2016. július 28., csütörtök

Enigma: Hát ez sántít... VII.

Hola! (Üdvözlet Óbudavárról.)
× ím elétek dobom a következő adagot is, cincáljátok darabjaira teljes lelki békével
× ezt kell tudnod: 
  • ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt, ötödik: itt, hatodik: itt
  • co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUMnézzetek be hozzá is
  • műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
  • kisregény - VII. rész
  • semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő
× a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]
× a photoshopolt kép az én munkám volt
× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban!
×utóirat:FELVETTEK MINDKETTŐNKET! : )


Harmadik nap - III.


- Nem bírom az olyan nőket, mint te – közölte egyszerűen. Ameliát szinte arcon csapta a profán kijelentés, és egy pillanatra hátra is kapta a fejét, de James nem zavartatta magát. – Mármint, amit az őrsön mutatsz. – Amelia összezavarodott. – Ez az egész… Mindenkivel kedves vagyok, mindenki engem véd, mintha mindenkinek a húga lennél közben. Ez a ma született bárány dolog, engem egész egyszerűen irritál, mert életidegen és a sírba visz. – Egy percig hallgattak, Amelia emésztgette a hallottakat, miközben azon gondolkodott, vajon James hogy nem ölte még meg, ha valóban ennyire utálja.
- És eljövünk otthonról, és máris nem olyan vagy.
Egymásra néztek, találkozott a tekintetük, és egy percig csak néztek egymásra. Amelia ezt a békeszerződés pecsétjének vette, James fehér zászlóként lengette, bár csak félárbocon, szélcsendben, és a legnagyobb titokban.
- Idősebb testvér vagyok egy családban, ahol az emberi kapcsolatok öngyilkosok lesznek három perc után, tehát alapvetően én védtem a húgomat. Olyan igazi anyatigrisként, egész életemben. Ehhez vagyok szokva. Fiatalon kerültem az őrsre, szóval gondolom valahol természetes, hogy ez így alakult, mármint hogy mindenki úgy kezel, mint a húgát. És ez jól esik. Tényleg.
- De?
- Szívből gyűlölöm.
- Egy emberi Ameliára – emelte koccintásra poharát James, és Amelia elkönyvelte a békét, megjegyzés nélkül hagyva a legutolsó mondatot.
- Szóval ezért vagy elviselhetőbb Kattel.
- Kattel te is normálisabb vagy. Mármint mikor a közeledben van.
- Igazán kedves tőled – biccentett Amelia. Közben folyamatosan a kocsma népét figyelte; leginkább egy fiatal társaságot a kocsma túlsó felében. Végzős középiskolások lehettek, vagy fiatal egyetemisták, talán is-is. Volt két pár, akik úgy csavarodtak egymásra, mint indák az ágra, egy percre sem engedték el egymást, és volt rajtuk kívül még három srác, és egy lány. Az egyik fiú már túl részeg volt ahhoz, hogy hozzájáruljon a beszélgetéshez, de a másik kettő nem győzte körülrajongani azt az egy lányt, aki még ott volt.
- Mit nézel ennyire?
Amelia még egy percig hallgatott.
- Mióta itt vagyunk, azt figyelem, hogy a csaj… Az a szőke, barna szemű… Kit fog választani a két srác közül.
James szintén figyelte őket, egy percig, úgy döntött, jó szórakozás lesz ismét a jelenlévőket elemezni. És mert már tényleg csak ennyire volt képes a ledöntött italok után, amik szinte egymást érték; még ki sem végezte az egyiket, mikor jött a másik.
- Egyértelmű, hogy a szeplőset – vont vállat James, bár ez mégsem volt olyan kézenfekvő, mint ahogy azt próbálta beállítani. – Nézd, hogy néz rá.
- Lehet, de a felsőtestével inkább a fekete hajú srác felé fordul – felelte Amelia.
- Az semmit nem jelent, de a szem… mindent elárul. – James tekintetét keresve Amelia azon kezdett gondolkodni, vajon merjen-e olvasni James szeméből, a tekintetéből, de aztán túl ködösek lettek a gondolatai, és mire egy perc múlva kitisztultak, már nem erről szóltak.
- Az, hogy a hátát tartja a szeplős felé, azt jelzi, hogy nem akar megnyílni előtte, talán nem is –huk- bízik benne.
James elnevette magát Amelia csuklásán.
- De te pszichológus vagy, előnyöd van.
- Te meg nyomozó vagy! Kvittek vagyunk. – Tovább figyelte a vonagló kamaszok párzási rítustáncát, ahogy egymást hülyítették, mert egyikük sem tudta pontosan, ki csinál és mit, csak szórakoztak. Ahogy minden kamasz.
Közben öntudatlanul is a csípőjét mozgatta, ringatta a felsőtestét a háttérben szóló zene ütemére, Jamest pedig elkábította a lágyan mozgó női test látványa, a szépen hullámzó, hosszú, barna haj. Nem volt már teljesen magánál, és ez még rá is tett a dologra. Nem volt benne biztos, hogy jól hallja, amit hall; ahogy Amelia dúdolni kezdett, meg mert volna esküdni, hogy egész jó hangja van, olyan lágy és selymes. Nem énekesnek való, de kellemes; de nem tudta megítélni, mennyire befolyásolta az alkohol az ítélőképességét.
- Figyeld – bökte meg James, mikor észrevette, hogy a szeplős és a lány összehajolnak, majd a győztesek önbizalmával vigyorgott a nőre.
Amelia legyintett.
- Ugyan már. A srác küzd a figyelemért, de nézd csak, mennyire boldogan mosolyog a másikra!
- Tipikus nő vagy.
- Az előbb még te is a szeméből akartál olvasni, akkor te is tipikus nő vagy?
James kitolt csípővel, hetykén tartott kézzel legyintett, majd affektálva megszólalt;
- Dehogy is!
Ameliának kellett egy perc, hogy ismét kapjon levegőt, annyira fuldoklott a nevetéstől, és a torkán akadt kortytól.
A lány, akit Amelia magában Christinának nevezett el, pusztán abból kiindulva, hogy szerinte az olyan „szőke” név, ismét összehajolt a szeplőssel, mire James olyan végtelenül boldognak tűnt a mosoly legkisebb jele nélkül is, hogy Amelia már a látványától boldogabb lett, de ezt semmi pénzért meg nem mondta volna neki, mert végül is ugyan már, és egyébként is, túl büszke volt ő ehhez. Legalábbis spiccesen mindenképp.
- Nem megmondtam, hogy vele fog összejönni?
- Ez még nem bizonyíték semmire.
- Dehogynem, csak nem vagy hajlandó beismerni. Te kérdeztél utoljára, ugye? – Meg se várva a választ, folytatta; - Szóval láttam a kártyádat, amikor odaadtad a fogadóban.
Amelia felsóhajtott. Lelki szemei előtt megjelent, ahogy iramosan eliszkol a kocsmából, és mire James utolérné, ő már mélyen aludna, és James pedig nem keltené fel, mert ő nem olyan. Illetve de, James pontosan olyan.
- Ez nem kérdés volt.
- Tehát nem akarsz róla beszélni. – James bólogatott, de nem megértése jeleként, hanem csak magának, mintha a fejével pipálta volna ki egy láthatatlan listán, hogy ez kellemetlen téma Amelia számára. – Szóval honnan van nagymenő bankkártyád? Már úgy értem olyan… „Bill Gates lánya vagyok” szinten nagymenő bankkártyád.
- Ne aggódj, nem vagyok Bill Gates lánya.
- Steve Jobs?
- Nem.
- Barack Obama? – Amelia majdnem válaszolt, aztán leesett, mit is kérdezett tőle a férfi, és hitetlenkedve összevont szemöldökkel meredt rá, de nem bírta sokáig és elnevette magát. Ezzel szemben James még így, ennyi pohár alkohol után sem vitte túlzásba a nevetést.
- Igen. Lebuktam. Az első színes bőrű elnök génmutált lánya vagyok, ezért fehér a bőröm.
- Gondoltam sok volt az alapozó.
Ekkor a Christina névre keresztelt leányzó végre a fekete hajú sráchoz hajolt, mire Ameliából kiszakadt egy diadalittas kiáltás. Többen felé fordultak, de nem zavartatta magát, és a csoda sem tartott még tizenöt másodpercig sem, maximum háromig.
- Már nem is figyel rá, ezzel még nem nyerted meg. Szóval mondd már, honnan van!
- Ne aggódj, neked onnan nem lesz.
- Na! Én beszéltem a házasságomról, te beszélsz a kártyádról és kvittek vagyunk.
Amelia nem csak hogy nem akart beszélni a témáról, de azt sem tudta, hogyan kell az ilyesfajta információkat tálalni; ha csak úgy kiböki, az olyan személytelen és valljuk be életidegen, ha elkezdi felvezetni, az pedig szappanoperába illő, és olyan lehetetlennek tűnik. Mert még csak azt se tudta, mivel lehetne felvezetni.
Kezdjen el mesélni a gyerekkoráról; a kezdetleges házról, amin folyton volt mit javítani, vagy arról, mikor az apja céget alapított, és erre ráment szinte minden pénzük. Hogy emlékszik még arra, mikor a szülei nem voltak ennyire arisztokraták, mikor még nem változott kékké a vér az ereikben. Mert volt még ilyen is, amikor az anyja minden reggel kakaóval várta őket az asztalnál, az apjának reggelit készített, aztán elment dolgozni.
Aztán átköltöztek egy nagyobb házba, majd egy még nagyobba; az a ház már akkora volt, hogy Amelia kezdetben a saját szobáját is alig találta meg, túl nagy volt az négyüknek, túlságosan nagy és ő nem is akart költözni. A szülei egyre kevesebbet beszélgettek, velük is kevesebbet foglalkoztak, a cseléd tanult velük, ő készített nekik reggelit és a családi étkezések szépen lassan megszűntek létezni. Mire Amelia észbekapott, a szüleinek többet számított a többi család véleménye, mint ők maguk, az, hogy tökéletes legyen a megjelenésük, minden puccos eseményen; mert jártak ilyenekre is, eljártak bálokra, első osztályú grill partikra és hasonló eseményekre. A cég pillanatok alatt a fejükre nőtt, befolyásos emberekké tették őket, olyanokká, akik egymásra sem néznek, nem érnek egymáshoz, csupán a karácsonyi lapon fogják meg a maguk elé állított gyermekeik vállát, mert így néznek ki tökéletesen a fotón.
- Milyen cég? – Ameliának fel sem tűnt, hogy mindezt elmondta Jamesnek, aki a megvetés és szánalom legkisebb szikrája nélkül hallgatta végig.
- A Grayson International – lehelte Amelia, azzal odébb röppent, hogy új dalt csikarjon ki a zenegépből. Kezében a poharával kezdett táncolni a gép előtt, nem figyelt Jamesre, de James figyelt rá. Miközben igyekezett vissza az asztalukhoz, egy-két lépést táncolt mindenkivel, aki erre hajlandónak bizonyult és a gép és az asztal közé esett.
James kellemetlenül figyelte Amelia tekergését; Amelia egy nagyon kicsi része, amit az agya túszként tartott fogva egy sötét sarokban, tudta, hogy egyébként nem tenne ilyet, nem érezné jól magát, ez távol áll tőle, de az alkohol feloldotta minden gátlását.
- Szóval egy; nyertem, kettő; megmondtam, hogy Kat jó hatással van rád – Amelia a szemét forgatta a barátnője újabb említésére -, és három; azt akarod mondani, hogy te vagy a Grayson International tulaja?
- Egy; nem nyertél, még semmi nincs eldöntve, nézd a lány bizonytalan, így a második állításod értelmetlen, nem is reagálok rá, és három; nem vagyok a tulaja. A cég a szüleimé, semmi közöm hozzá. És mint a nevem is mutatja, én nem kérek belőle.
- De a belőle származó pénz azért jól jön – jegyezte meg James. Közben újabb áldozatok után leselkedett, akikre fogadhatnának, de nem talált senki érdekeset.
- Fizettem a fogadót, vagy nem?
- Lehet. De a GI pénzből, nem?
- Mert így a saját pénzemből fizethettem a kaját és a ruhákat – világított rá Amelia arra, ami Jamesnek korábban eszébe sem jutott.
Hogy Amelia azóta dolgozik a keze alá észrevétlen, hogy megérkeztek. Ruhát szerzett, enni adott neki. És Jamesben hirtelen szárba szökkent valami irdatlan erős hála; olyan volt, mint a makacs gyom, amire alkoholból készült betonjárdát épített; és James csak később, csak másnap jött rá, hogy ez a makacs gyom az a fajta kis minden lében kanál valami, ami akkor is kidugja a fejét, átvakarja magát a betonon, ha már majdhogynem a gyökerét is kitépték.
És mégsem mondott semmit, mert volt olyan hülye, hogy izomból rúgjon át minden érzelmi gátat magában, hagyta magát ellustulni ezen a téren – ez az ellustulás a válása utáni három hetet jelentette -, és már képtelen lett volna köszönetet mondani Ameliának, de Amelia láthatóan nem is várt el semmiféle térdre borulást.
- Kérdezhetek?
- Ha nemet mondok, csendben maradsz?
- Énekelni kezdek – vont vállat Amelia, amit James passzív-agresszív fenyegetésnek ítélt meg, és inkább hagyta, hogy Amelia megkérdezze: - Akartál gyereket? Vagy akkor akartad, amikor jött?
James egy percig csak pislogott, mert ezt sokféleképpen értelmezhette volna, de Amelia – aki máskor megijedt volna a hirtelen beálló csendtől, de most nem tette – jó kedvében találta őt.
- Lizzie pont akkor jött, amikor neki jönni kellett, én ezt hiszem és vallom – kezdett bele, mert ezen igazság szerint sosem gondolkodott, bár igyekezett úgy tenni, mintha erről is markáns és mindig helytálló véleménye lett volna. – Ha hamarabb jött volna, most lehet, hogy ott élnék Angliában és hullarészegen fetrengenék valahol, mert nem akarnék hazamenni Scarlett-hez, ha később jött volna, akkor vagy nem az én lányom lenne, vagy Scarlett megint elvált volna és én lennék a másik pasi.
Amelia úgy tett, mintha eltöprengett volna valamin, de valójában csak hagyta, hogy a szemei kövessék a poharában ringó ital lágy hullámait. Túl sokat ivott már túl kevés ételre ahhoz, hogy gondolkodni tudjon a kérdésen, és ezt James is észrevette.
- Ideje lenne mennünk – állt fel James az asztaltól, de Amelia durcás kislány módjára megrázta a fejét, és odébb táncolt, mint annak idején tette, mikor kisgyerekként nem akart hazamenni az óvodából. Vagy nem akart elmenni az orvoshoz.
James sóhajtva ment utána. Ő sem volt már józan. Közel sem állt hozzá; de az, ahogy Amelia csípője ringott, könnyed, de kissé imbolygó léptei, a retinájába égtek.
Amelia megint a zenegépet bűvölte, de képtelen volt dönteni, mit akart, ezért csak ötlettelenül állt előtte. Ajkát beharapta, szemöldökeit ráncolta, és nem tudatosan ugyan, de a zene ritmusára ringatta magát.
James józanul sosem lépett volna annyira közel hozzá, hogy mellkasa szinte érintse a vállát, hogy Amelia könyöke a hasához simuljon, de most még egyik kezével át is karolta a lány derekát.
Ameliában felötlött a gondolat, hogy hirtelen valami olyan más lett, valami megváltozott, nem olyan volt, mint amihez hozzászokott, de alkoholmámoros ésszel egyszerűen nem jött rá mi történt, így nem foglalkozott vele többet.
- Ha még egy ilyen katasztrófát elindítasz, sörbe folytalak. És kár lenne a sörért… - James lehelete csiklandozta Amelia nyakát, és ettől szende szűz mosoly terült el az arcán.
- Mi bajod volt az előzővel?
- Elég baj az, hogy valaki ilyeneket hallgat, na de egy kocsmában… Hallatlan. – James hangja lágy volt, selymes, olyan, amibe az ember szívesen belebugyolálja magát, amíg odakint esik az eső.
Amelia pajzán mosolyra húzta ajkait, óvatosan megbökte Jamest, majd szinte hozzádörgölőzve csúszott odébb, és a kocsma piciny táncparkettjére lépdelt, majd kezében a poharával táncolni kezdett.
Nyilvánvalóan részeg volt. Amelia józanul sosem táncolt, még otthon sem; nem látta értelmét, hogy ügyetlenül botladozzon, amikor még csak bál sincs. James közben szépen csendben figyelte őt, és a rá szegeződő pillantásokat. A fiatal fiúkat, akik az érett nőt látták benne, és a részeg disznókat, akik csak a friss prédát vették észre, míg ott volt ő, abszolút összezavarodva.
Elvégre még csak nem is kedvelte Ameliát, most még is ott állt, figyelve Amelia minden mozzanatát, utálva mindenkit, aki csak hozzáért ott, ahol úgy érezte neki kellene érintenie kolléganőjét; mindenhol és bárhol.
- Gyere, táncolj velem, James! – nyújtotta a kezét Amelia, nem figyelve a körülötte lévőkre.
A férfi a fejét rázta válaszul, de valamiért mégis előrenyúlt a keze, és így Amelia magával vontathatta a tánctérre. James azonban még ott sem aktivizálta magát túlságosan, lépdelt jobbra-balra, hagyta, hogy Amelia időnként megperdüljön a karja alatt, vagy kitartotta az alkarját, így Amelia arra fekhetett.
De aztán megunta, elfáradt, és ismét a hazamenetelt forszírozta, de Ameliára az alkohol úgy hatott, mint másra a kávé; az egyébként nyugodt és kiegyensúlyozott nő most elengedte magát, és féktelenül táncolt.
- Egy makacs és durcás pszichológus, aki hisztizik, ki hallott már ilyet? – kérdezte James, de Amelia ügyet sem vetett rá, inkább kisasszézott a karjaiból és az újabb, még hangosabb és még gyorsabb dalra ritmusához felzárkózva felpattant a pultra.
A fapad a lába alatt csúszott az italtól és az annak letörlésére használt víztől, néhányan furcsán néztek rá, de a fiatalabbak közül többen ujjongással biztatták táncra vagy épp vetkőzésre, és ugyan húzogatta ő a ruháját, de még részegen sem tudták rávenni arra, hogy levegye azt.
És ez Jamesnek tetszett.
Túl volt azon a koron, amikor a könnyű nőkre volt szüksége, és az egyéjszakás kapcsolatokra, mindenféle kötöttség nélkül; túl volt azon, amikor dacból nem kellettek neki a komolyabb, intelligensebb nők, és azon is, amikor képtelen volt elviselni Ameliát. Legalábbis úgy érezte, az is már a múlté volt.
És tetszett neki az is, hogy az egyébként a saját keretei között élő, merev nő, hogy el tudja engedni magát pár pohár után. Hogy két nő lakozik egy testben – és magában jót derült ennek a képnek az iróniáján is.
Mire James ráeszmélt, a lábai már oda is vitték, megragadta Amelia karját, és amint a dal véget ért, lerántotta a pultról, így Amelia egyenesen a karjaiba zuhant egy halk sikkantással.
És James nem is hezitált. Amint Ameliát a karjaiban tudta, egyik kezét a nyakára tette, és megcsókolta, bár szinte maga sem tudta mit csinál. Hevesebben csókolta, mint először gondolta – bár az is igaz, hogy nem gondolta meg előre -, Amelia pedig a kezdeti meglepetés után úgy csimpaszkodott bele, mintha az élete múlt volna James csókján.
Amelia ujjai James hajába fúródtak, James Amelia derekát markolta, és már egyikük sem gondolkodott, csak egymás ajkáról csókolták le az alkohol keserű ízét. Körülöttük többen tapsoltak, üvöltöttek vagy épp dübörögtek, de nekik ez fel sem tűnt.

Amelia még azt sem vette észre, mikor visszaérkeztek a motelbe, vagy mikor James könnyedén kibújtatta a ruháiból. Mikor az ágyra fektette, vagy mikor behúzta a hátuk mögött az ajtót. A lágy érintésekre figyelt, a könnyed csókokra, James lihegésére, kettejük ügyetlenségére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső