2016. május 27., péntek

Enigma: Hát ez sántít... II.

Ahoj!
× eljött a második rész ideje is, tessék, vegyétek és egyétek, szeretettel adom;
× gyors infók azoknak akik nem olvasták az előzőt

  • ezen a linken éritek el az első részt [××], vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok;
  • co-producer: Sybil;
  • műfaj: krimi, meg-nem-annyira-krimi;
  • kisregény;
  • semmi végén kurta kocsma, nyomozó meg pszichológus, két munkatárs, akik hajlamosak utálni egymást;
× ahogy feltűnhet, jelen szereplőnk, dr. Amelia Graham ugyanaz az Amelia Graham, aki itt faggat valami random pszichopatát: [××] - funfact, hogy ez a sztori szintén Sybillel közös munka;
× az is feltűnhet, hogy nem a megszokott kollázs fogad a történet mellett, hanem egy gyönyörűségesen szép plakát/borító, ami kifejezetten ehhez a történethez készült, és Sybil keze munkája;
× kellemes olvasást!


Első nap - II.

A lány elmondta, melyik szoba az övék, megkapták a kulcsokat; ám ahelyett, hogy be is mentek volna, kiléptek az ajtón, és James már úton is volt az emlegetett kocsma felé, miközben Amelia magas sarkakon próbált vele lépést tartani. Nem sok sikerrel.
Elhaladtak a boltok mellett, közben benéztek a fogadó udvarára, és látták: valójában egy lakókocsit béreltek ki, amit csak úgy odabiggyesztettek a folyópartra, egy elkerített terület közepére.
A deszkákból összetákolt híd szépen, magasan ívelt a folyó fölött; a korlát legalább derékig ért, és biztosabbnak tűnt, mint sok magasabb költségvetésből épült híd. A közepén, a legfelső deszkán egy kereszt állt. Mintha beletervezték volna a hídba. 
Amelia közelebb lépett, leguggolt és alaposan szemügyre vette az apró szentélyt, ami egy bizonyos Robert Gully nevű fiúnak állított emléket. Tizenhat évesen vesztette életét a folyóban, majdnem napra pontosan húsz évvel korábban. Még nem volt borostás sem, ártatlan kisfiú arccal halt meg, virító kék szemekkel és közvetlen mosollyal. Amelia torka elszorult.
James közben rendületlenül zakatolt tovább a kocsma felé, amit már a hídról is látott, hallott és érzett; ordítozás, nevetés, a világ legrosszabb zenéi és sörfolyás. Átható dohány, izzadtság és alkoholszag; villódzó neonfények a sárga lámpával keveredve és a felirat: Joe’s. James azt is alig vette észre, hogy Amelia lemaradt, és utána már nem is igyekezett annyira felvenni vele a lépést, mert már szinte kopogott a szeme az éhségtől. Reggel óta nem evett, mert az út miatt kihagyta az ebédjét, és most lerobbant az Isten háta mögött kettővel.
James azonnal levágta magát a pulthoz, és egy kicsit jobban kigombolta az ingét. Odabent, bár nyitva voltak az ablakok, forróság tombolt, mindenhol részeg alakok dülöngéltek, pedig csak tíz óra lehetett legfeljebb. A hely egyszerű volt; a falak koszosak és sárgák, a sarokban tévé, bár senki nem figyelt rá, asztalok mindenhol, szélen még néhány boksz is. Hátrébb akadt néhány játék, mint a csocsó, a biliárd, a darts és néhány szerencsejáték. A pult mögött egy fekete trikóra húzott fehér inges, unott férfi szolgálta ki a vendégeket, mögötte polcokon sorakoztak a poharak és az olcsóbbnál olcsóbb szeszek, amik semmi másra nem voltak jó, csak a torkok leégetésére.
Amelia is megérkezett, alig két perccel később és csendben helyet foglalt James mellett a pultnál.
- Kérj valami kaját – vetette oda James, miközben egy ital szórólapját tanulmányozta, majd undorodó grimaszra húzta a száját. Ameliának korábban eszébe sem jutott, hogy ennie is kéne, de őszintén nem sok késztetést érzett arra, hogy egyen.
Próbálta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy mindenki őket figyeli, mert tudta, hogy a paranoid képzelgéseivel nem megy semmire, csak magát kergeti az őrületbe.
- Én nem eszek semmit, kösz – felelte végül.
- Mit hozhatok? – lépett eléjük a pultos. A vállára vetett törlőronggyal törölgetett egy poharat, amit aztán egy másikra rakta száradni. Letámaszkodott a pultra, miközben gyanakvó szemekkel mustrálta a két jövevényt.
- Egy meleg szendvicset. Vagy kettőt. Meg mondjuk egy whiskyt – nyögte James, miközben a jelenlévőkön jártatta a szemét.
- Én csak egy pohár vörösbort kérek, köszönöm.
James Ameliára nézett. Nézte egy pillanatig, majd elnevette magát és megrázta a fejét, mire Amelia felszaladt szemöldökkel nézett rá.
- Most mi van?
- Te is az az előkelő, nagyvárosi nő vagy, mi? – kérdezte, és Amelia tisztán kihallotta belőle a megvetését. James szemmel láthatóan nem volt oda azért a stílusért, amit Amelia a munkában képviselt; a jól öltözött, egyszerű ruhákat viselő, magas sarkú cipőben járó nőért, de James sosem látta még őt úgy, ahogy legszívesebben volt; feltűzött hajjal, ujjatlanban és melegítőnadrágban heverni a tévé előtt vagy egy jó könyvvel a kezében.
- Mire alapozod? – kérdezte Amelia, belekortyolva a borába.
- Arra, hogy négy éve látlak minden nap végigtopogni az őrsön, és láttam, hogy néztél erre a városra, vagy hogy kerülgetted az olajfoltokat a műhelynél. Bejössz a leglerobbantabb csehóba az államban, és karót nyelve kérsz egy pohár bort – sorolta James magabiztosan, miközben úgy bámult Amelia szemébe, mint még korábban soha. Arca rezzenéstelen volt, ahogy a szavak folyamatosan özönlöttek ki a száján.
Amelia szája mosolyra rándult, de inkább elnyomta.
- Szeretem a bort. És tekintve, hogy pszichológus vagyok, jobb benyomást keltek ruhában, mint terephez öltözve. Az olajfoltokra nincs magyarázatom, de ne hidd, hogy ilyen könnyen kiismertél. Ez azért nem ilyen egyszerű.
- Négy év, Graham. Négy teljes év.
- Pontosan tudom, mióta dolgozunk együtt, ne aggódj – forgatta a szemét Amelia.
- Sokkal rövidebb idő alatt is ki lehet ismerni valakit és az a helyzet, hogy szerintem sokszor már az első benyomás is döntő. – James valóban így hitte, bár még mindig ott forgott a pofára eséseinek keserű íze a szájában.
Amelia szeme felcsillant.
- Akkor hajrá. Előtted a pálya – tárta szét a karját Amelia, épp annyira, hogy ne legyen feltűnő a mutogatás. – Mesélj nekem az itt lévőkről.
James egy ideig ellenkezett, de az a kihívó tekintet Amelia arcán nem hagyta nyugodni, aztán végül félig hátrafordulva körbenézett a csehóban, hogy kiszúrja az első áldozatát.
- Ott az a férfi, fehérben az utolsó ablak mellett – kezdte úgy, hogy lopott pillantásokat vetett az említettre. Amelia igyekezett nem megbámulni az illetőt. – Negyvenöt körül, maximum ötven, nem túl sportos alkat. Az elmúlt tíz percben, mióta itt vagyunk, három italt ivott meg, és kettőt küldött annak a nőnek, aki a terem közepe felé ül, és maximum harminc.
Amelia elismerően nézett rá, majd végigmérte a férfit és a nőt, az esélyeket latolgatta magában, míg James csendben elnyammogott a kis meleg szendvicsén.
- Ez így mind szép és jó – sóhajtotta Amelia, miközben a borát lötyögtetve visszafordult Jameshez. – De miért?
James felnyögött.
- A fickó lába remeg, a szék szélén ül, tehát arra gyűjt erőt, hogy felálljon onnan és a nőhöz lépjen, aki viszont bűntudat nélkül iszogatja az ingyen italt, és valószínűleg esze ágában sincs közeledni a pasi felé. A pasas viszont ahhoz gyűjt bátorságot, hogy leszólítsa a nőt. Nincs a helyzethez szokva, tehát alighanem most tette túl magát a válásán, vagy épp kirúgták - magyarázta Amelia.
- Kirúgták? – kérdezett vissza James. – És akkor már rögtön fel akar szedni valakit? – Amelia vállat vonva biccentett, miközben a fejét újra elnyelte a nagyra nőtt borospohár. – Szóval szerinted, ha kirúgnának, én is azonnal fel akarnék szedni valakit?
- Nem ha kirúgnának. Mikor ki fognak rúgni.
James szemöldökei összeszaladtak, Ameliában megint felötlött a kérdés, hogy vajon mit csinált, ami miatt egy darab hiányzik a jobb szemöldöke végéből. Ahogy James az asztal fölé görnyedt, kigombolt inge alatt látszott néhány, a mellkasára varrt tetoválások közül. Néhány szám, valami, ami egy szárnyra hasonlít. Mondjuk Amelia abban biztos volt, hogy a férfi nem egy szárnnyal a mellkasán rohangál fel-alá. 
- De ott van például az a három kiskölyök, az ajtótól balra – terelte a témát az összezavarodott nyomozó -, jóval a korhatár alatt. Maximum tizenhat évesek, de közük nincs a huszonegyhez. Eljöttek, mert inni menő és ez még a legutolsó poros kisvárosban is így van. Látszik rajtuk, hogy ők a gimi nagy arcai, az a fajta, akit szívesen orrba vernék egyszer-kétszer.
Amelia lenyelte az elfojtott dühről szóló megállapításait, és igyekezett elnyomni magában a kényszert, hogy instant analizálja Jamest.
- Kivéve a középsőt, a barna gyereket – vette át a szót Amelia ismét. – Folyamatosan az órát lesi, és a nevetése erőltetett. Fele annyit sem ivott, mint a másik kettő és valószínűleg kedve sem volt eljönni, viszont tudta, hogy ha nem jön, azzal szépen lassan aláírja a saját halálos ítéletét a gimis éveire nézve.
- Nem bírod ki, mi? – rázta a fejét James, bár nem volt meglepve, hogy Amelia mindent kiegészít.
Aztán James elkövette a legnagyobb hibáját.
- Ott az a nő, a bárpult túlsó felénél. – Amelia odanézett, és meglátta a halkan hüppögő nőt, aki igyekezett elrejteni szomorúságát. Vagy legalábbis mihamarabb alkoholba fojtani. És Amelia azonnal sürgető vágyat érzett arra, hogy enyhíthessen a nő bánatán.
Először ez vonzotta a pszichológia felé. Az, hogy a tanultakkal bárhol, bármikor olvashat az emberek arcáról, valamivel talán jobban, mint azt egy átlagember teszi; az, hogy megtalálja a lelki gondok okozóját, talán ki is gyomlálhatja a bajt. És mindezt megtanulta, mindennek tetejébe pedig volt lehetősége mellécsapni a kriminológiát, így el tudott helyezkedni egy rendőrségen, és ezzel minden terve beteljesülni látszott, már ami a karrierjét illette.
- Most jött be, úgy két perce és azóta sír. Nem túl erős nőnek tűnik, nem annak a fajtának, aki azonnal minden alkoholt ledönt a torkán, mégis a legerősebb vodkát kérte elsőre. Lehajtja a fejét, nem akar feltűnést kelte…
- Csak épp nem tudta, hová menjen sírni – fejezte be helyette Amelia, és már le is kászálódott a bárszékről.
- Ha most odamész, letagadlak.
- Mintha egyébként híresztelnéd, hogy együtt jöttünk – forgatta a szemét Amelia, majd kisimítva a ruháját az idegen lányhoz lépett. Szőke haja az arca elé omlott, alapvetően kecses teste most összezuhant, és Amelia úgy érezte, mintha egy beteg madarat talált volna az út szélén. És Amelia az a fajta, aki az ilyen madárkákat hímes tojásként tartja a kezében, és lágyan simogatja, míg helyre nem jönnek. 
- Szia – köszönt rá halkan, gyengéden. A vállára simította a kezét, mire a nő felkapta a fejét és egy pillanatra rémülten meredt Ameliára, aki megnyugtató mosollyal válaszolt. – A nevem Amelia – nyújtott kezet, amit az idegen lassan, megfontoltan megrázott. Nem igazán tudta mire vélni a nő közeledését. – Én nem… Nem akarok zavarni, de nem tudtam nem észre venni, hogy sír.
Felé nyújtott egy zsepit, amit a meglepett és kissé zavarban lévő lány szabadkozva elfogadott.
- A nevem Allison – mutatkozott be. – És nagyon kedves.
- Ha gondolod, én szívesen meghallgatlak – ajánlotta fel Amelia, mert úgy gondolta, nem azzal kéne indítania, hogy terápiát tart egy kocsma közepén egy zokogó nőnek, bár nagyon arra terelődött a társalgás. – Hallgatásban nagy vagyok – kacsintott rá mosolyogva.
- Nem akarlak a gondjaimmal terhelni – rázta a fejét szégyenlősen Allison, újra az italára meredve. Már nem hüppögött, a könnyei csak csendesen folytak a szeméből. Amelia ránézett, és a szomorúság mellett még a félelmet látta megcsillanni szemében. A keze ügyében lévő szalvétát gyűrögette idegességében.
- Ha terhelnél, nem kérdeznélek.
- Miért akarod ennyire tudni?
- Nem akarom tudni – felelte Amelia teljesen őszintén. Nem a lány problémája érdekelte. – De pontosan tudom, hogy a visszafojtott érzelmek valóságos pokolként emésztik fel az embert.
- Én azt már úgyse érem meg – duruzsolta az orra alatt Allison, de nem volt mákja, mert Amelia meghallotta.
- Ezt meg hogy érted? – hajolt közelebb Amelia, miközben a pultos felé nyújtott kézzel kért ki még egy pohár bort.
Allison felnézett Ameliára, és egy teljes percig csendben mérlegelte, hogy bízzon-e Ameliában, majd sóhajtott, és a kezeire meredve halkan szólalt meg. Elég halkan ahhoz, hogy senki más ne hallja, mit mondd, mert még Ameliának is nagyon kellett figyelnie, hogy minden szót megértsen.
A háttérben James időnként a pulthoz vágta a fejét.
- Mert meg fogok halni.

4 megjegyzés:

  1. Ó, istenem.
    Kérlek, James, mutasd jelét érzéseknek o.O
    A kis drága Ameliet pedig imádom <3

    És titeket is imádlak^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj te drága :3
      Ígérem ilyen is lesz:*
      Köszönöm a kommented, hogy elolvastad :3

      Köszönjük:3 Csók a család'! :D
      Fruzsi (&Sybil:D)

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon jó ez a történet,van benne fantázia,mégis mai...
    Várom a többi részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy így gondolod, köszönjük! :)

      Törlés

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső