2016. május 10., kedd

Mossa eső

× régen kellett már ide egy igazi frissítés, és ím itten vala: Mossa eső
× a sok kihagyás klisés okai közt szerepel az érettségi, valódi okai közt a fáradtság
× ennek ellenére is szemtelenül rövid, akár még egypercesnek is elmenne, mégsem az

Mossa eső

Kávé-szagú reggel, esőterhes utca, szürkés ég, színtelen öltönyök, jellemüket-vesztett kalapok. Az utcák látképe napközben periodikusan változó: reggel a férfiak robognak munkába, majd a nők intézik a család dolgait. Vásárolnak, táviratot adnak fel, elmennek a gyerekért az iskolába, otthon mosnak, vasalnak, takarítanak, majd mikor uruk hazaesik az egész napi fáradtságos munkából meleg étellel várják őket.
Egyszerű élet, egyszerű kép, aminek minden színét jellegtelenre festi a mindennapokat mérgező szürke szenvtelenség. Egybeolvaszt mindent és mindenkit, még sincs akkora ereje, hogy a rangbeli különbségeket semmissé tegye.
Egymás közt a változások korának nevezik. Naponta írják meg újságok, hogy újabb és újabb találmányokat szabadalmaztatnak a világ különböző pontjain. A sokszor hiányolt múltszázad vívmánya, a fénykép indította a lavinát.
Egy csepp eső a macskakőre hull.
A maradiak már akkor háborogtak, a mozgókép pedig egyenesen szentségtöréssé vált. Míg a közember felüdülést hozó szórakozásnak vette, addig az arisztokraták leginkább elhidegültek a gondolattól is.
Két csepp eső, ami a színtelen macskakövet színesre festi.
Megszólal az első hang. Recsegve-ropogva, halkan, erőtlenül, de megszólal. Határozottan megszólal.
Aztán még egy. És még egy. Lassacskán egy teljes tömeg szól a hangszórókból, egyre szebben és hallhatóbban, lelket simogatva, könnyeket csalva a szemekbe, hol humorral, hol keserű szavakkal.
Most végre megszólalt a csend, és teli torokból ordít.
Még egy csepp, meg még egy csepp. Sok-sok csepp eső a földre hull, a bárányhimlőszerű pöttyök egybeolvadnak, a szenvtelen szürke immár ordító fekete, és vibráló sárga, meg élénk kék és még sok más. Olyan színek kiabálnak, amiket korábban erkölcstelennek titulálhattak, ezért elbújtak valahová, olyan helyre, ahonnan csak nagy nehezen bújtak aztán elő. Erejük sodró, lendületes, dinamikus haladásuk végett zabolázhatatlanok, többet nem lehet visszatuszkolni őket. Nem lehet megálljt parancsolni nekik többé.
Sem a hangoknak. Sem az ordítónak, sem a suttogónak, a vehemensnek, vagy a szelíden simogatónak; sem a szigorúan parancsolónak, sem az anyáskodva dédelgetőnek. Mind-mind egyszerre, neveletlen szörnyekként zúdultak a világra.
A kiöregedő generáció a szívéhez kap: vetített emberek, olyanok, akik nincsenek ott, a vászonról szólnak hozzájuk, szemtelenül színészkedve kiabálnak.
Még egy csepp eső, lassan már zuhog, nem tudni, mikor jön az aszály a zápor után.
Végignézve az utcákon, a színtelen nihilhez szokott szem zavartan pislogni kezd. Az eső lemos mindent: feketét, szürkét, csendet, rangot.
A világ magából kikelve hangoskodik, a zuhogó eső alatt állva táncol, a fejét kapkodja. Lába alatt önpusztító futószalag, oda se figyelve szalad ki a világból, és a talaj mégsem mozdul. A vízesés felé futva menekülünk előle, miközben a hangok és színek kakofóniájában lubickolunk.
Színek, formák, hangok, minták: a világ egy kisgyermek, nagyokat pislogva mered a környezetére, és mindig egy kicsit lemaradva tanul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső