Enigma: Hát ez sántít... VI.

Hey! (Innen, Gyuláról.)

× megérkezett a hatodik rész a tikkasztó nyári meleg bugyrai közül;
× ezt kell tudnod: 

• ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt, ötödik: itt, 
• co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUM, nézzetek be hozzá is
• műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
• kisregény - VI. rész
• semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő

× a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]

× a photoshopolt kép Sybil munkája volt

× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban!

Harmadik nap - II.

- Tudja – közölte James. – Tegnap találkoztam vele a kocsmában, említettem neki. Tényleg nem érdekelte. – James láthatóan nem érzett semmiféle megbánást, sőt nem is vette észre, miért kellene valami rosszat éreznie. Hatáskör hiányában a seriff figyelmébe ajánlotta az esetet, hogy foglalkozzon vele, ha valós ügynek érzékelné, de ő nem így tett, egy nő pedig meghalt. James egyedül ezért érezte magát egy egészen picit hibásnak, de nem azért, mert nem fogadott csendkirályt Ameliával együtt.

- Te elmondtad neki? – fakadt ki Ameliából. A szemei elkerekedtek, az állát lent felejtette, döbbenten meredt a férfira, aki értetlenül bámult vissza rá.

- Ma úgyis megtudta volna!

- De te ezt tegnap nem tudtad, csak annyit, hogy arra kértelek, ne tedd, mert megígértem Allisonnak, de ez téged nem érdekelt. – Amelia tőle szokatlan hévvel támadt Jamesre, még azokat a fenyegető, letámadó mozdulatokat és bökéseket is megtette a hüvelykujjával, amitől mindig visszafogta magát, tudván, hogy milyen hatással van az emberekre, de James kihozta a sodrából.

Meg egyébként is megérdemelte az elmúlt négy év minden sziporkájáért.

És Ameliából hirtelen minden előtört.

- Képtelen vagy megtenni nekem egy ilyen kis szívességet, ugye?! Mert a nagy hős, a nyomozó, az idősebb... Nem tudja elviselni, hogy egy nála fiatalabb nő is legyen a csapatban, még…

- Olyan dolgokat vonsz bele, aminek semmihez semmi köze! – pattant fel hirtelen James is. Amelia csak ekkor jött rá, hogy idő közben felállt, és ordítozott Jamesszel.

- Már hogy ne lenne köze?! Ha csak egy kicsit is tisztelnél, mint embert, nem…

- Képzelődsz és hisztizel, mint egy kisgyerek!

- Neked mindig gyerek voltam, úgyhogy azt hiszem jogos – prüszkölte Amelia, majd kikapta a tányért James elől, hiába nem fejezte még be az ebédjét, majd az egészet a tartalmával együtt a mosogatóba öntötte. A tányér ripityára tört, az étel elázott. Amelia elviharzott.

A méreg keltette lendület hajtotta vissza egészen Allison lakásáig, ahol már csak a seriff sárga szalagja ékeskedett a házon és néhány nyughatatlan tekintet mindig őrizte az ajtót. Páran talán még azt várták, hogy Allison hirtelen kilépjen onnan.

- Már megint itt van? – szólalt meg egy hang Amelia mögül, mikor épp a házat fixírozva gondolkodott. Próbálta kiereszteni a gőzt, és lenyugodni, hogy később nyugodt fejjel tudjon bocsánatot kérni.

Mert Amelia mindig bocsánatot kér. Jamesnek nem szokása.

- Miért, hol legyek? – kérdezte Amelia. Nem érdekelte ki kötött bele már megint, most minden benne tomboló harag James ellen irányult.

Semmi mást nem kért tőle. Csak hogy ne szóljon a seriffnek. Mert Allison nem akarta, hogy tudjon róla. Allison nem akarta, hogy bárki is tudjon róla.

Azokért jön, akiknek valami nagy bűnök van.

Ő az én bűnöm.

Nyilvánvalóan nem egy árny ölte meg.

Jase, a seriff nyurga helyettese állt Amelia mellé, és legalább két fejnyi magaslatból nézett le rá.

- Schmidt nem igazán akarja itt tudni magukat.

- Engem ez nem érdekel. Pocsék egy seriff, bár mostanában meggyűlt a bajom a rendőrökkel, úgyhogy ne idegesítsen fel – vetette oda Amelia, majd mélyet sóhajtott. – Mi történt Allisonnal?

Jase-re nézett. Igyekezett rávenni Jase-t arra, hogy magától menjen bele a locsifecsibe, mert ha neki kell belőle kihúznia a dolgokat, később mondhatja a seriffnek, hogy kikényszerítette belőle az információkat, és elvileg nem adhatna neki tájékoztatást.

Jase egy pillanatig mérlegelt, majd kitört belőle a pletykás vénasszony.

- Nem lenne szabad elárulnom, de Schmidt öngyilkosságnak tekinti. Nincs nyoma külső behatolásnak, erőszaknak, vagy dulakodásnak.

- Hogyan… Hogyan ölték meg? – kérdezte Amelia.

- Nem figyelt? Öngyilkosság volt.

- Kizárt dolog.

- Alig ismerte két napja! – Jase olyan elképedéssel nézett Ameliára, mintha hirtelen három feje nőtt volna.

- Pszichológus, maga hatökör, két diplomája van csak arra, hogy embereket beszéljen le az öngyilkosságról – robbant közéjük James, megragadta Amelia karját, és már el is vonszolta onnan, de Jase a nyomukba eredt és követte őket, egészen addig, míg James ingerült fújtatása és Amelia kifakadása meg nem állította.

Miután elhagyták az utcát, Amelia kirántotta a karját James vasmarkából és szikrázó dühvel fordult szembe vele. James sem volt kevésbé ingerült, nem volt hozzászokva, hogy egy tőle közel tíz évvel fiatalabb ordítozzon vele. Ráadásul olyan dologért, amiért végképp semmi joga nem volt.

És még így sem volt annyira mérges, mint amennyire máskor lett volna.

Furcsállották is mind a ketten.

- Mit tudtál meg? – kérdezte James. Kerülte Amelia pillantását, Amelia viszont mereven bámulta Jamest.

- A seriff öngyilkosságnak gondolja.

- Igen, erre rájöttem – forgatta a szemét James. Egy percig lehunyta a szemét; mikor kinyitotta, úgy nézett ki, mint aki menten felrobban. – Még valami?

- Szerinted hogyan tudjak meg bármit is, ha még mielőtt bármit mondana elráncigálsz?

James sóhajtott, tekintetét az égre emelte és hátralépett egy lépést Ameliától.

- Honnan…

- Normális emberek hajlandóak várni pár percet! – vágott közbe Amelia, azzal elindult visszafelé, hogy utolérje az őrs felé robogó Jase-t.

- És most hová mész? – kiáltott utána James széttárt karokkal. Amelia hátra se fordulva kiáltott vissza.

- Információkért!

Amelia sosem volt túl jó a flörtölésben, de Jase sem, és amilyen kis ügyetlen volt, egy pár megrebegtetett pilla egy pohár kávé fölött teljesen elvette az eszét. Jase bármit önként kiadott Ameliának, aki elég ügyes volt ahhoz, hogy a kérdéseit elrejtse néhány semmitmondó csacsogás közé. A lehető legjobb pillanatokban alkalmazta a korábban tanult könyökérintést. Pár másodperc a megfelelő pillanatban, felfordított tenyér az asztalon, a karok véletlenül sem keresztben – és Amelia mindent megtudott, amit akart.

Hogy Allison holttestét a nő főnöke találta meg, miután ő nem ment a könyvtárba. Hogy a nappali padlóján hevert, főbe lőve. Hogy nem törtek be a házba, nem láttak a környéken semmit, idegen nyomát – láb vagy ujjlenyomat, hajszál vagy más DNS – nem találták a házban sehol, mintha soha senki nem járt volna nála.

- És szerinted is öngyilkosság volt?

- Hát én nem tudom… - vont vállat a fiú. Ameliának a mozdulat láttán olyan érzése támadt, mintha a fiú túl nyurga lenne, és menten szétesne, miközben nem igazán tud mit kezdeni a végtagjaival. – Nem úgy ismertem Allisont, mint aki képes lenne golyót küldeni a fejébe, de nem voltunk túl közel egymáshoz.

- Mióta ismerted?

- Együtt jártunk gimibe. Osztálytársak voltunk. Bár itt mindenkinek van valami kevéske köze mindenkihez, úgyhogy… - Megint az a vállrándítás.

- Allison mesélt nekem a baráti társaságáról – vetette fel Amelia, majd közbe szúrt egy bókot egy csinos mosollyal; - Mondtam már, hogy nagyon jól áll neked ez az ing? – Megigazgatta a gallérját, végigsimított a vállán, majd folytatta. Jase zavartan vigyorgott és nyakig pirult. Amelia kitüntető figyelme tényleg imponált neki, de az is átfutott az agyán, hogy így talán könnyebben összebarátkozik Jamesszel. Valósággal rajongott érte, mint kamaszok a filmsztárokért. – Szóval mesélte, hogy egy viszonylag nagyobb társasággal lógott akkoriban. Róluk tudsz nekem mondani valamit?

- Ők voltak azok, akikhez mindenki be akart kerülni. Jó fejek voltak, kijöttek másokkal, de annyira azért nem, hogy másokat is a csapatukba engedjenek.

Jase arcán átfutott valami. Pár szapora pislogás után elkomolyodott, elhalkult hangon folytatta.

- Nemrégiben ketten is meghaltak közülük és most Allison… Szegény Julie – sóhajtotta.

Amelia összeráncolta a homlokát, az állát a tenyerében nyugtatva nézett Jase-re, olyan elemi ártatlansággal, ami a ma született bárányokat is meglepné:

- Ki az a Julie?

- Most mit akarsz összetörni? – kérdezte James. Egy felfordított vödrön ült, fél könyökével a nadrágjára támaszkodott, már megint izzadt volt és mocskos, az arcán gonoszkodó és fellengzős grimasz ült. Mint általában.

Amelia utálta. Mint általában.

- Az arcomat?

- Odáig nem süllyednék. Plusz, tudom, hogy akkor hatósági személy elleni erőszak lenne a vád…

- Ennyit nézel ki belőlem? – emelte fel az állát James kihívóan.

- Igen. Pontosan ennyit.

- Információk?

- Vannak. Főbe lőtte magát, bár a városban senki nem gondolta volna, hogy ha öngyilkos lenne, a fegyvert választaná. A nő főnöke talált rá, mert nem ment dolgozni, nem törtek be, nem volt dulakodás és senki más nem járt a házban. A baráti társaságának egy bizonyos Julie Marshall is a tagja volt, aki viszont csak ma este érkezik a városba és kedden már megy is tovább.

James biccentett, felállt, a rongyot a vállára dobta, majd féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Hogy szedted ki belőle? Ezeket nem mondhatta volna el.

Amelia lehajtotta a fejét, nagyra nyílt szemekkel mosolygott majd pislogott párat.

- Jase nem az a tipikus nőcsábász és egy röpke fél óra figyelem bárkitől meghatja. Pláne, ha az a valaki egy olyan rendőrrel érkezik a városba, akit tisztel és akiért rajong.

James keserűen felröhögött.

- El se hiszem. - Megfogott egy szerszámot, majd a nyitott motorháztető alá bújva szerelgetni kezdte a kocsiját. Lopva az órájára pillantott, és feleszmélve a falra szerelt, darabokra hulló érmés telefonhoz lépett. – Tényleg van benned egy számító ribanc. Kat jó hatással van rád! – közölte szinte győzelemittasan, miközben a mutató ujjával Amelia felé bökött, aki meglepetten felszaladt szemöldökkel figyelte, ahogy James tárcsáz. Ameliának közben eszébe jutott a szintén pszichológus barátnője, aki sok tekintetben kevésbé konzervatív Ameliánál, és aki sokkal szabadabb szellem nála. És aki jobban passzolt a James által képzelt rendőrségi csapatba. Sokszor kívánta, hogy ők dolgozzanak együtt, de tekintve, hogy James társával hált, nem volt jó ötlet. Nem mintha lett volna erre szabály, de senki nem merte őket meló közben összeereszteni.

- Te vagy rám elképesztően rossz hatással.

- Vicces, milyen hasonló a kettő, nem? – Elfordult Ameliától, összefont karral szólt bele a telefonba, hogy sajnálkozva elmondja a kislányának, hogy nem tud ott lenni a fellépésen.

Ameliában fortyogott a düh és minden erejére szüksége volt, hogy ne pofozza fel Jamest. Mégis ahogy a kislányához beszélt, mintha egy egészen másik ember lett volna ott a telefon előtt, egy lágyabb, kedvesebb férfi, egy igazi apafigura, aki mellett a kislánya boldogan és biztonságban alszik el.

- És ha nincs itt az a Julie – tette le a kagylót James -, akkor most mi akarsz csinálni?

- Várok holnapig – vont vállat Amelia.

És aznapra már tényleg semmi teendőjük nem maradt, leginkább csak makacs szófukarsággal szívták ugyanannak az épületnek a levegőjét. James szerelt, Amelia nem tudott mit kezdeni magával. Keserédes délután volt, mintha talán megismerték volna egy kicsit egymást, miután a dúló haragjuk csillapodott, és végre tudtak beszélgetni.

Estefelé, mikor a szerelő hazaért a városba és kidobta őket a szervizből, megettek egy-egy szendvicset, aztán inkább átsétáltak a kocsmába. A hídon Amelia szigorúan a lábát figyelte, igyekezett nem észrevenni a Robert emlékére gyújtott gyertyákat, és észrevétlenül átsasszézni James azon oldalára, ahol nem kóborolt egy – egyelőre kevésbé részeg – ismerős, és felettébb nyomulós férfi. James megpróbálta nem elröhögni magát.

- Kishölgy, meghívhatom egy italra?

- Antialkoholista vagyok.

- Ugyan, csak egy ital!

Amelia megszaporázta a lépteit, James pedig vetett egy nem túl kedves pillantást a férfira, mire az ideiglenes visszavonulót fújt.

A kocsma büdös volt, mint múltkor, teli a város lakóival, mint múltkor, és legalább annyi kiskorú jutott alkoholhoz, amennyi legutóbb, amikor Amelia a kocsmában járt. James ezúttal is eltekintett tőle, mert felesleges kitérőt jelentett volna mindenkinek, és álszentség lenne rájuk ijeszteni, mikor tizenhat éves korában már többször volt részeg.

Eltekintve Ameliától, aki boldogan kortyolgatott egy pohár bort. És tette mindezt olyan konszolidáltan, hogy James azon is elgondolkodott, hogy a bor vízzé vált-e, útban a gyomra felé.

- Szóval mit keresnek a városban? – állt meg előttük a csapos, miután letette eléjük az italaikat. Amelia kérdésre nyíló száját látván sietve hozzátette: - Ide senki nem jön, csak úgy. Pláne nem egy romantikus kirándulásra, és tekintve, hogy senki nem tudja kik maguk, nyilván nem azért jöttek, mert „jajdeszeretikegymást” – hadarta.

- Nem vagyunk együtt – sóhajtotta James, az utolsó korty whiskyje előtt. Amelia egy pillanatra elgondolkodott, hogy ez a sóhajtás vágyakozó, vagy unott volt. – Hiába hiszi mindenki azt.

Ameliának ez új információ volt, de inkább nem mondott semmit, csak tovább kortyolgatta a borát.

- Akkor mit keresnek itt?

- Megmondom, ha megmondja, mi baja a kocsimnak – közölte James.

- Nézesse meg Harrisonnal – törölgette tovább a pultot a Javier néven megismert pultos.

- Kidobott. És hétfőig hozzá se nyúl. De… Ha Amelia megrebegtetné a szempilláját… - fordult kihívóan a mellette ülő nő felé, aki csak ekkor kezdett figyelni rájuk. – Mostanában nagyon megy neki. Ebben a városban csak úgy vonzza a pasikat. – A James szavaiból és mimikájából áradó gúny és cinizmus régi jó ismerősként köszöntötte Ameliát, már szinte hiányzott neki.

Amelia mosolyogva lógatta a fejét, a hüvelykujja szórakozottan játszadozott a poharán lefutó vízcseppekkel.

- Semmi túlintelligens, racionalizáló válasz vagy sziporka? – cukkolta tovább James.

- Az a te asztalod – emlékeztette. Javier – észrevéve, hogy valójában mi a helyzet James és Amelia között – inkább eloldalgott, és szerencséjére egy részeg helyi lakos éppen utántöltést kért a poharába. – Sajnálom – szólalt meg Amelia, még mindig a borával szemezgetve, majd őszinteségben úszó kék szemeit felvezette James arcára. – A veszekedést.

- Látod… Ez az az Amelia, akit én ismerek. És aki mindig itt rontja el.

- Mi van? Most miért?

- Végre egyszer kiálltál magadért, a sarkadra álltál, és nem lebegtél a levegőben, mint általában szoktál, erre fogod magad és bocsánatot kérsz, és ezzel mindent elrontasz. – James őszintén csalódott, mert arra a néhány, röpke délutáni órára tényleg elhitette magával, hogy Amelia végre felnőtt annyira, hogy egy kicsit legalább tökösebb legyen.

Amelia úgy döntött, ezt bóknak könyveli el.

Amelia pár perccel később úgy döntött ellátogat a női mosdóba, azonban amint kilépett onnan, egy ismerős arcba botlott. A férfi haja még mindig zsíros volt, legalább kétnapi borosta nőtt az arcára, a szemei homályosak a torkán lefolyt alkoholtól, és bűzlött a szivartól és piától.

- Kislány! Hát ismét találkozunk! – A férfi kifejezetten vidámnak tűnt, széttárta a karját, miközben alaposan végigmérte Ameliát, tetőtől talpig.

James elmerült a gondolataiban, elég mélyre ahhoz, hogy váratlanul érje a pohara köré csavarodó néhány hideg ujj érintése. Amelia egy határozott mozdulattal kivette a kezéből az italt, és az egyelőre érintetlen whiskyt egy húzásra ledöntötte – az alkohol égette a száját, torkát, majd lángra lobbantotta a gyomrát, de még jól is esett neki, annak ellenére is, hogy szinte azonnal a fejébe szállt. Mintha a feje hirtelen sokkal súlyosabbá vált volna a megszokottnál, és oldalra húzta, de azért még kikért magának is egyet, ahelyett a pohár bor helyett, ami most olyan taszítónak tűnt.

Mint az a férfi, akit csak egy kétségbeesett mondat rázott le csak: „Leszbikus vagyok, terhes, és a férjem most szabadult.”

- Hé! – James azért annyira nem vette jó néven az itala eltűnését.

- Nem érdekelsz.

James egy percig csak nézte Ameliát, igyekezett nem arra gondolni, hogy milyen elképesztő felfedezést tett nemrégiben. Kért még egy pohár italt, majd hátradőlve ismét Ameliára nézett, figyelte egy darabig. Olyan keveset tudott róla, és most valamiért – reményei szerint a pia miatt – többet akart megtudni róla. Gyorsaságban viszont Amelia győzött, aki a feltörekvő kíváncsiságával kívánta palástolni a keserű savat, ami az előző pár perc után rosszízűvé tette a száját.

- Hogy kerültél Amerikába? – tette fel az első kérdését. Már az a kevéske alkohol, amit ledöntött, az is megoldotta annyira a nyelvét, hogy ne féljen James reakciójától.

- Zavarlak?

- Nem. De annyira angol vagy, hogy a kérdés évek óta adta magát – vont vállat Amelia. Jamesnek feltűnt, hogy Amelia kedvessége és modorossága alkoholban oldódik.

- Eltévedtem hazafelé menet.

- Az angol modort kerested? – kérdezte Amelia egy újabb korty után.

- A kislányomat. – A hirtelen beismerés váratlanul érte Ameliát, így felkapta a fejét. Ráadásul Jamestől szokatlan volt az ilyesfajta kitárulkozás. – A nejem akkoriban esett teherbe, mikor elváltunk. És azért váltunk el, mert együtt volt valakivel, aki idehozta. Amikor kiderült, hogy az én lányom, utána jöttem. Aztán ők továbbköltöztek, de nem mentek számottevően messze, így maradtam.

- Volt apasági teszt? – Amelia kissé döbbenten fogadta az új információt, bár ezt az alkohol jócskán tompította.

- Nem tudtam volna élni azzal, hogy talán él egy gyerekem valahol, akit más nevel. Szóval kibuliztam. – James belemélyedt az italába egy pillanatra, aztán elfeledve lehúzta és kikért még egyet.

- Akkor most én kérdezek? Kérdezz-feleleket játszunk?

- Itt vagyunk harmadik napja, szóval valamit kezdenem kell magammal, tekintve, hogy a telefonom tropa. Szóval igen. Kérdezz-feleleket játszunk.

- Kérdezz – biccentett Amelia, miközben újabb pohárral fogyott el. James kirendelt még egy adaggal, mert érdekesnek tűnt a részeg Amelia gondolata, és látni akarta milyen valójában.

- Miért éppen…

- Alaska?

- … kriminálpszichológus? – fejezte be a mondatát James, majd megcsóválta a fejét, szemét az égre emelve. Ameliának feltűnt milyen gyakran teszi ezt, pláne, ha vele beszélget, de az is feltűnt, hogy mióta Stonegate-be érkeztek, egyre kevesebbszer.

Amelia sóhajtott, ő maga sem tudta, a választ teljesen, csupán halovány részleteket. Amikor be kellett adnia a jelentkezési lapot, szinte ösztönszerűen szaladt a tolla a papíron. Az italát figyelte, némán, egészen addig, míg James jelzés értékűen bele nem rúgott a széke lábába.

- Neked tökéletesen kiagyalt érveid voltak arra, hogy miért akartál rendőr lenni? Már tizennyolc évesen? – kérdezett vissza Amelia.

- Honnan tudjam? – tárta szét a karjait James. – Nekem az már nagyon régen volt, de neked… - Úgy egyensúlyozta az ujjai között az italát, hogy a mutatóujjával egyenesen Ameliára bökött. – Neked még olyan, mintha tegnap lett volna. – Amelia keserűen felnevetett, majd kortyolt egyet; James homlokán mély ráncok jelentek meg, ahogy szemöldökei összeszaladtak. – Hány éves is vagy?

- Hölgytől nem illik ilyet kérdezni – válaszolta Amelia.

- Tudom – hangzott a válasz, miközben a férfi arca ismét kisimult. – Szóval hány éves vagy?

Legnagyobb meglepetésére Amelia ismét elnevette volna magát, holott egyáltalán nem állt szándékában, és ami mindkettejüket meglepte, még ennél is jobban; James ajkai is mosolyra görbültek, miközben le nem vette Ameliáról a szemét. Ez az este más volt, mint az előzőek, mert most tényleg érdekelte, mit felel a nő – bár valószínűleg csak a ledöntött alkohol és fáradtság egyvelege okozta.

- Huszonhét. – Amelia egy félénk kamasz beletörődő mosolyával nézett fel Jamesre, azt várva, hogy az majd kikacagja. James azonban nem tett ilyet – elmosolyodott, de nem tett ilyet.

- Atya ég…

- Ha már úgyis a kitárulkozás estéje van – csapott le az alkalomra Amelia, mikor a nyelőcsövén végigfutó jóleső forróság megadta a kellő bátorságot -, akkor akár azt is elregélhetnéd, hogy mi bajod volt velem, már a legelső naptól.

- Az elmúlt négy évben ezen rágódtál?

- Lehet. Szóval?

James sóhajtott, amíg megpróbálta összeszedni a gondolatait.

- Nem bírom az olyan nőket, mint te – közölte egyszerűen.