Hola!
Bő két oldalnyi nonszensz egy ballonról, meglepő mi?, és egy lányról, aki rájön, hogy a ballon mit is jelent valójában. Pályázatra íródott egy unalmas munkával töltött napon, tableten. Ilyen se volt még.
ballon | nonszensz | novella | pályázatra
A ballon-nonszensz
Ahogy az
asztal fölé görnyedve színez, a ceruza a papírhoz dörzsölődik, egyenletes,
hangos fehér zajjá redukálódik a háttérben. Ő jól elszórakozik, a feszült
csendben ülő felnőttek pedig egy szót sem szólnak, mert… mert nem. Mert
idegesíti őket ez a zaj, mentálisan megfullasztja őket, de nincsenek abban a
helyzetben, hogy ezt szóvá tegyék. Mert ők már tudják, amit a gyerek még nem.
Hogy nem szólhatnak érte, mert nem a gyerek idegesíti őket, hanem amit csinál,
de ez, az adott helyzetben ugyanazt jelentené, és ennek szóvá tételével olyan
adut adnánk a másik kezébe, amit egyikük sem engedhet meg magának. Ebben a
helyzeten nem.
Mindketten
tudták, hogy az idegőrlő színező hangja választja el a családot a totális
megsemmisüléstől, az apró darabokra hullástól.
Mindeközben
a kislány áldott tudatlanságban tengődve színez tovább.
A
falikárpit egyik, számára legszimpatikusabb jelenetét rajzolja le a maga
gyermeki egyszerűségével, vaskos, erős vonalaival, túlszaladó színezésével.
Elnagyolt és pontatlan. Ártatlan, de kivehető. Ez a kedvence: kisgyerekek
alszanak egy-egy buborékban. A buborékok fényesek és selymesen puhák, kerekek
és szivárványosan csillognak. Olyanok, mint kicsi kincsek, de ezek rögtön
szertefoszlanak, ha nem vigyáz az ember. Éppen ezért csak aludni szabad bennük.
Van is egy
pillanat a képen: a legutolsó buborékban egy nagyobbacska fiú éppen felébred, a
buborékja kipukkad, és ő magatehetetlen zuhanásba kezd a föld felé; mégsem fél.
Mintha nem érezne semmit. Ez a része nem tetszik a kislánynak. Nem is rajzolja
le. Ugyan ki akarna felébredni, egy vattacukorszerű, mézédes álomból?
Sok-sok
ilyen, és még több lidérces álom, átsírt veszekedés és görcsös hiszti után a
családi viszály törékeny békévé szilárdul. A felnőttek „nagyobb jót” emlegetve,
hímes tojásként őrzik. Félnek attól az esetleges háborútól, ami egyébként a
nyakukba szakadna.
Így,
idősebb fejjel, de még mindig túl fiatalon, a kislány már kapizsgálja, mi a
buborékok titka, és már nem is szereti annyira. Azóta azt is megértette, miért
nincs ott többet az apja reggelinél és hétvégén, miért kell idegeneket hívni,
ha elromlik valami, és időről időre miért vigyáz rá valaki, akire még szintén
vigyázni kéne.
Költözéskor
dilemma volt, a nagyi falikárpitja kikerüljön-e.
- Olyan
csúnya ez a fal, el kellene takarni… - célozgatott akkor a kislány.
- Nem
tudom kitenni a szőnyeget - így az anyuka -, a fal vizes, meg egyébként is: nem
férne el.
- De igen,
elfér. Tegyük már fel, na, kérlek…!
- De ha
feltesszük, tiszta kosz lesz. Meg vizes. Tönkre fog menni.
- Nem fog.
- Dehogy
nem fog. És el se férne. Pont a kedvencedet nem lehetne kivenni.
A kislány
ránézett akkor az anyjára, kihúzta magát, és annyit mondott:
- Már nem
az a kedvencem.
Az anyja
nézte egy percig, és felszögezte a falra a kárpitot.
Az azóta
eltelt egy évben a kislány kitalálta, melyik jelenetet szereti akkor a
legjobban, ha nem a buborékokat. Sok ákombákommal odébb, mondhatni az
Óperenciás-tenger túloldalán, egy iskolai kép jelenik meg. Egy szigorú, köpcös
fickó, piedesztálon állva, tömzsi nyakkal, könyökvédős zakóban, amint egy nála
sokkalta nagyobb, szimpatikusabb, és tőle sokkal fiatalabb fiúcskával kiabál;
az meghunyászkodva, sírásra görbülő szájjal tűr.
Immár
iskolásként, ehhez sokkal jobban tud viszonyítani. Eszébe jut, mikor a tanárai
egyikére valaki a kicsinyes szót használja - számára érthetetlen okokból, hisz
honnan tudná bárki is, van-e a tanárnak gyereke -; meg akkor is erre a képre
gondol, mikor szidást kap az osztály.
Ezt elmesélve
az anyjának, az ránéz, szomorú mosoly költözik az arcára. A kislány szájába
keserű íz költözik.
- Tudod -
kezd bele az anyja -, ez a kép sokkal több helyzetre igaz, mint gondolnád.
- Például?
- A
munkahelyekre, iskolákra, életre… Házasságra.
A kislány
az anyját nézi, és nem ismer rá. Az egykor gyönyörű, boldogmosolyú nő, akinek
nyomában mindig biztosan járt, most csak árnyéka önmagának. A lány nézi őt,
hallja, de nem érti.
Ezúttal
komoly, lassan felnőtté váló kamaszként áll a kép előtt, és sokkal alaposabban
nézi, mint azelőtt valaha tette. Látja a gyűrődést a sarokban, ami miatt csak
az utolsó buborék látszik a sok közül. Már nem kislányként nézi, hanem szinte
nőként, és azt is észreveszi, hogy nem a különböző jelenetek egymásra dobálása
alkotja az összképet; mesterien apró, kigondolt összeköttetések vannak köztük.
Például, hogy a buborékok egy hőlégballonról erednek, amit a szél dobál. A
színes, talán karneváli ballon az egyetlen elem a kárpiton, ami abszolút
nonszensz. Egy város felett elszabadult hőlégballon… Nem sok értelmét látja, de
nem zavarja. Jót mosolyog azon a húsz rémült arcon, akik a ballonon ragadtak.
A lány épp,
majdnem-szürrealista, kissé túl művésziesedett korszakát élve megszereti a
ballon képét. Jeligeként a ballon szót használja, ha kell, és ballonokkal
álmodik álmatlan éjszakákon.
Egyetemistaként,
a saját, felnőtt, önálló életétől már csak egy vizsga választja el, és retteg
tőle. Teljesítő képessége végén, erőn felül dolgozik, mert nappal munkába megy
és szüleit ápolja, este jegyzetel és tanul.
Nem csak a
teste fárad; borzasztóan érzi magát, szellemileg és lelkileg is padlón van már.
Úgy érzi, darabokra szakad, ezért mikor leborul a padlóra a nagyszobában, a
zokogás könnyedsége szinte megváltóként érkezik. Úgy érzi képtelen tovább
csinálni bármit is. Pihenésre van szüksége, elszakadásra, szünetre. Szabadságot
akar kivenni az életből; nem vágyik a halálra, csak egy kis szünetre.
Amikor
könnyei apadni kezdenek, felnéz a falra, könnyező szemmel lesi a különböző
figurákat. Megnézi azokat is, amikkel korábban valamiért nem foglalkozott. A
cirkuszi látványosságként, ketrecben mutogatott embereket, a kutyákat, amik embereket
sétáltatnak, a cápákon ,,lovagló” embereket.
Aztán
meglátja azt az apró ábrát, amit korábban valamiért észre se vett; egy szomorú,
könnyező, széteső asszonyt. A szó
legszorosabb értelmében esik darabjaira - egy munka viszi az egyik, másik a
másik kezét. A haja ezer felé áll, arca betegesen fehér, szemei véreresek.
A nő
(akinek életét kislánykora óta végigkísérte a falikárpit), most felismeri a
valóságot: ő lett az a kisfiú, aki a ballonból származó egyik buborékból olyan
érzéketlenül zuhan a föld felé, afelé a szürreális nonszensz felé, amit az ő
valóságában realitásnak neveznek. Ő ballon-nonszensznek
kereszteli a felismerést, mert minden onnan ered: egy értelmetlen módon
elszabaduló hőlégballonból. Elérte a végét is: a nőt, aki darabjaira hullik. Az
a nő, csak úgy, mint a hőlégballon, egyetlen egy dologhoz kapcsolódik. Semmi
máshoz nincs köze; elfogytak az alternatívák.
Aznap
éjszaka, tanulás helyett élvezi a bulvár műsorok agybutító hatását, hagyja
agyát pihenni, megnyugodni, magához térni. Azon mereng, hogy délutáni
felfedezése technikailag nem is létezik, pedig milyen szívesen papírra vetné…!
Csatornát
vált, híradót talál. A bemondónő közli:
- Az Index információi szerint, húsz ember esett foglyul egy turisztikai
ballonon, amit az erős szél dobált húsz percig Berlinben.
A reakció
hisztérikus nevetés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső