Isten óvja a királyt

×Soha még annyit nem szerkesztettem egy novellámon sem, mint ezen; soha egy sem igényelt még ennyi szerkesztést, és ennek ellenére elégedett vagyok azzal, ami lett belőle. (more or less.)
Jó olvasást!
×novella
×saját

Isten óvja a királyt

Emelt fővel vonulni végig a szégyen folyosóján, hangosan kopogó cipővel.

A félhomály olyan seszínűvé változtatott mindent. A folyosót, a rabokat, az őröket; és egy röpke pillanatra úgy érezte, hogy szépen lassan ő is belesimul ebbe a szürke semmibe; kihúzta magát, mert nem engedhette meg magának, hogy csak egy kicsit is megfakuljon.

Lejjebb engedje a fejét.

Nem.

Még magasabbra szegte az állát, kihúzta magát, és megacélozva egyébként is metsző tekintetét, odasétált az utolsó cellához.

Robusztus ajtó előtt állt. Rozsdás, de masszív ajtó előtt. Azzal szemben az őr, teljes fegyverzetben, előre szegezett szemekkel, némi félelemmel az arcán.

A férfi halántékán végigcsordult egy csepp verejték. Félt tőle.

Tagadhatatlanul rettegett.

Henry lassan egy hónapja sínylődött a zárka mélyén. Azóta odakint sok minden megváltozott. Még a fényes napok is sokszor szürkébbnek tűntek a valósnál, pont azért, mert már semmi nem volt olyan, mint régebben.

Odakint mindenki szenvedett.

Charlotte kőkemény kézzel irányította az országot. Ellentmondást nem ismert, és félelmet generált maga körül, mintha boszorkány lett volna; nem rettent meg attól, hogy sokan nem tartották illőnek, hogy egy nő vegye át a férje hatalmát. Gyengének és uralkodásra képtelennek gondolták, és ő minderre igyekezett rácáfolni. Aki pedig még mindig kételkedett, az hamar bitófára került.

Henry koszos volt. Erőtlen.

Éhes.

Már egy ideje hallotta, ahogy a felesége cipője kopogott a folyosón, és mikor árnyéka rávetült, nem emelte rá tekintetét.

Szégyellte magát. Nem sok ereje maradt arra, hogy felálljon, vagy megmutassa azt a férfit, azt az erőteljes valakit, akihez Charlotte valamikor hozzáment. És az egész helyzetben, ez fájt neki legjobban.

Pedig az utóbbi időben sok mindenen ment keresztül.

- Már rám sem nézel? – Charlotte hangja lágy volt, kedves, szinte selymes. Henry lelke mintha forró vízbe merült volna egy fagyos nap után. Pedig neki sosem tűntek fel ezek az apróságok.

Éppen ezért alkottak jó párt korábban. Henry ezért támaszkodott rá uralkodása minden pillanatában. Nem volt jó emberismerő. Nem olvasott jól hangokból, félmondatokból, gesztusokból. Charlotte viszont nagyon jó ismerője volt az emberi léleknek, ezért Henrynek csak azt kellett megtanulnia, mikor lessen oldalra, mikor várja felesége bólintását. És ha ez nem érkezett meg, akkor annak megfelelően döntsön.

Henry felemelte a fejét. Charlotte szemébe nézett és nem volt boldog attól, amit látott. Charlotte halotti hidegsége elszomorította és összezavarta. A hangja olyan lágy volt, olyan szeretetteljes…

Nem válaszolt. Percekig csak nézte a feleségét.

Töprengett.

Amikor elvette, szinte még kislány volt. Tizensok éves csupán. Egymás mellett nőttek fel igazán, mert korábban Henry, habár már felnőtt, kicsapongó volt és komolytalan.

Méltatlan a királyi trónra. Charlotte mindig nyugodt természete kötötte őt abba a gúzsba, amire egyszerűen szüksége volt ahhoz, hogy jó király lehessen. Hogy király lehessen.

A Charlotte-ra nehezedő nyomás, hogy jó királyné legyen, több felől érkezett és túl sok volt. Charlotte idegileg szépen, lassan és csendben omlott össze, de nem szólt egy szót sem, mert királyi családban az nem való.

Emelt fővel viselni a megpróbáltatásokat.

Percek teltek el néma csendben, és Charlotte-ban felmerült a kérdés, hogy miért is jött le.

„Fent kellett volna maradnom…”

Miért nem megy el? A lelke egyszerűen éhezett a kárörvendésre, és elhatározta, hogy addig marad, míg Henry orra alá nem dörgöli, hogy immár ő áll a nemzet élén.

- Itt az ideje, hogy uralkodj, drágám. – Egy hónapja alig-alig szólt, így Henry hangja érdes és reszelős lett; egyáltalán nem hasonlított a korábbi, gyöngéd és puha tónushoz. – Neked kell átvenned a helyem.

- Mit sem ér a levetett koronád. – Henrynek ekkor volt először szerencséje meglátni a valódi Charlotte-ot, azt, aki azért ült mellette az ebédlőasztalnál hosszú-hosszú éveken át, hogy aztán így magasodhasson fölé, annak tudatában, hogy míg Henry láncra verve várja az utolsó reggelét, ő ereje teljében lehet.

És ettől a hirtelen jött őszinteségtől Henryben meghalt valami. Nem elsöprő erejű letaglózódás volt ez, sokkal inkább egy szép, csendes, belső pusztulás; mintha az elmúlt évek alatt minden, amit közösen építettek, csak ablakra rajzolt figura lett volna, amit könnyedén lemos a hajnali eső. Henry még sosem érzett ilyet.

Emelt fővel szenvedni belül.

Nem volt dühös, nem akart üvöltözni. Nem akart semmit. Sztoikusan, a vesztesek nyugalmával és különös, sosem érzett békéjével törődött bele sorsába.

Kivégzés várt rá. Ettől többet már aligha veszíthetett, rá kellett jönnie, hogy csak most vesztett el mindent végleg és igazán.

Nem is az fájt Henrynek, amit mondott. Hanem az a vad gyűlölet, az a nyers, szinte katonai erő, ami a szemében megvillanni látszott. Ami azt sugallta, hogy a királyságát a lehető legrosszabb kezekre hagyja. Az ökölbe szoruló kéz, és egyenletes légzés egy idegenhez tartozott, valakihez, aki egyszerűen nem lehetett a nő, akiért egyszer annyit dolgozott, akinek kegyéért sokszor bolondulni volt hajlandó. Hát nem bolond minden férfi, ki fejét igába hajtja, önként és dalolva?

Neki az apja mindig ezt tanította. Mégsem léphetett trónra, míg feleséget nem vezetett a karján.

Dolgozott a szerelméért; mert szerette Charlotte-ot, és ezt nem félt tudtára adni. Dolgozott, hogy méltóképpen nevezhesse magát a királyának, s őt a saját királynőjének.

Most mégis; az asszony hajlandó volt hatalmon lévő uralkodóként hagyni, hogy bitóra vigyék hajnalban, hagyni, hogy a kisfia, aki túl pici még, és nem érthet semmit, és a magzat, kit szíve alatt hordott, apa nélkül nőjön fel.

És Charlotte éppen ezt akarta. Elfelejtetni a kisfiával, ki volt, aki világra nemzette, elfelejtetni mindenkivel, hogy ez az ember létezett, mert bárkit többre tudott becsülni, mint tulajdon férjét.

Habár valódi, külső szemlélő számára megérthető oka nem volt. Nem tudott mást felhozni mentségére, csak azt a lassú, fájdalmas lelki leépülést, amin házasságuk alatt ment át. Hogy érzelmi elnyomásban tengette mindennapjait, mint holmi báb, amit rángathat az ember.

Először csak értelmetlennek látott mindent. Rideggé, lényegében érzéketlenné, számítóvá vált. Valakivé, akire nem volt büszke, és aki csak a túlélésért tudott küzdeni. Aztán szépen csendben, mosoly mögé bújva utálta a férjét, és nem szólt róla, mert a jó feleség mosolyog, nem panaszkodik. Valahol mélyen legbelül megfogalmazódott benne a gondolat, hogy milyen jó érzés lenne végre egyszer rangban fölötte állni, többnek lenni nála.

És most végre fölötte állt.

Nem csak fizikailag; Henry a földön heverve egyike volt az ország utolsó embereinek, míg a trónörökösök anyjaként Charlotte vette át Henry egykori helyét, és az ország minden emberének kötelessége lett volna, hogy szükség esetén testével védelmezze. Tulajdonképpen istennő volt – a maga módján.

- Tessék?

Elhaló hangja hallatán Charlotte-ból kiszaladt egy gúnyos kacaj.

- A holnapi akasztásod után – kezdett bele Charlotte a beszédbe, amit már annyira várt -, ez az ország még az emlékedet is olyan mélyre temeti majd, hogy ezer év múlva se bukkanjon rá senki – közölte. – Tudod… Olyan sokat vártam arra, hogy hibázz. Éveket vártam egy botlásra.

- Te tetted? – Henry nem csak rájött, milyen érzéseket is táplál iránta a felesége, de az is világossá vált számára, hogy nélküle nem is jutott volna oda, ahol épp volt.

Elsápadt.

- Ki más tette volna? Az a teszetosza udvarmestered? Vagy a főtanácsos? Ugyan már, ha rossz helyre teszed a poharukat, máris életképtelenek. És mikor téged akasztásra ítélt a nép…

- Nem a nép ítélt halálra, Charlotte – krákogta Henry. Felismerve a helyzetet, a méreg úgy tombolt benne, mint egy elszabadult bozóttűz aszálykor. Ökölbe szorult kézzel várta a pillanatot, amikor az elmélázva köröző Charlotte elég közel ér ahhoz, hogy megragadhassa. Addig nem vesztegette az erejét haszontalan szabadulási kísérletekre. – Te voltál. – Máskor szórakoztatta volna a tény, hogy most éppen a tisztánlátás dühe ködösítette el az elméjét.

- Nem én voltam – bazsalygott Charlotte negédesen, majd kellőtávolságban tartva magát Henrytől, a látóterébe táncolt. Ő pontosan ismerte Henry észjárását, eszébe sem jutott közelebb menni hozzá. Behízelgő arca és kárörvendő tekintete vörös posztóként hatott Henry magatehetetlen dühére. – Az udvari tanács a véleményemet kérte, én elmondtam. És amikor a népet kérdeztem a városban, egyhangú döntés született. Ha el akarjuk kerülni a trónfosztást…

- Azt hiszem, épp egy trónfosztás áldozata vagyok – sziszegte a király.

- A saját büszkeségednek estél áldozatul – vonta meg a vállát Charlotte lekezelően.

- Téged nem egyszerű megtörni, ugye?

Charlotte és Henry ott álltak egymással szemben; Charlotte magabiztosan és fölényesen állt Henry lábai előtt, míg Henry megalázva és erőtlenül terült el a földön. Csak néztek egymás szemébe. Henry látott benne valami fura, szinte már hátborzongató kegyetlenséget, amit korábban még háborúban sem tapasztalt, s ez megrémítette.

- Mikor vált belőled ilyen… szörnyeteg? – Csüggedt volt és belenyugvó, lemondó. De Henry válaszokat akart, még mielőtt meghalt volna. – Hogy tudsz ezek után tükörbe nézni? Nyugodtan aludni?

Charlotte felhorkant.

- Nagyon jól alszom, köszönöm kérdésed. Remélem te is jól fogsz. – Megint az a mosoly; az a pajkos, gyors mosoly, közel egy kacsintáshoz, némi orr-ráncolással, amibe Henry beleszeretett.

Charlotte elindult kifelé, Henry kissé túl hevesen fordult felé, s a láncok hangosan csörögtek-zörögtek, mire a kint álló őr felkapta a fejét. De mikor az apró, rácsos ablakon át látta, hogy minden rendben, folytatta a céltalan lődörgését a folyosón.

- Nem érdemlek még egy bocsánatkérést sem? – Henry utolsó szava ott lebegett kettejük között; és most már Charlotte is ideges volt. A hangja remegése néma üvöltés volt, mikor beszélt:

- Miért kéne bocsánatot kérnem azért, amivé lettem? Tőlem senki nem kért bocsánatot, miközben ilyenné tett! – Charlotte igyekezett nem ordítozni. Kiegyenesedett, mert csak ekkor vette észre, hogy egyre közelebb hajolt Henryhez. Hátradobta a haját, és néhány mély lélegzet után ismét elindult kifelé.

Charlotte tökéletesen érthetővé tette, hogy Henryet okolta mindenért.

Henry volt az, aki megváltoztatta; aki annyi terhet pakolt rá, amennyi alatt megtört és meghajolt, aki arra késztette, hogy – még ha képletesen is, de – földig hajoljon előtte, majd fájó háttal és fáradtan rázza le magáról a vasmarkot, ami szorongatta.

- Éljen soká’ a királynő – suttogta Henry.

Charlotte kárörvendő mosollyal fordult hátra, mikor a keze már a kilincsen pihent. A hangjából kiszűrődő irónia volt az utolsó kegyelemdöfés férje hátába.

- Isten óvja a királyt.