeszélni dolgokat a közös történetről, és örülök, hogy ebben egyetértünk :)

      Várlak vissza a blogra,
      Fruzsi :)

      Törlés

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső