2016. szeptember 1., csütörtök

Enigma: Hát ez sántít... XII.

Adjon Isten!
× itt is van az utolsó rész - az utolsó, hatodik nap hat oldala egyetlen, szám szerint tizenkettedik bejegyzésben. ez úton szeretnénk mindketten köszönetet mondani mindenkinek, aki elolvasta, időt szánt rá, ne adj' Isten még hozzá is szólt. külön köszönet Brinek és Szabó Rékának, amiért előolvasták és véleményezték. reméljük elnyerte tetszéseteket, mert a jövőben szeretnénk viszont köszönteni a fiatal pszichológusnő és a nyomozó karaktereit.
× ezt kell tudnod: 
  • ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt, ötödik: itt, hatodik: itt, hetedik: itt, nyolcadik: itt, kilencedik: itt, tizedik: itt, tizenegyedik: itt
  • co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUMnézzetek be hozzá is
  • műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
  • kisregény - XII. rész
  • semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő, meg a bosszúszomjas lakos
  • a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]
× a photoshopolt kép az én munkám volt
× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban! Köszönjük a figyelmeteket; hogy eddig elolvasátok! :)

Hatodik nap
(Az utolsó)

James jól aludt és boldogan kelt. Az előző este történtek, az elmúlt öt nap kimerítette, pláne egy olyan vacak ágyon, mint ami a motelben volt. De most végre kipihente magát, és sokáig aludt. A telefonja kijelzőjéről a kilenc órát bogarászta ki, de mellette még Amelia is láthatóan boldogan szuszogott. Arccal felé feküdt, összehúzta magát, mint egy macska, és kifejezetten boldognak tűnt. Elégedettnek.
James még feküdt ott egy kicsit. És nem csak azért, mert Amelia feje az ő karján pihent – ami már hangyázva zsibbadt -, vagy, mert a lábát átdobta az ő lábán, hanem mert reggel, ébredés után, céltalanul fetrengeni az ágyban – ettől jobb időtöltést képtelen volt kitalálni.
Igazság szerint ez lehetett volna egy olyan „csicseregnek a madarak, süt a nap és boldog vagyok” pillanat, de odakint zuhogott az eső, és mélyen dörmögött az ég. Ez valamelyest elkedvetlenítette, de aztán rájött, hogy a szárazság utáni eső talán végre kimossa majd az ő fejét is.


Amikor Amelia felkelt, James már kint ücsörgött, a felhúzható ernyő alatt, és a frissítő esőpermetet élvezve szívta a reggeli cigijét. A korábbi napok csikkjei még ott tobzódtak a hamutartóban, amit pergetésre nem, de csikktartónak nagyon is használt.
Néhány percig még Amelia is csak kinyújtózva feküdt az ágyon, élvezte, hogy a héten először kisimultan ébredt. A levegő végre lehűlt egy kicsit, és ezt az egészet csak James cigijének füstje zavarta meg, ahogy beszűrődött az ablakon. Mikor végre kikászálódott onnan, a pizsamának használt inget összehúzta magán, és kitipegett a lakókocsi elé.
James felnézett rá, most először nem utálattal, még csak nem is közönnyel, egyszerűen nézett rá: barátiasan, lágyan, szinte kedvesen. Amelia így képzelte, hogy ilyen lehetett régen, mielőtt még cinikus seggfejjé vált volna.
- Jó reggelt. – James kifújt egy adag füstöt, igyekezett a háta mögé terelni azt, majd elnyomta a cigijét.
- Neked is. – Amelia pár pillanatig hezitált. – Jól aludtál? – Leereszkedett egy székre, és igyekezett nem többet mutatni a combjából a kelleténél.
James harsányan felröhögött, aztán három erőteljes bólintással letudta a választ.
- Főztem kávét. – James azt már nem tette hozzá, hogy ehhez el kellett mennie a boltba, megtalálni az egyetlen zacskó nem koffeinmentes zacskó kávét, és újra feltalálni a kávéfőzőt, miután az előző megadta magát, és azt sem mondta el, hogy az egyik felújítás alatt lévő „szobából” lopott másikat, miután három adag kávét már elrontott. – És csináltam pirítóst.
Amelia elmosolyodott.
James kitette Amelia elé a reggelit, aztán visszavonult a lakókocsiba, hogy felöltözzön. És Amelia jóhiszeműen belekortyolt a kávéba, de az első kortynál nem tudott többet inni. Borzasztó volt, keserű, savanyú és sós egyszerre, föld-, és hamu ízű, mégis teljesen ízetlen. És ettől felfordult a gyomra. Nagyon kevés kellett, hogy ne hányja el magát, ezért a pirítóshoz, már hozzá sem nyúlt. Már érezte, hogy ez nem a kávé hibája, az illata fenséges volt, és ez egy nagyszerű reggel lehetett volna, de amikor Amelia orra felébredt, mintha az egész világ hányástól bűzlött volna.
James furcsálló tekintettel állt meg a térdén könyöklő nő fölött.
- Ez... Nagyon rendes tőled, és én nagyon értékelem, de nem érzem túl jól magam.
- Már meg ne haragudj – krákogta James -, de hála az égnek. Egy adag ebből a szarból semmire nem elég. – Amelia keserédes mosollyal az arcán ment be, hogy ő maga is felöltözzön. Kissé nehézkesen ment. Kifogyott a hordható ruhákból, ezért jobb híján felvette azt a ruhát, amiben csütörtök este megérkezett, és hogy eltakarja a rajta lévő foltokat, felvette, majd magára kötötte azt az inget, amit első vagy második nap vásárolt.
A magas sarkúba már nem volt hajlandó belelépni, ezért mezítláb rontott ki a lakókocsiból; büszkén egyenes háttal robogott át a kavicsos, füves, betonos udvaron, és kifizetve a szobát, visszaszolgáltatva a kölcsönbe kapott cipőt, továbbrobogott a telephelyre, ahol a kocsi várt rá. James is úton volt már azzal a maréknyi holmival, amit át kellett telepíteni a kocsiba, jobban mondva vissza bele. Jelvénye, fegyvere, ingek. A telefonja roncsai. Amelia kézitáskája. Már azt is szégyellte, hogy hozzáért. Olyan röhejesen festett vele.
Amikor a kocsihoz ért, amiért nevetségesen sokat kért el a szerelő, és amiért James csak csekket tudott kiállítani, Amelia a motorháztetőn ült, cipőtlen lábát lóbálta, és volt valami furcsa a szemében. Nem volt kedves, nem volt kisimult, mint álmában, nem volt boldog, vagy vidám. Azzal az undok közömbösséggel intett be a világnak, amivel alapvetően James szokott. Ettől a férfi bioritmusa is felborulni látszott; tudat alatt ugyan, de James érezte, hogy kell valaki, aki a párosukat a világ számára is elfogadhatóvá teszi. Aki megragadja Amelia derekát, ha nekiállna kikaparni valaki szemét.
- Neked mi bajod van?
- Nem érzem magam jól. Mehetünk?
- Én még bemegyek a seriffhez, tegnap nem volt hajlandó figyelni rám, szóval csak becsukta a nőt. – James tudta, hogy otthon Raegen ki fogja nyírni, de az igazságérzete nyugodt volt, a lelkiismerete pedig egy évre elő se akart jönni, túl sok jót tett egyszerre.
Amelia sóhajtozva, és mezítláb követte Jamest. Nem teljesen volt magánál, össze-vissza lengette a lábát, mielőtt lépett volna, rugózva járt, hátha egy kis kedélyes szarok-a-világra életérzés majd eltereli a gondolatait arról, mennyire pocsékul érezte magát.
Nem így lett.
A seriff igyekezett úgy csinálni, mintha a világ legfontosabb embereként, még Barack Obamához is könnyebb lenne bejutni, mint hozzá, ezért másfél óra várakozásra száműzte Jamest és Ameliát. Sértette az önbecsülését, hogy ezek ketten rájöttek valamire, amire ő nem, és megoldottak egy bűntényt, amit ő semmibe vett; ezzel megalázták, és ezt valahogy meg kellett torolnia. Ezért jött ment, feleslegesen futott járőr köröket odakint, olyan dolgokat tett meg, amiket máskor eszébe se jutott volna, mert minek, aztán elment enni egyet, pedig nem volt éhes, beugrott egy kávéra az otthonába, és csak aztán volt hajlandó lassan és ráérősen elindulni az őrsre.
De közben James és Amelia szépen lassan végigtáncolták mentális kálváriájukat.
Amelia ugyanis egyre rosszabbul érezte magát, cipő nélkül a lábán pedig többen megnézték, ami betegségtől önmagából kikelt elméjének nem tetszett, és Jamesnek sem az, hogy ennyire kezelhetetlenné vált Amelia. Ugyanakkor valahogy mégis tetszett neki, hogy most megint más lett. Más, mint mikor megérkeztek ebbe a poshadt kisvárosba, más, mint otthon.
- Ezt az ablakot ki lehet nyitni? – Amelia lassan, ütemesen kopogott az ablakon, a feje pedig kissé pszichopata volt. Ha valaki másról lett volna szó, most biztos analizálni kezdett volna.
- Nem, hölgyem – felelte unottan egy nő a pult mögül, Amelia sokadik kérdésére.
- Kár.
James meglepően jól viselte a várakozást. Rettentő jól szórakozott Amelián. Két percenként felnyögött, elhelyezkedett; a lábával topogott, elvágódott a székeken, félig Jamesre helyezkedve, aki magát is meglepve hagyta ezt. Minden ötödik percben pedig a vécébe rohant öklendezni vagy egy pohár vízért, vagy, hogy szégyenérzet nélkül a padlóra hasalhasson, mert a hideg megnyugtatta a gyomrát egy pár percre. De amikor a feje is zsongani kezdett, már ez sem volt elég, levegőre vágyott.
James halkan nevetgélt, és arra gondolt: ő még kávét is csinált, erre a nő nem belebetegszik?
- Utálom, hogy ezt mondom, mert utálom a beteg-magam, de a francba is, végre jó a kocsi, menjünk haza! Majd küldesz valami hivatalos nyomtatványt, hogy az anyja kínját.
- Igen, azt hiszem, ez a szóhasználat megteszi.
- Akkor menjünk. – Már indult is kifelé, de James nem mozdult, és ez neki is feltűnt. – Ajj, de most miért csinálod ezt...
- Hölgyem. – Az afroamerikai recepciós nő sunnyogva nézett fel ijesztően szoros kontya alól. Amelia többé-kevésbé unottan nézett rá. – Megkérdezhetem, hogy gratulálhatok-e?
Amelia ránézett, és összeszűkítette a szemét.
- Gratulálhat, amikor akar. De most éppen mihez is?
- Nem terhes?
Amelia röhögött, James spontán fulladozni kezdett egy korty víztől, amitől Amelia csak még jobban röhögött, és odavetette a nőnek, hogy egyszerűen csak gyomorrontása van.
- Kérlek mondd, hogy nem. – James arca sápadttá vált, kifejezéstelenné, szemei elkerekedtek és leejtette az állát.
- Ne aggódj, az nem másfél nap alatt derül ki – forgatta a szemét Amelia, tovább szenvedve valamelyik héten. Épp csak letette a fejét, mikor összevont szemekkel megszólalt. – Figyelj már, állítólag neked van egy gyereked.
- Kuss.
- Mit csi...
- Kuss.

Amelia halkan – vagy annyira nem halkan – hisztizett a sarokban, mikor a seriff befutott.
Hector Schmidt, a heringképű seriff, becsörtetett az őrsre, jobbra-balra dülöngélve, mint egy pingvin, hogy egymás után tudja pakolni a lábait.
- Maguk ketten, befe... – Lenézett Amelia lábára, és hirtelen megakadt. – Magán miért nincs cipő?
- Mert így könnyebben az arcába lépek – fintorgott Amelia, ahogy a seriffet követte. James, jobb nem kihúzni a gyufát alapon, igazi úriember módjára előreengedte őt. Még a derekára is rásimította a kezét, szigorúan a felső harmadba, mielőtt rácsapott volna a kezére.
James és Amelia láthatóan nyugodtabbak voltak a seriffnél, aki nagyon kínosan érezte magát, hogy öngyilkosságnak állította be a gyilkosságot. Szóval folyamatosan mozgott.
- Szóval? Hogy jöttek rá?
James ránézett Ameliára, ő visszanézett.
- Oké, bevallom: médium vagyok. Van engedélyem is, meg minden.
A seriff a szemét forgatta, és a tollát kattogtatva ismét feltette a kérdést.
És James belekezdett a történetbe. Hogy nyomozó. Hogy Amelia pszichológus, és hogy az egész onnan indult, hogy Amelia túlságosan is barátkozós kedvében volt, és ejtett pár szót arról is, hogy semmi kedve nem volt hozzákezdeni az egészhez, de nem hunyhatott szemet egy gyilkosság felett, mikor Amelia annyira biztos volt benne, hogy a nő nem lett volna öngyilkos. És volt olyan drága, hogy azt se hagyja ki, Amelia hogyan mászott be az ablakon.
Amelia ott vette át a szót, ahol már James kifogyott belőlük, elmondta a kutatást, amit végzett Allison halála után, elmondta, hogyan barátkozott össze Julie-val, aztán áttért arra, mi történt előző éjszaka a kocsmában, és nem hagyhatta szó nélkül James szervezkedését az ál-búcsúbulival kapcsolatban.
A seriff csendben hallgatta őket, és az arcából ítélve, nem tetszett neki, amit hallott.
- Szóval maguk betörtek egy ingatlanba, engedély nélkül hallgattak ki embereket az én városomban, és feltörték a helyszínelésnél használt, rendőrségi pecsétet. Mégis mit képzeltek maguk? Elindulnak otthonról, mint holmi önjelölt Bonnie és Clyde, aztán nem találnak jobbat, mint ez a leprafészek, jöttek meghódítani ezt az egérlyukat, ezért inkább összeálltak egy Poirot és Marple csapattá, akik szégyent hoznak a helyi rendőrkapitányságra. – Ahogy a szavak ömlöttek ki a férfi száján, egyre idegesebb lett, és egyre gyorsabban beszélt. Igyekezett odapirítani, letorkollni őket anélkül, hogy a kint fülelők bármit is észrevegyenek. Na, nem mintha olyan sokan lettek volna.
James halkan, magában nevetgélve somolygott, kissé egoista kifejezéssel az arcán, az egyébként is rossz passzban lévő Amelia viszont összeszűkült szemekkel, haragosan elnyíló ajkakkal dőlt előre. Volt valami fenyegető a testtartásában, és szinte prüszkölt, mikor a férfi befejezte.
- Ezzel kapcsolatban két mondanivalóm van. Az első csak annyi, hogy maga szánalmas. A második pedig: tudta, hogy a pszichológusok tanulják, hogyan kell következtetést levonni az alapján, hogy milyen szavakat használ? Milyen hangsúllyal használja azokat? Maga szinte köpte a szavakat, és az olyan kifejezések, mint az „önjelölt Bonnie és Clyde”, a „leprafészek” vagy épp az „egérlyuk”... Ezeket a szakmabeliek pszichológiai indikátoroknak nevezik, negatív érzelmi szavaknak, és ez mind arra utal barátom, hogy magának súlyos bűntudata van. És miért van bűntudata? Mert képtelen leadni azt a harminc kilót, amit húsz éve még esküdözött, hogy sosem fog felszedni? Mert valamikor még legalább olyan naiv kis suhanc volt, mint most Jase, és arról ábrándozott, hogy egyszer jobb seriff lesz, mint a maga főnöke volt? Mert képtelen megjavítani a laza kilincset, amiért az asszony hetek óta nyúzza? Vagy, mert volt annyira lusta és nemtörődöm, hogy hagyja, hogy egy helyi ribanc az orránál fogva vezesse és három ártatlan ember életét vegye, megfenyegetve egy negyediket is? Hát igaza van, legyen is bűntudata.
Amelia mérgében majd kiesett a saját száján, aztán felpattant és elindult kifelé, de ekkor a seriff is ráripakodott:
- Ha kimegy azon az ajtón, bezáratom.
Erre viszont már szinkronban ejtették le az állukat.
- Azt nem teheti.
- Már hogy a frászba ne tehetném. Maguk ketten betörtek egy ingatlanba, egy bűnügyi helyszínre, és most azt várják, hogy aranymedállal háláljam meg, amiért megoldottak egy gyilkosságot?
- Hát legalább – forgatta a szemét James. A seriff már nyitotta a száját, hogy ismét belekezdjen egy hosszas szónoklatba, mire James robbant: - Ha még egyszer rászól a pszichológusomra, kitekerem a nyakát.
- Rendőrt fenyeget?
- Maga komplett idióta, ő is rendőr, és ha azt meri mondani, hogy szolgálaton kívüli, akkor hozok egy pitét, amit a képébe vághatok. Nyomozó, az ég áldja meg, és épp dolgozni mentünk, mikor leragadtunk ebben az istenháta mögötti „leprás egérlyukban”, van nála jelvény, meg fegyver meg mit tudom én mit tart még magánál, nem is akarom tudni, de a lényeg, hogy én elmegyek.
A seriff felállt, és felvett egy bilincset az asztalról.
James pedig hirtelen felpattant, és fenyegetően a seriff fölé magasodott, arca megkeményedett és nem mozdult, akár egy szobor arca.
- Ha meg meri bilincselni, a nyakát hozzábilincselem az ablakpárkányhoz. Nem látja, hogy beteg? A vallomásomat hallotta, nem jegyzetelt, mit bánom én. Elküldöm postán. De ha megtudom, hogy szabadlábra helyezett egy sorozatgyilkost, magát csukatom le. Fogta?
Amelia máskor nagyon értékelte volna, hogy James egyszer az életben kiállt érte, de abban a helyzetben csak szabadulni akart onnan, szóval teátrális csapkodások közepette kivonult, nyomában Jamesszel, aki az adott pillanatban kissé papucsnak érezte magát. Viszont kihúzta magát, és ettől legalább nem tűnt papucsnak.
- Mehetünk végre?
- Mehetünk.
James és Amelia elvonultak néhány ember mellett, akik végignézték a királyi pár vonulását, a párét, akik jöttek, nyomoztak, bilincseltek és mentek. És ők beültek a kocsiba és elhajtottak, vissza se néztek, mert maguk mögött akarták tudni ezt a helyet, ami az egész életüket megbolygatta.

Amelia letörte a cipői sarkát, hogy ne kelljen hat centiméterrel feljebb toporognia, és legyen valami a lábán.
Végtére is lényegtelen volt, ugyanis indulás után két órán át aludt. Feltette a lábát a műszerfalra és már húzta is a lóbőrt. Hiába gondolta azt, hogy a kocsi majd jól felrázza, a folyamatos, mégis valahogy ritmikus rázkódás megnyugtatta, elaltatta, és mikor felkelt, már sokkal jobban érezte magát.
Már nem volt olyan nyűgös, hajlandó volt az emberi kommunikációra.
- Jó reggelt, Csipkerózsika.
- Jó reggelt – somolygott válaszul.
- Gondolom, nem akarod átvenni a vezetést.
- Gondolom, nem akarsz szörnyet halni.
- Hogy lehet az, hogy elmúltál huszonhét éves, és nem tudsz vezetni?
Amelia szeretett volna visszavágni egy hasonló mondattal, de frissen kelt fejjel képtelen volt kitalálni bármit is, ami elég frappáns lett volna. Szeretett volna a házasságával dobálózni, de azt túlságosan is övön alulinak érezte volna, ezért hallgatott. A nyelve már korántsem volt annyira felvágva, mint a seriff irodájában.
James hirtelen lefékezett.
- Indíts!
Mire Amelia magához tért, James már az ő oldalán kopogtatott az ajtón, és arra várt, hogy átkászálódjon a másik oldalra, de őt a gutaütés kerülgette.
- Most mégis mit akarsz csinálni?
- Minek tűnik? Megtanítalak vezetni. Szóval első lecke: nem árt, ha a kezed a kormányra teszed. – James Amelia felé fordult a törzsével, a keze a kéziféken pihent, biztos, ami biztos. És akkor elkezdte magyarázni, melyik lábát hova tegye, hogyan induljon el a kocsival, de Amelia első nekifutásra szimplán hatszor fullasztotta le a kocsit. James arca kezdett különös színeket ölteni, azért aggódott, hogy a kocsi kihúzza-e egy olyan sarlatán munkájával, mint akit Stonegate-ben találtak.
Az első néhány méteren James kezdett megnyugodni, Ameliát nem sok választotta el attól, hogy hátrafele hajtson, annyira lassan ment, de volt egy pont, ahol ez az egész átfordult, és olyan eszeveszett sebességgel kezdett hajtani, hogy James kétségbeesetten rántotta meg a kéziféket.
- Oké. Majdnem. Egész jól kezdted, csak aztán átváltottál Schumacher üzemmódba, ami annyira nem áll jól. Hasznos, ha leveszed a lábad a gázról...
- Látod? Ezért nem tudok vezetni.
- Azért nem tudsz, mert nem vagy hajlandó megtanulni.
- Nem mehetnénk tovább? Úgy értem... Úgy, hogy te vezetsz.
Egy fél órával később csendben autókáztak a semmi közepén, Amelia – annak ellenére, hogy szoknyában volt -, kényelmesen elhelyezkedve bámult ki az ablakon, James pedig elmerengve nézte az utat maga előtt. A rádió időnként felrecsegett a háttérben, de nem volt elég jel ahhoz, hogy folyamatosan szóljon, mégsem kapcsolták ki.
- Jobban vagy?
- Igen – sóhajtotta Amelia -, bocs, hogy olyan hárpia voltam a seriffnél.
- Igazság szerint eddig ez az Amelia tetszett a legjobban – nevetett fel. – Lehet, hogy egy picsa volt, de határozott egy picsa.
- Örülök, hogy neked tetszett. Én nem kifejezetten szeretem, mikor beköszön – így Amelia, mire a férfi felsóhajtott.
- Na jó, ide figyelj. Mondtam már neked egyszer, hogy az a szendeszűz, mindenkinek megfelelni vágyó kislány, akit időnként magadra erőltetsz, nem te vagy, és nem is normális. Ez a nő is benned van valahol, meg egy sokkal életképesebb akárki is, csak vegyítsd őket, és akkor...
- Hű – szakadt ki Ameliából. – Életvezetési tippek James Cole-tól. Erre se számítottam.
- Az a helyzet, hogy én sem, és ha bárkinek is elmondod, letagadom – kacsintott rá a szeme sarkából, majd visszafordult az úttest felé. Mint kiderült, egy harsányabb Amelia egy sokkal emberibb Jamest csikar ki kettejükből.
- Ne aggódj, nem adom ki a titkod. Mocskos kis titok ez... – kuncogott Amelia, maga alá hajtogatva a lábait. Megszólalt a telefonja, de mint kiderült, James társa kereste, hogy mikor érnek már vissza, mert James ex neje, satöbbi, satöbbi. De Amelia félúton elvesztette a fonalat, és a telefon nélkül maradt férfi kezébe nyomta a készüléket.
James nem sokkal később letette a telefont.

Amelia a benzinszaggal átitatott kocsiban várta, hogy James végezzen odabent a benzinkúton. Már épp kezdett elbóbiskolni a tűző napon, mikor megint bevágódott mellé a kocsiba, és Amelia érezte, hogy James keze ott lebeg előtte, ezért kinyitotta a szemét.
Egy hatalmas adag nutellát tartott elé.
- Ezt miért kapom?
- Köszönetképp. Etettél egy héten át, és úgy rémlett, hogy gyilkolod a virágokat.
Amelia lágy és sokat tudó mosollyal az arcán elvette az üveget.
- Gondolom ezt is letagadod.
- Szemrebbenés nélkül.

James előreengedte Ameliát a rendőrőrs ajtajában, aki igyekezett a lehető legméltóságteljesebben végigvonulni a kollégái közt, akik egymás közt sutyorogva, mosollyal az arcukon nézték végig a vonulásukat; ugyanazt a vonulást, amit a stonegate-i pereputty kissé megrettenve figyelt.
Az irodájukba érve, még le sem pakolták a holmijukat, mikor már csattan Raegen hangja a túloldali irodából;
- Maguk ketten hozzám!
Elcsigázott mozdulatokkal vonszolták be magukat a főnökük irodájába, aki nem tűnt túl boldognak. Az apró irodában a nyüzüge, bajszos fazon szeme szikrákat szórt vastag keretes szemüvege mögül. Az inge gyűrött volt, és a nyakkendője félrecsúszott, a homlokán olyan mély ráncok ordítottak három felkiáltójellel, hogy Amelia nem látott el a legaljáig. Az egész teste kérdőjellé formálódott a sörhasától, és sok irányba torzult gerincétől.
Csípőre vágta a kezét.
- Maguk ketten... – sziszegte.
- Mielőtt belekezdene, szeretném figyelmébe ajánlani, hogy ad egy, nem küldött értünk kocsit, ad kettő, megoldottunk egy gyilkosságot.
- Épp csak a kijelölt feladatukat nem voltak képesek ellátni, és egy teljes hétre elvonultak édeskettecskén! – ordította. – Remélem élvezték a nászútjukat, mert ha arra kerül a sor, egyiküknek sem adok szabadságot!
Amelia felháborodva ejtette le a száját, és keresztbe fonta a karját; James épp ellenkezni indult, mikor Raegan folytatta az ordítozást. A legfontosabb információ viszont onnantól kezdve csak egy volt:
- Indítsanak az irodájukba, van dolguk bőven.
- Hazamennénk átöltözni. – Amelia végigmutatott magán; elnyűtt ruháján, szakadó ingén, amit csak úgy magára dobott. James viszont tudta, hogy ez hamvában halt ötlet volt.
- Eszükbe se jusson. Ha elmennek, vihetik magukkal a mozgósított irodájukat is. Spuri!
James és Amelia egymásra néztek, azzal kioldalogtak az irodából. Nick pedig odakint várta már őket; pajkosan széles vigyorral alapozta meg az előkészített asszony-poénok armadáját.
- Hazatért a kedvenc Mr. és Mrs. Smithem! – röhögött. Megölelte Ameliát; a nő elveszett a hatalmas karokban és mackós ölelésben. – Sajnáltam, hogy nem hívtatok meg az esküvőre, de hajlandó vagyok eltekinteni mindettől, ha lehetek a gyerek keresztapja.
- Ha nem fogod be, a keresztapaságtól többre nem igen viszed majd – fenyegette James játékosan a társát, akinek még mindig a kezét szorongatta, és a két nyomozó egymáson röhögve elvonult Ameliától. Mindig ilyenek voltak: két nevelhetetlen gyerek, de korábban Ameliának ebben nem jutott szerep. James nem hagyta, mert nem tudta elviselni azt a kétszínűséget, amit a nőn érzett, most azonban megkedvelte, és hajlandó volt változtatni a dolgokon. Ők ketten bevonultak az irodájukba, Amelia pedig a sajátjába.
Leült az asztala mögé, elő akart venni olyan dolgokat, amiket félbehagyott, mikor elmentek, de nem bírta rávenni magát. Csak ott ült, meredt az üres íróasztalára és az elmúlt napokon gondolkodott, meg azon az üveg Nutellán, ami az asztalán pihent, és sokatmondóan meredt rá, az elmúlt egy hetet szajkózva. Meg azt, hogy James tudta, hogy hiába vesz neki virágot, ha szisztematikusan gyilkol mindent, ami fotoszintetizál.
És az a Nutella elterelte a figyelmét a tényről, mennyire borzasztóan érezte magát abban a ruhában, amiben volt. Szakmaiatlannak érezte magát, szívesen elbújt volna a szekrénybe, ezért bezárta az ajtót – bár nem sokra ment vele, az egész üvegből volt -, és megpróbált elbújni néhány jókora akta mögött.
Néhány órával később azonban valaki kopogtatott az ajtaján.
Egy magas, csinos szőke nő állt az ajtóban, láthatóan sietett: kezében telefon és papírpoharas kávé, karján táska lógott, és elegáns ruhája kisebb komplexust okozott Ameliának, mert máskor ő is hasonlóan öltözött fel, mikor munkába ment. Kék szeme nemtörődömséget tükrözött, arca vékony és hosszú, világos tincsei enyhe hullámmal kunkorodtak az arca körül. És Amelia valahogy ösztönösen tudta, hogy ki az.
- Segíthetek?
- James Cole-t keresem. – Telitalálat.
- Oh, ha nincs az irodájában, akkor biztos el kellett szaladnia valahova. – A nő a szemét forgatva felnyögött, és Amelia nem volt biztos benne, hogy ez a kissé ironikus hangjának szólt, vagy annak, hogy James nem volt ott, ahol a nő akarta, hogy legyen, és ez egy tipikusan olyan ex feleséges volt. Már amennyire Amelia meg tudta ítélni, hogy viselkedik egy ex feleség. – Én nem segíthetek?
A nő végigmérte, és bár láthatóan nem volt megelégedve a helyzettel, felsóhajtott:
- Figyelne a kislányomra, míg vissza nem jön? Nekem rohannom kell, nem érek rá megvárni, míg előkerül.
- Oh, akkor maga biztosan Scarlett! – Amelia felpattant, mintha csak most esett volna le neki, kivel is állt szemben. – Szívesen vigyázok rá. – Egyenes háttal követte Scarlettet, mert máshogy nem tudott az ellen a komplexus ellen, amit Scarlett lenéző tekintete okozott. James irodájának ajtajában álltak meg: odabent egy hatéves kislány unottan forgolódott az apja székében. Világosbarna haja befonva verdeste a hátát, egy tündéri kis ruhát viselt, kék szeme érdeklődve pislogott.
- Lizzie drágám, ő itt... – Scarlett a homlokát ráncolva nézett a mellette álló nőre.
- Amelia. A papáddal dolgozom – integetett Amelia. – Mi lenne, ha nálam várnád meg, míg apukád visszajön? Van Nutellám és színezőm – kacsintott.
- Örök hálám – biccentett Scarlett, és egy gyors búcsú után a lányától, elment. Amelia pedig kézen ragadta Lizzie-t, aki – Amelia várakozásaival ellentétben – nagyon is közvetlen és aranyos kislány volt. Leült az asztalhoz, és folyamatosan csacsogva színezgetett, azt várva, mikor toppan be az apja. Arról beszélt, hogy a héten napközis táborba jár, és hogy előző nap összebarátkozott a többiekkel, de hamarabb kellett eljönnie, mert elesett, és kiszakadt a nadrágja, de előtte festett egy pillangót, mert szereti a pillangókat. Meg beszélt arról is, hogy az apja azt ígérte, elmennek és örökbe fogadnak egy kutyát. Meg arról, hogy a kutya majd a papájánál lakik, mert az anyja is, és a féltestvére is allergiás a kutyákra.

- Várj egy percet, kincsem, mindjárt jövök – így Amelia, és kiszaladt az előtérbe. – James!
James és Nick kíváncsian perdültek meg a tengelyük körül.
- Scarlett volt itt, elhozta Lizzie-t. Ott ül bent az irodámban, épp színez. – James tekintete egy pillanat alatt felcsillant, mintha többnapi éhezés után ételt toltak volna elé, majd egy gyors és meggondolatlan mozdulattal magához rántotta Ameliát. A csók gyors volt, szinte gépies, mintha évek óta együtt éltek volna, és megszokottá vált volna köztük az ilyesmi, de ennek cáfolására ott állt mögöttük Nick, aki leesett állal figyelte őket. Még akkor sem jutott szóhoz, mikor James beszaladt Amelia irodájában, és letérdelve az ölébe kapta a kislányát.
- Oké. Mégis mi a franc volt ez? – ragadta meg Amelia karját Nick, és sutyorogva odébb húzta. – Ebédnél James az egész hétről beszámolt, de erről – mutogatott vadul hol egyikre, hol másikra -, egy árva szót sem szólt.
- Azt én sem tudom, mi volt ez – mosolygott. – Mindenesetre meg tudnám szokni.


[ VÉGE ]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső