Enigma: Hát ez sántít... XI.

Üdvözletem!

× már tényleg nem sok van hátra, és ez nem is lett hosszú
× ezt kell tudnod: 

• ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt, ötödik: itt, hatodik: itt, hetedik: itt, nyolcadik: itt, kilencedik: itt, tizedik: itt, 
• co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUM, nézzetek be hozzá is
• műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
• kisregény - XI. rész
• semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő
• a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]
• warning: szex említése, PG besorolás

× a photoshopolt kép az én munkám volt

× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban!

Ötödik nap - II.

- Visszatértem! – Amelia szó szerint rikkantott, mire egy percre csend telepedett az egész kocsmára, de hamar mentek tovább a dolgok, mintha meg se szólalt volna. Nicole a kezébe temette a fejét, mert már végtelenül kínos volt számára ez az egész. Viszont tisztában volt vele, hogy mennyire rosszul veszi ki magát a városban, meg úgy egyáltalán, hogy körülbelül senkivel nem állt szóba. Szóval nem lépett le.

Amelia úgy gondolta, azzal jár legjobban, ha addig pofázik, míg Nicole meg nem elégeli annyira, hogy ő maga kezdjen beszélni. Szóval beszélt mindenről; beszélt az ő sorozatestéiről, amiből volt néhány, tekintve, hogy szégyenletesen sok sorozatot volt szerencséje végigülni. Sokszor épp ezért akadtak gondjai azzal, hogy komolyan vetesse magát. Mert egyetemen sorozatokat és filmeket nézett, Will-lel karöltve.

Tehát mesélt ezekről, mesélt a családjáról, jobban mondva egy kitalált családról, egy átlagosról, ami nem létezett, mert tudta, hogy a saját családja érzelmi reakciót váltott volna ki belőle, erre pedig nem volt szüksége az adott pillanatban. Szóval mesélt egy szerető anyáról, aki az egyetem első napján túl sokáig rendezgette a koli szobáját, meg egy apáról, akinek bérlete volt a Knicks meccsekre, meg egy bátyról, aki feltűnően hasonlított Willre. De ezt persze csak ő tudta. 

- Miért beszélsz még mindig? – fakadt ki Nicole-ból a kérdés. – Mire jó ez neked?

- Tudom, néha kicsit túl sokat beszélek, de szeretek barátkozni – hazudta Amelia, aki a saját kis csapatán kívül túlságosan is antiszociális volt, már ahhoz képest, amit egy pszichológustól várt az ember. – Te pedig szimpatikus vagy nekem. És ki tudja, mikor tudunk végre hazamenni innen.

- És mit akarsz, mit tegyek? Regéljem el a hányatott gyerekkorom minden apró, unalmas morzsáját, mint egy agyturkásznál?

Ameliának a szívébe talált a szóhasználat, de lenyelte.

- Csak szeretném, ha te is mesélnél. Barátkozzunk. Mondjuk, kezdd azzal, hogy milyen volt az este?

Nicole nem figyelt eléggé ahhoz, hogy rájöjjön, Amelia miért kérdezgethet ennyi mindent, miért épp arról az éjszakáról. Azt hitte, meggyőzte azzal, hogy sorozatot nézett előző este, de közben Amelia Jamest leste; ő épp akkor tért vissza korábbi helyére, és meg sem fordulva a fejét rázta. James tudta, hogy Amelia látja, Amelia pedig látta és értette. Minden erejére szüksége volt, hogy ne másszon be valami fölényes vigyor az arcára. Egy vigyor, ami eredendően James arcáról indult el. Amelia még azt is észrevette, hogy James tovább beszélgetett Sanchezzel.

A páros tökéletesen finomhangolása bárkit elkápráztatott volna, ha bárki észrevette volna. És ez a láthatatlanság jelentette azt, hogy jól csinálták.

- Nem éreztem jól magam, benyelhettem valami nyavalyát, vagy valami rosszat ettem. – Nicole nem tűnt túl lelkesnek. – Egy barátnőm hétkor átjött, és megnéztünk egy sorozatból néhány részt. Aztán ő elment, én pedig lefeküdtem aludni.

Kis noszogatás után Amelia kihúzta belőle, mit néztek;

- Vészhelyzetet. Sarah imádja. – Amelia szeme megrándult egy röpke pillanatra, de aztán ahogy a felismerés szép lassan beszivárgott a tudatába, és a mosolya csak még szélesebb lett. Egy pillanatig mérlegelt, majd inkább nem szólt egy szót sem.

- Azt én is szeretem. Emlékszem... – Amelia valami egészen másra készült, de az utolsó pillanatban rájött, mit kell tennie. – Emlékszem, mikor lezuhantak a repülővel, teljesen kiakadtam. Vagy öt percig csak ültem, egyszerűen nem tértem magamhoz.

És Nicole egyáltalán nem javította ki. Akkor sem, amikor három másik kórházas sorozat szereplőiről kezdett beszélni.

Aztán kiszúrta James sürgető gesztusait, óraütögetéseit, sokat sejtető pillantásait. Zavartan köszörülte a torkát, majd tovább faggatta Nicole-t, hogy milyen volt az este. Sarah és Quinn nevét felváltva mondogatta, feltűnt neki, hogy nem volt képes megjegyezni, mit mondott, kivel volt. A sorozatot pedig láthatóan nem követte, mert ötlete sem volt, mi történik a szereplőivel. Amelia pszichológus füle pedig kiszúrta, hogy a szövege egységes volt, egyszerű, cicomák, betűzések nélkül. A nyakát piszkálta, időnként a válla is meg-megrándult – Amelia végig tudta, hogy a nő hazudik.

- Mit is mondtál? Mit ettetek?

Nicole tétovázva felelt. – Csak egy kis csirkét.

- Oh. Úgy rémlett pulykát. Épp receptet akartam kérni.

- Jaj, igen, tényleg. – Amelia nem bírt nem mosolyogni. – Csirkét.

- És előtte mit is csináltatok?

- Miért kérdezgetsz ennyit? – Nicole agya folyamatosan pörgött, fogalma sem volt, mit mondott, mit csinált mielőtt az evést említette. Az első, ami eszébe jutott az a pletykálás volt, szóval azt bökte ki, majd hozzátette:

- Miért kérdezgetsz ennyit a tegnap estéről?

- Tudtad, hogy nem tudjuk elmondani visszafelé a történteket, ha hazudunk? – dobta be Amelia, véget vetve a játszmának. – Hogy a nyakpiszkálás, a hajad csavargatása, hogy a vállad meg-megrándul... Mind-mind hazugságra utalnak?

- A kedvencem mégis az, hogy ez a bizonyos Quinn nem emlékszik ilyesmire a tegnapi estéről – lépett melléjük James, tökéletes időzítéssel.

Nicole feszengett. Nem tudott egyenes úton menekülni, két oldalról álltak elé, ezért kihúzta magát, és sértődötten felszegett állal felállt, az egyik lábát kímélve a terheléstől.

- Mégis mit jelentsen ez?

- Tudod – köszörülte a torkát James. Lezserebbnek tűnt, mint eddig, unottabbnak, nem törődömnek. Már nem érdekelte, mi történik. Ennek az egésznek a végét várta, akarta, remélte. – Csak azt szeretnénk tudni, hol voltál tegnap este. Miért kell erről hazudni? Az olyan csúnya dolog.

Julie a háttérben állt. A korábbi nagyszájúsága a múlté volt, most izgatottan várta, hogy mi sül ki ebből. Nem akarta elhinni, hogy valóban Nicole volt az, aki ezt tehette, mert valamikor olyan jóban voltak; a körmét rágva fészkelődött James háta mögött, ott biztonságban tudta magát, mert bármi történjék is, Jamest éri először.

- Mondtam már. Otthon voltam.

- Mi pedig most mondtuk, hogy nem voltál. Nem lehet, hogy tegnap este Julie házánál voltál? Legalább egy kicsit? Pár percre benéztél, nem?

Az egész kocsma őket nézte, Nicole-t és Julie-t. Julie körbepillantott, majd felszólalt;

- Tegnap este a házamnál állt az árny, amiről a legenda szól.

Sanchez felhördült, mert rájött, hogy James ezért akarta minden áron hallani, ő mit csinált egész este. Sanchez alapvetően okos ember volt, és tudta, hogy a bicegés kötötte össze Nicole-lal, és hogy egész este gyanúsított volt.

- Ez nevetséges. – Nicole még jobban kihúzta magát. – Egyenesen sértő. – Aprócska táskáját a vállára lendítve elindult kifelé, de pechjére: nem az Amelia oldalát választotta, hanem James mellett próbált elandalogni, ő pedig egy szelíden kinyújtott lábbal kigáncsolta. A nő megbotlott, az ép lába kicsúszott alóla, a másikra támaszkodni nem tudott, és szinte azonnal a földön gubbasztott, négykézláb és fújtatva nézett fel a rendőrre. A kocsma egyszerre hördült fel, minden hanghatás egy emberként szakadt ki az emberekből.

James kitépte Nicole kezéből a táskát, és Ameliához vágta. Habár elkapni annyira nem tudta, mikor végre megfogta, könnyedén kitapinthatta benne az aprócska fegyvert; mikor kinyitotta, a pisztoly mellett egy kesztyűt is talált.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy kimondjam – sóhajtotta James kissé teátrálisan -, Nicole ...Valaki, többszörös emberölés és emberölési kísérlet vádjával letartóztatlak.

- Engedj el, te barom! Ehhez nincs jogod!

- Már hogy ne lenne.

- Nem is vagy rendőr, csak egy seggfej, játékbilinccsel! És nem csináltam semmit! – ordította Nicole, miközben vergődve igyekezett szabadulni James karmai közül, de ő csak vitte maga előtt.

Megvillant a jelvény, többen hörögni kezdtek, tapsolni, vagy épp huhogtak Nicole miatt. James, Ameliával az oldalán kivezette a bilincsbe vert Nicole-t a kocsmából.

A pult szélénél Sanchez várt rájuk. Úgy istenigazából semmi nem látszott rajta és semmit nem csinált, csak állt, de mikor odaértek, megállította őket. Nicole szemébe nézett, majd arcon köpte – jóvátételként viszont pofán öntötte egy pohár vízzel.

- És ezt mégis mire véljem?

- Arcon köptem, mert embert ölt. Mert egy barátnőjét rémítette halálra. És pofán öntöttem, mert évek óta erre vártam. – Egyszerű magyarázat, világos beszéd.

- Ez egész ügyes volt – biccentett James kimérten. Amelia boldogan vigyorogva szökdelt mellette, egészen addig, míg meg nem látta az összezuhanóban lévő Julie-t.

De volt egy pillanat, mielőtt James kiment volna a kocsmából, és mikor a lelkileg végre felszabadult Julie Amelia karjába omlott, mikor a tekintetük találkozott. Ha közelebb lettek volna, kevésbé elfoglalva, talán még meg is ölelték volna egymást. Vagy legalább megérintették volna egymást. De az a pillantás is sokat mondó volt.

James és Amelia együtt sétáltak vissza a lakókocsihoz, ezzel is elősegítve a tényt, hogy az egész város egy párnak hitte őket. Mindenki, köztük az életét frissen visszakapó Julie is, azt hitte, James és Amelia azért jöttek ide együtt, ketten, mert jól működő kapcsolatban élnek, adott esetben talán akár házasságban is; amolyan egymás keze alá dolgozós élettársa kapcsolatban képzelték el őket, pont olyanban, mint amilyenről Amelia is gondolkodott nem sokkal korábban.

Beestek a kocsiba, James szinte azonnal elterült az ágyon, középen, nem a saját oldalán, ami Ameliának is rögtön feltűnt, de tudta, hogy másra kellett koncentrálnia.

Mint például a látszat-férje kioktatására.

- Te komolyan képes voltál ennek kitenni Julie-t?

- Igen. Elkaptam a ribancot, vagy nem?

- Elkaptuk. És mégis hogy... Tudod te, hogy mit jelent ez pszichológiailag?

- Szerintem Julie elég jól nézett ki – jegyezte meg a férfi, miközben feltápászkodott az ágyról, és megállt Amelia előtt, aki viszont folyamatosan mászkált körbe-körbe, így mikor legközelebb egymással szembekerültek, míg Amelia ontotta magából a Jamest vádló szavakat, Amelia állt az ágynak háttal, a gyufásdoboz méretű hálószoba ajtajában.

- Lehet, mert most ivott, és nem fogta fel a dolgokat, de amint ráébred, hogy mi történt itt ma este, mi történhetett volna, amiért mellesleg téged fog okolni – szúrta közbe -, akkor majd elképesztően nagy változások mennek majd végbe az agyában és...

- Állj már le. – Jamesnek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne ordítson. – A nőt lecsuktuk, Julie holnap elutazik, és ez az egész mítosz most szépen darabokra hullik.

- De ugye egyébként nem így dolgozol? Ártatlan embereket teszel ki életveszélynek? – szegezte neki a kérdést.

- Négy éve dolgozunk együtt, az istenért, pontosan tudod, mit csinálok odabent! – James hangja felszaladt, a keze és az arca összerándult mérgében.

Amelia James közeledő szemét bámulta. Szinte egymásnak feszültek a veszekedés hevében, így tisztán látta, hogy James pupillái kitágultak, majdnem másfélszer akkorák lettek, mint előtte. Amelia arcára bekúszott egy önelégült vigyor, így elfelejtett válaszolni Jamesnek, akinek ez persze feltűnt, és kissé nyugodtabban, széttárt karokkal kérdezte:

- Most mi van?

- Tudod, a pupillák kitágulása azt jelenti, hogy az illető dühös, fél, vagy szexuálisan feszült – bazsalyogta. – A tieid kitágultak. Dühös, vagy szexuálisan feszült vagy? – A jobb szemöldöke felszaladt, és csak azért nem a bal, mert azt nem tudta a másiktól külön mozgatni.

- És mi van, ha mindkettő?

A következő pillanatban ajkai megtalálták Ameliáét. Ezúttal józanok voltak, maguknál voltak, és tudták, hogy másnap emlékezni fognak mindenre, ami történik közöttük. A szoros ölelésekre, a szenvedélyes csókokra. Az egymást szorongató karokra, arra, hogy ezúttal sokkal összeszokottabban mozogtak, mégis kissé ügyetlenül és egymással összeakadva. És ettől függetlenül folytatták a csókot, majd ledőltek az ágyra, és megismételtek valamit, amiről korábban azt se hitték, hogy egyszer megteszik.