2016. május 21., szombat

Enigma: Hát ez sántít...

Aloha!
× ezúttal nem novellát, meg nem százszavast hoztam, hanem valami attól is jobbat - egy folytatólagosan publikálásra kerülő kisregény első darabkáját.
× több, összefüggő történetet szeretnénk írni ezzel kapcsolatban, az Enigma tehát olyan, mint egy gyűjtőnév, vagy ilyesmi.
× az iromány rendes címe: Hát ez sántít... (igen, tudjuk, hogy ez is sántít.)
× nem királyi a többes: az van, hogy a Gyilkos fantáziához hasonlóan ezt sem egyedül alkottam. a kisregény co-producere: Sybil
× műfaj tehát: kisregény
× rövid összefoglaló: semmi végén elhagyatott város, meg lerobbanó kocsi és két munkatárs, akik hajlamosak utálni egymást.
× krimi, meg nem-annyira-krimi
× kellemes olvasást!

Első nap - I.


James és Amelia harminc perce ültek kínosan néma csendben a kocsiban. A rádió elromlott, és egyébként nem kifejezetten kedvelték egymás társaságát, hiába dolgoztak együtt már több, mint négy teljes éve. James alapvetően nehezen jött ki az emberekkel, hát még az olyan társaságkedvelő és mindig-vidám emberekkel, mint amilyen Amelia is volt. Amelia pedig a maga teszetosza kétbalkezességével a lehető legrosszabb ember volt, akit beoszthattak a kissé mizantróp vonásokkal jellemezhető nyomozó mellé.
És mégis lehúztak egymás mellett négy évet úgy, hogy még egyikük sem ölte meg a másikat, ami határozottan pozitív dolog. James hajlandó volt újra és újra beengedni Ameliát a kocsijába – épp, mint aznap kora délután, mikor útnak indultak Madisonból Winchesterbe, hogy elbeszélgethessenek a gyanúsítottjuk közelebbi hozzátartozóival, és egy kicsit többet megtudjanak róla.
Amelia ölében ott hevert az akta és egy térkép, lábánál a válltáskája, benne a megszokott kis mappájával. Jamesnél nem volt semmi más, csak amire feltétel szüksége volt; pénztárca, telefon, jelvény és persze a fegyvere, amit az oldalára erősített.
- És akkor én végül is miért vagyok itt? – kérdezte végül Amelia, aki nehezen viseli mások negatív energiáit. Pláne ha azok felé irányultak első sorban.
James megszorította a kormányt.
- Mert kell valaki, aki az aggódó anyukát nyugtatgatja, és aki nézi a térképet – felelte, majd az italtartóba helyezett dobozért nyúlt. Habár alkohol nem volt benne, az olcsó kamu-sör kesernyés íze azért valamelyest jó hatással volt a kedélyállapotára.
- Ugye tudod, hogy sosem voltam kiscserkész? – kérdezte Amelia kissé félénken, mert James hajlamos volt a dühkitörésekre.
- Nem mondod komolyan, hogy nem tudsz leolvasni egy nyomorék térképet?!
- Nem mondod komolyan, hogy nem tudsz venni egy GPS-t! – vágott vissza Amelia.
- Nekem ne mondja meg egy gép sem, hogy mit csináljak. – James kisgyerekeket meggyalázó duzzogásával kikönyökölt az ablakba, mire Amelia mosolyogva megrázta a fejét. Évekkel korábban lemondott arról, hogy bármiféle emberi érzelmet verjen Jamesbe, bár az új társa két évvel ezelőtti felbukkanása óta valamelyest javult a helyzet. – Pláne ne egy olyan, ami tíz percenként annyit nyög be, hogy „újratervezés”, egyébként meg bevezet a sivatag közepére.
- Tudod…
- Nem tudom. Te viszont nem vagy képes befogni a szád – ripakodott rá James Ameliára, aki az elmúlt évek alatt megedződött és már nem rezzent össze minden hangosabb szótól, ami elhagyta James száját.
- Harminc perc néma csend járt neked, egy kis beszélgetés jár nekem – alkudozott Amelia.
- Én vezetem ezt a kocsit, ami mellesleg az enyém, szóval nem, nem beszélgetünk. Még csak az kéne – forgatta a szemét James.
- Akkor legalább kapcsold be a rádiót.
- Nincs rádió.
- És miért? – Amelia kezdett nagyon belefáradni ebbe a beszélgetésbe. Igazából amennyire látta, egész jóban is lehettek volna, ha James hajlandó megnyílni.
- Mert a rádióban drogos tizenévesek sorozatgyártott zenéit adják, minden órában ugyanazt háromsz…
- James, ez már beteges.
- El ne kezdj pszichoanalizálni, mert esküszöm kiraklak a kocsiból.
- És akkor ki fog Boyd anyjával beszélni?
James egy percig elgondolkodott, majd Ameliára emelte a tekintetét.
- Utánad küldöm.
- Inkább csinálsz magadnak pluszmunkát, mint hogy beszélgess velem? Tudod, ez sokat elmond rólad.
James keze tovább szorította a kormányt, az ujjai már teljesen elfehéredtek és átfutott az agyán a gondolat, hogy mennyi eséllyel tudná elterelni magáról a gyanút, ha most megölné Ameliát. Vagy mennyi eséllyel nem jelentené fel, ha pár órára a csomagtartóba zárná.
- Leginkább azt, hogy nem bírlak.
Amelia megcsóválta a fejét, mert pontosan tudta, hogy ez egyrészt nem új információ, másrészt irreleváns, tekintve, hogy James senkit nem bír.

