I believe in Sherlock Holmes

Születésnapra.

I believe in Sherlock Holmes

Három teljes napja gomolyogtak esőfelhők London fölött, de egészen szombat reggelig egyetlen csepp sem esett, akkor viszont, mintha dézsából öntötték volna. Dr. Watson az ablaktól két méterre ült, az eső hangja kellemes, monoton háttérzajt szolgáltatott a gondolataihoz. A pletykalapok két év elteltével is folyamatosan felhozták az „áruló detektív” témát, szinte minden hónapban új teóriát gyártottak, és egyedül John tudta az igazat, de neki nem hittek. Időnként Mrs. Hudson is kételkedett a férfi szavahihetőségében, de ezt sosem hangoztatta neki. Egy legjobb barát halálán sosem teheti túl magát teljesen az ember, John pedig szinte egyáltalán nem tudta megemészteni, hogy látta Sherlock-ot a betonhoz csapódni. Ezen a barátok támogatása, a Lestrade-dal való munka, vagy a pszichológus kitartó munkája sem tudott enyhíteni.

Három héttel Sherlock temetése után John elbúcsúzott a blogját követőktől, és sosem tudott újra úgy gondolni a nyomozásra, mint annak idején, a Holmes fiú mellett. Szabadidejében sokszor figyelte meg az embereket, de sosem tudta olyan jól észrevenni az életükre utaló jeleket. Az egykor sokat használt szavak, mint a „Fantasztikus”, „Lenyűgöző” vagy „Elképesztő” még annyit sem fejeztek ki, mint anno, hisz nem talált még egy olyan jelenséget, ami megérdemelte volna ezeket a jelzőket. Senki nem értette meg, miket is éltek át együtt, senki nem látta a valódi Sherlock-ot, a szociopata nyomozó mögött, vagy az éleslátó megfigyelőt a hazugnak kikiáltott pszichopata álarca alatt. Pedig nem volt az. Nem tudott normális emberi kapcsolatokat építeni, John megismerése előtt egy koponyához beszélt gondolkozás gyanánt, de nem volt pszichopata, és ebben dr. Watson legalább olyan szilárdan hitt, mint a Pápa Istenben.

Csöngettek, de John nem mozdult, inkább olvasta tovább azt a szennyet, amit ezúttal az ifjabbik Holmes fiúról kitaláltak. Időnként Mycroft-ot is belekeverték, de sokszor elért odáig a keze, hogy magát kivonja az újságírók zagyvaságaiból.

- John, miért nem nyitja ki az ajtót? – hápogott Mrs. Hudson, mikor az ajtóhoz sétált, hogy kinyissa azt, a türelmetlenül a csengőre támaszkodó ismeretlennek.

- Ne haragudjon, Mrs. Hudson – suttogta John maga elé, mikor a nő nem volt hallótávolságon belül. Az elmúlt időszakban csak megnehezítette az elnéző és türelmes hölgy életét, aki vásárolt helyette, és rendet tartott a Baker Street 221B alatti lakásban. Időnként még főzött is rá, az elmúlt karácsonyt pedig olyan széppé tette, amilyenné csak lehetett. Feldíszítette a lakást, áthívta a barátokat, és ajándékokról is gondoskodott. Időnként még kibukott belőle a jól megszokott „Nem vagyok a házvezetőnője” mondat, de a nosztalgiázásként elejtett szavak inkább csak fájdalmat okoztak a többes szám hiánya miatt. John sosem kért szemtől szembe bocsánatot, de gyötörte a bűntudat.

- Dr. Watson? – szólította meg egy kellemes női hang az orvost, aki még mindig az ablakon kopogó esőt hallgatta. Meglepődve emelte a tekintetét a magas, tőle úgy egy fél fejjel magasabb nőre. Hosszú, dús, barna haját laza hullámokban engedte a vállára, vékony lábait szoros nadrágba bújtatta, lábain lapos talpú cipőt viselt. Fekete szövetkabátot viselt, aminek széles gallérját odatűzte a kabát vállához. A bal oldalán egy barna, rojtos retikült hordott, a kezében egy tollat kattogtatott, míg a jobb oldalon egy fekete mappát szorongatott. Szép nő volt, éppen John esete, leszámítva a magasságot; most mégsem érzett késztetést semmilyen flörtölésre vagy bókolásra.

- Igen?

- Az én nevem Audrey Stewart – nyújtott kezet a nő, átvéve a másik kezébe a mappát. John így észrevehette az eljegyzési gyűrűt is a gyűrűsujján, illetve a szép, de visszafogott tetoválást a csuklóján, ami egy fektetett nyolcast ábrázolt, alatta a „Hűség” szóval. – Újságíró vagyok.

- Nagyon örülök – rázta meg a felkínált jobbot a férfi. Audrey határozottan, de nem túlzottan szorította meg a kezét; magabiztos volt, pedig John éppen az elhajtására készült.

- El kell mondanom, hogy már a blogját is követtem, remekül fogalmaz, és nagyra tartom a munkásságát is. Én, akkor is, és még most is - hogy a maga szavaival éljek -, hiszek Sherlock Holmes-ban, éppen ezért szeretném megírni az igazat. Csak azt közölnénk, amit Ön jóváhagy. Az igazat szeretném feltárni az emberek előtt, hogy mindenki maga dönthesse el, hisz-e nekünk, és ne a bulvársajtó által kitalált maszlagokat kelljen elhinniük. A maga elmondása alapján szeretném megírni a történteket, és még a leadás előtt megkapná a végleges változatot, így semmi nem kerülhet bele, amit Ön nem akar. – Audrey ajánlata jelentette a tökéletes lehetőséget, hogy John végre elmondhassa a saját igazát, végre valaki hitt neki, valaki hitt benne, és legfőképp a legjobb barátjában. Ezért szavakkal kifejezhetetlen hála öntötte el John-t, és ez az arcára is kiült.

John odébb lépve invitálta be a fiatal nőt a szobába. Lesegítette a kabátját, és felakasztotta azt a fogasra. Néhány esőcsepp lehullott belőle a szőnyegre, amik sötét foltot hagytak a cifra mintákon.

Mrs. Hudson egy nagy kanna, gőzölgő teával állított be a konyhára nyíló ajtón keresztül. Két bögrét teletöltött, és az idő közben a fotelekbe telepedett párosnak vitte őket. Szótlanul, kedves mosollyal tett-vett a házban, ahogy már hosszú ideje. John sosem tudta igazán eldönteni, hogy az ő, vagy a saját megnyugtatása miatt igyekszik jókedvűnek látszani. Audrey halkan megköszönte, majd az egyik kis asztalkára tette a bögrét. Kinyitotta az ölébe fektetett mappát, és az eddigi skiccek alól előkaparta azt az üres lapot, aminek sarkára az Interjú szócskát firkantotta.

- Szeretném, ha elmesélné, hogyan is ismerték meg egymást, Sherlock-kal.

John megköszörülte a torkát, és elkezdte mesélni, amit már oly sokszor próbált kiírni magából.

- Egy sérülés után érkeztem vissza Afganisztánból, épp lakótársat kerestem, és állást. Összefutottam egy barátommal, akinek elmondtam ezt, és korábban Sherlock is beszélt vele, ugyanerről, így bemutatott minket egymásnak. Éppen mikroszkóppal vizsgált valamit, és egy telefont kért, így odaadtam neki az enyémet. A hajamból, a csuklómból, a botomból és a telefonomból tudta meg az egész élettörténetem, és mindössze arra nem jött rá, hogy a Harry a Henriett becézése a készülék hátulján. Elképesztő megfigyelései voltak, hihetetlen tehetséggel és pontossággal látott bele az emberek fejébe, noha a saját agya működése még csak nem is hasonlított az enyémre, vagy a tiédre, vagy bárkiére. Ezzel nyomozott, minden apró nyomból kiolvasott valamit, ami a végén elvezetett a megoldáshoz.

Audrey-t lenyűgözte, ahogy a férfi a barátjáról beszélt. A kérdések egyre csak követték egymást, a falon lévő lövésnyomoktól kezdve, a kandalló fölött porosodó koponyán át, a legapróbb szokásokig mindent megkérdezett, ami a nyomozó életéhez tartozott. A halála utáni időszakra, illetve annak körülményeire vonatkozó kérdéseket az eső elállta után, a városban sétálgatva tette fel. John hangja időnként elcsuklott, könnyek között beszélt az egykori barátjáról, és arról, mikor meglátta, hogy Sherlock levetette magát a háztömb tetejéről. Soha nem gondolta volna, hogy erre képes lenne, és hiába törte a fejét, nem tudta elképzelni, mi vezethette oda, hogy tényleg elrugaszkodjon. Az utolsó telefonhívás tartalmát pedig egyáltalán nem tudta neki elhinni. Ott volt Sherlock-kal, amikor az megismerte Moriarty-t, és Sherlock még csak az együttérzést vagy érdeklődést sem tudta színlelni, nemhogy hónapokon át játssza a tudatlant a szervezett bűnözés fejével kapcsolatban.

- Moriarty-t egyedül az hajtotta, hogy Sherlock-ot eltegye az útjából. Ő is hatalmas elme, és Sherlock-éval akart versenyezni. Újjáteremtette a szervezett bűnözést az országban. Szinte mindenhová elér a keze, így egy teljesen új személyiséget hozott létre, elhitetve mindenkivel, hogy ő Richard, egy színész, akit Sherlock azért bérelt fel, hogy az általa kitalált Moriarty-t megszemélyesítse. – John-t a hideg rázta Jim Moriarty emlegetésétől, miközben felidézte magában, ahogy az a rohadék megpróbálta vele elhitetni a saját igazát.

Beszélgetés közben felidőződött a doktorban, Sherlock Holmes minden idegesítő szokása, és minden kedves emlék. Az állandó nemtörődömség, az ügyek utáni vágy, hogy néha napokig csak kísérletezett, vagy hegedült, a bunkósága az emberiség irányába, vagy épp a lenézés, mindenkivel szembe. John-nak még ma is fura volt visszagondolni, hogy Sherlock Holmes valóságos volt, és valóban beszélt hozzá, amikor ő akár mérföldekkel is odébb volt. Nincs még egy olyan ember, mint amilyen ő volt, és ezzel mind a korábbi katonaorvos, mind az újságíró tisztában voltak. Tájékozott, intelligens embert tisztelhettek a személyében, aki egyszerűen kiszelektálta az agyából azt, amire nem volt szüksége, de úgy volt képes kutakodni az egyszer hallott információk között, mint más a ruhatárában.

- Hová megyünk?

- Tudja... Történeteket is szeretek írni. Éppen ezért, sokszor csak úgy sétálgatok a városban, igyekszem mindent megfigyelni, ihletet meríteni a körülöttem zajló dolgokból, így néhány napja, észrevettem valamit egy telefonfülkére vésve. Szeretném, ha látná – magyarázta a fiatal nő, majd intett, hogy le kell fordulniuk jobbra. John felismerte a környéket; a felé a kórház felé tartottak, amelynek a tetejéről Sherlock a mélybe ugrott, és ettől összerándult a gyomra. Megtorpant, és az őt kísérő nőre emelte a tekintetét, aki megértően a vállára helyezte a kezét.

John igyekezett visszanyerni az arca és a végtagjai felett az uralmat, felnőttként akart viselkedni. Minden hónapban meglátogatta Sherlock sírját, de messze elkerülte ezt a környéket. Képtelen volt szembesülni a környékkel, mert csak az a rengeteg ember jutott eszébe, akik őt visszatartott, a kiérkező rendőrök, és a halottkémek.

- Tudom, hogy nehéz. Nézze, maga sokat látott ember, járt Afganisztánban, együtt dolgozott egy ilyen kivételes teremtéssel, most pedig a Scotland Yard patológusa. De nem kell elhitetnie velem, hogy magát ez nem viseli meg. Egész London tudja, mi történt is picit több mint két éve. Valójában, éppen a halála évfordulóján láttam meg a feliratot, amit most szeretném, ha látna. Ez talán segítene feldolgozni a történteket. – A lány igyekezett megnyugtatni a doktort, aki remegő lábakkal, hálával a szívében követte tovább Audrey-t, egyenesen a kórház és a bank határán lévő piros, jellegzetesen londoni telefonfülkéig.

A kabin túlsó oldalára vésett, apró betűs sor reményt jelentett John számára, és megmutatta, hogy van még Angliában, aki ép ésszel látja a dolgokat, és az igazságban hisz, nem engedve a média befolyásának. Egyedül érezte magát, amikor ez járt a fejében, de most, hogy bizonyítékot lelt az újságírónőn keresztül arra, hogy nincs teljesen egyedül a világban, és ettől megnyugodott. Ahogy Audrey mondta, ez a kis jel, alatta a két dátummal túllendítette John-t a holtponton, ahonnan két teljes éve próbált kievickélni. Mindegyre csak ez a sor lebegett a szeme előtt a hazafelé vezető úton;

Én hiszek Sherlock Holmes-ban.