Este hét óra körül a kocsi hangosan puffogva adta meg magát. A nap lassan lecsordogált az égről, egyre több felhő jelent meg a helyén, a kocsi pedig egyszerűen leállt. Amelia próbálta elfojtani a mosolyát, ahogy a dühét visszanyelő Jamesre emelte a tekintetét. James kipattant a kocsiból, és dühöngve a motorhoz vágtatott, ahonnan olajszagú, büdösen gomolygó füst tört elő, ahogy James felpattintotta a motorháztetőt.
- Meg ne szólalj, Amelia! – ordította a motorba bújva. Az orrára húzta az ingét, így próbálta kiszűrni a füstöt, több kevesebb sikerrel.
- Nem is akartam! – tárta szét a karját.
- És egyáltalán hol vagyunk? Már rég Winchesterben kellene lennünk!
- Nem tudom, hol vagyunk – ismerte be Amelia, miközben kikászálódott a kocsiból.
- Ülj vissza.
- Nem.
- Amelia! – ripakodott rá James, majd mélyet sóhajtva csípőre vágta a kezét. Egy határozott mozdulattal lecsapta a motorháztetőt. – Ülj vissza a redvás kocsiba. Ott nem messze ott egy város, eltolom a kocsit.
Amelia beült a kocsiba, bár jogsi híján nem sok ötlete volt, mit kellett volna tennie, ezért csak a kormányon tartva a kezét nagyon igyekezett nem rátenni a lábát a pedálokra. Miközben egyenesben tartotta a kocsit, szétnézett; a legnagyobb puszta kellős közepén maradtak, a horizonton a napnak már csak egy kis szelete látszott.
- Amelia, egyenesen!
Nagyjából két kilométer választotta el őket a város bejáratától, és ahogy egyre közelebb értek a városhoz, egyre jobban látszott, hogy rögtön a város elején van egy benzinkút. Nem túl nagy, nem túl felszerelt, de azért legalább volt. James majdnem hálásan kiáltott, mikor meglátta, de félve Amelia soha véget nem érő pszichológusi blablájától, inkább a nyelvébe harapott.
Fél órával később lépték át a város határát.
- Oké, Amelia, most kénytelen leszel kanyarodni, mert be kell mennünk a benzinkúthoz – szólalt meg James, akinek a halántékán szép, kövér cseppekben gyöngyödzött az izzadtság. Ameliában minden csepp vér visszafelé kezdett folyni. – De ha összetöröd a kocsimat, kitekerem a nyakad.
- Akkor le kéne ültetned magad, és nem hiszem, hogy annak annyira örülnél – vetette fel Amelia, az idejét húzva, majd egy hirtelen mozdulattal megrántotta a kéziféket. A kocsi megállt, James nekiütközött, és tajtékozni kezdett.
- Te teljesen megőrültél?! Elment az eszed?! – ordította James, magából kikelve, mire Amelia védekezően emelte fel a kezét, miközben kiszállt a kocsiból.
- Én nem tudok vezetni és nincs az a pénz, hogy tön…
- De erre nem az a megoldás, hogy behúzod a kéziféket!
- Mi ez az istenverte ordítozás? – lépett ki egy zömök, sörhasú, tömzsi nyakú férfi a szemközti épületből. Barna ingére tűzött seriff jelvényt, övén pisztolyt viselt, őszülő és ritkuló haját méretes kalap alá rejtette. A járása akár egy pingviné, ahogy a sörhasát is cipelte maga előtt. – Kik maguk?
Egy fiatal, vékony srác szaladt ki a seriff után, az arca patkányszerű, járása óvatoskodó és ügyetlen, nem seriffnek való, de az egyenruhájából gyorsan kiderült, hogy helyettesként dolgozik az idősebb férfi mellett.
- A nevem James Cole, a madisoni rendőrség nyomozója vagyok, ő pedig Dr. Amelia mindent-jobban-tudok Graham – hadarta érzelemmentesen James, csupán némi ingerült megvetést szűrt ki a fogai között, amikor Ameliáról beszélt. Beszéd közben automatikusan felvillantotta a jelvényét a seriffnek.
- És mit keresnek maguk itt? – kérdezte, ellenségesen összevont szemöldökkel a seriff, a névtáblája szerint Hector Schmidt, a fiatalabb pedig Jase Neal.
- Semmi különös, elnézést az ordítozásért. – Amelia James és a seriff közé lépett, Jamest kicsit hátrébb tolta, a kocsi irányába, a seriff felé pedig feltartotta a kezét, amolyan elköszönésként.
- Stonegate-be senki nem jön csak úgy indok nélkül, én pedig tudni akarom, mit keresnek itt! – A seriff hangja éles volt, fenyegető, és agresszívan lépett James és Amelia felé. James ösztönösen oldalgott ki Amelia mögül és magát kihúzva lépett a seriff felé, szinte bizonygatta az erejét és a magasabb beosztását.
- Átutazóban vagyunk itt. – A hangja lassú, kimért volt, sokkal hajmeresztőbb, mint az a passzív-agresszív fél-ordítozás, amit a seriff produkált. – Egy nyomozás miatt utazunk Winchesterbe, és amint rendbe hoztam a kocsimat, már itt sem vagyunk.
- Mi baja van a kocsijának? – kérdezte a patkányképű, egérhangú helyettes, aki iránt James instant megvetést érzett.
- Még nem tudom. Eddig azzal voltam elfoglalva, hogy betoljam a kocsit a városba – közölte James.
- Tűnjenek el mihamarabb. Mi itt nem vagyunk oda a váratlan látogatókért – közölte a seriff, akit James látható, de néma fenyegetése egyáltalán nem hatott meg.
- Köszönjük, a meleg fogadtatást – köpte James maró gúnnyal, miközben Amelia az autó másik oldala felé lökdöste. Ritkán értek egymáshoz, éppen a kettejük közötti labilis kapcsolat miatt, és mert Amelia nem akarta érzelmileg kompromittálni Jamest, James pedig sosem adott rá jelet, hogy hajlandó lenne eltűrni a felesleges érintéseket. Éppen ezért Amelia tenyere James mellkasán kínosan sokáig ott felejtődött, és ezt egyikük sem tudta normális emberekhez méltóan feldolgozni.
- Csináld meg a kocsit.
James átvándorolt a másik oldalra, vissza a sofőrüléshez, és a kormányt fogva betolta az autót a benzinkútra, át a hozzá kapcsolt műhely bejárata elé, miközben Amelia lengő léptekkel kószált a főúton; sehol egy autó, ezért nyugodtan mászkált az úttesten. Szemügyre vette a seriff hivatalát – alacsony, kocka épület volt, egy emelettel, apró ablakokkal, rácsos, tejüveg ablakos ajtókkal. Aztán a benzinkút felé fordult; két kút, lepukkant, apró fehér épület, pergő vakolattal, alig egy kevés áruval; a következő épület se nem nagyobb, se nem több. Egy fél kerítés választotta el a benzinkúttól, és nem állt előtte kút, de az egyetlen bejárata egy nagyra nőtt garázsbejáró volt.
James betolta az autóját, át a műhely elé, ahol csak egy összefirkált papír hirdette a hely mibenlétét. Odalépett hozzá, zsebre vágott kézzel tanulmányozta a kiírásokat, majd elővette a telefonját. Bepötyögte a „vészhelyzet vagy kérdés” esetére megadott számot, és felhívta.
Amelia lassan visszaandalgott James mellé, bár minden lépéséhez undorodva tette le a lábát az olajban tocsogó betonra.
- Jó estét, elnézést a zavarásért! – Pár pillanatig csend. – A nevem James Co… - James értetlenül meredt a telefonjára. – Letette.
- Miért akartad felhívni?
- Mindegy – vetette oda James, azzal a kocsiból kivett mindent, ami nála volt, és heves lendülettel elindult az út felé. Szétnézett; az első, amit meglátott, az egy fogadó volt. Aprócska épület, kopottas és koszos barna vakolattal, kiégett neonégőkkel, párfokos betonlépcsővel. James egyelőre nem akarta elfogadni a tényt, hogy a legjobb lehetőségük az volt, ha kivesznek egy-egy szobát arra az egy éjszakára, amit ott kellett tölteniük.
A fogadó kerítésén túl egy folyó csordogált, amin egy híd ívelt át. Az útnak azon az oldalán, ahol épp álltak, a híd előtt, egy-két bolt sorakozott, felettük kiadó lakások, amiben leginkább a boltot vezető családok szoktak lakni.
- Amelia, menj kérj egy szobát a fogadóban. Én meg keresek egy kocsmát.
- A kocsma a híd túlolda -huk- án van – szólalt meg egy botladozó, kissé pocakos, negyven év körüli férfi, aki lassan odatámolygott az út közepén álló pároshoz. A haja rendezetlen és zsíros, egy, az életével elégedetlen, házasságtörésre vágyó családfő kiéhezett, whisky-gőzös szemével nézett Ameliára, aki öntudatlanul is hátrébb lépett kettőt, miközben karjait keresztbe fonva, tudat alatt védte magát. Csak később eszmélt rá, hogy így tulajdonképpen behúzódott James mögé.
- Jöjj’n szép hölgy’m – nyújtotta a karját a férfi Amelia felé, aki igyekezett nem kimutatni, mennyire utálta a részeg idiótákat, akik bárkit felszedtek volna. Hogy félt tőle. Ahogy botladozott a nyelve, egyértelmű volt, hogy már nem egy, nem kettő ital volt benne. – Segítek szobát foglalni. – Vadul kacsintgatni kezdett, de inkább olyan volt, mintha tikkelne a szeme.
- Kösz, inkább megyünk mi magunk. Maga meg próbáljon meg egyben hazajutni – vetette oda James nem is törődve azzal, hogy aztán a férfi mégis megpróbálkozott Amelia mellé oldalogni, miközben az Amelia félelmét felismerő James maga elé cselezte a lányt, és úgy terelte be a fogadó recepciójára.
A fogadóba belépve Amelia szemét szinte bántotta a harsány neoncsövek kékesfehér fénye. A cipője alatt nyikorgott a linóleum, amire ki tudja, milyen mocsok ragadt – a falakat viszont nemrég festhették, mert még mindig festékszag terjengett az apró helyiségben. A bejárati ajtóval majdnem teljesen szemben volt a recepciós pult, és az a mögött lévő irodahelyiség; jobbra egy kisebb váró féle, kanapéval és dohányzóasztallal, mögötte pedig három ajtó, amiből csak kettőn volt mellékhelyiséget jelző tábla.
Az irodából egy fiatal lány lépett elő, olyan gimnazista korú. Könnyű következtetés volt, hogy a fogadót üzemeltető Marchand család sarja lehetett.
- Jó estét – mosolygott. Kissé pufók arc, szemüveg, nem túl vékony testalkat.
- Szia – mosolygott rá Amelia is, majd közelebb lépett. Hamarabb akart beszélni vele, mint James, aki minden bizonnyal a frászt hozta volna a kislányra. – Két szobát szeretnénk kivenni. – Habár arról nem volt szó, hogy kettőt vesznek ki, mégis egyértelmű volt, hogy a férfi hamarabb lőné lábon magát, minthogy együtt kelljen tölteniük az éjszakát.
- Sajnos csak egyet tudok adni.
- Tessék? – James felmordulásától a lány összerezzent, és ijedve emelte a tekintetét a férfira. Legalább ugyanilyen gyakorisággal igazította meg a szemüvegét is, mint kényszercselekvés a kényelmetlen helyzetekben. – Egy ekkora porfészekben, nincs egy szabad szobátok?
- Kettő hivatalosan felújítás alatt van, kettőben pedig az a család lakik, akiknek a múlt hónapban leégett a háza a folyó túloldalán – hebegte a kislány. Amelia olyan szívesen bokán rúgta volna Jamest. – És már csak öt szobánk van.

- Remek – morogta James, miközben Amelia kivette a szobát. Nem tudta megmondani, meddig óhajtanak maradni, így az alacsony forgalomra való tekintettel, a lány csak annyit mondott, hogy majd a végén fizetnek, és elkérte Amelia bankkártyáját. James szeme megvillant a kártyán. Nem egyszerű kártya volt, amit holmi pórnépeknek osztogatnak, hanem arany mintájú fekete kártya, amit bizonyos bankok az előkelő ügyfeleiknek tartogattak. De nem mondott semmit.

2 megjegyzés:

  1. Ha James múltjában nincs egy sokkoló élmény (végignézte a szülei lemészárlását nyolcévesen, vagy alternatív: ugyanezen szülők teljesítménykényszeres kiskölyköt csináltak belőle), akkor én lövöm lábon magam.
    Hm, az írásaidat és -tokat továbbra is szeretem, és külön mosoly jár a folytatásos történetért^^
    Nem mellesleg tetszik Jase Neal neve *-*
    Amelia <3
    James <<33

    visszatérésed alkalmából öleléssel,
    Képtelen Esernyő

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, te drága!
      Köszönöm szépen az idődet és az energiádat, nagyon örülünk, hogy tetszett! Jamesnek talán van baja, talán nincs, ezt nem mondom most el:D
      Örülök, hogy tetszik a név, igyekeztünk nem szokványos nevet választani.
      Hamarosan hozzuk a következő részt!:)

      Csóközön,
      Fruzsi (és valahonnan a távolból Sybil is)

      Törlés

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső