A tanító
Kép: Leidgeb Ákos |
A hópelyhek nagy, sűrű pelyhekben hulltak egész álló nap, estére
már bokáig beleptek mindent. A háztetőket, a földet, a kerítéseket és autókat.
Hófehérre festette a kisvárost az erdő mélyén, aminek a szélén ott állt az
adótorony; az égbenyúlt, beleért az alacsonyan gomolygó felhőkbe. A tetején
lévő kékes fényt eltompították a felhők és a köd.
Voltak, akik hiányolták, mert útjelzőként magaslott a város fölé,
és a fénye adott némi biztonságérzetet a későéjjeli órákban. Mások örültek,
hogy nem vakította meg őket a reflektor, és hogy a fénye a hóról sem vetődött
vissza.
Az érintetlen hó hangosan ropogott a sosem hordott csizma talpai
alatt, ahogy az út túlsó végén lakó nő végigment a főúton, abban a reményben,
hogy nem csúszik el a röpködő mínuszokban jéggé dermedt latyakon.
A torony aljában, a sok-sok lom mögött aranyszínű aura jelent meg
és tűz ropogása hallatszott.
Emma keze lassan kékessé színeződött a hidegtől, el sem tudta
képzelni, mit érezhet a férfi, akinek minden éjjel ezzel az ítéletidővel kell
megküzdenie az életben maradásért. Befogadni ugyan nem tudta, de könnyített a
lelkiismeretén, hogy segíthetett rajta.
- Jó estét – köszönt halkan, apró mosollyal az arcán, és ahogy
megállt a tűz másik oldalán, kissé kellemetlenül érezte magát. Feszengett, mint
minden alkalommal, amikor hozott valamit az úrnak, mert úgy érezte, mintha ő
lehetne a megoldás a problémára, és ő csak egy morzsát ad.
- Kegyednek is – hallatszott a mély dörmögés a koszos sál
túloldaláról.
- Hoztam a vacsorából. Gondoltam… Éhes. – Wyatt úgy kapott a
kedvesen felé nyújtott tál után, mintha az életéért kapott volna. Napok óta egy
falatot sem evett, így valószínűleg így is volt; a gyomra hangosan korgott már
órák óta, és a házakból kiszűrődő meleg étel és mézeskalács illat nem
könnyített a helyzetén.
- Maga egy angyal – hálálkodott a férfi, majd harapott pár falatot
a krumpliból, amit tálcán talált, és felállt. Andalgó léptekkel kikísérte az
egykori diákját a sikátor végéhez, oda ahonnan mindketten könnyedén
végignézhettek a színes égőkkel díszített utcákon.
Kellemetlen csend állt be kettejük között. Az egykori professzor
dideregve fúrta a kezeit az őskori kabátja zsebeibe, míg Emma, akit éveken át
tanított az öregúr, összébb húzta magán vastagon bélelt kabátját. Hiába hozott
épp meleg vacsorát a férfinak, gyötörte a lelkiismeret-furdalás.
- Tudja, kevesen vannak már azok, akik olyanok, mint maga.
- Mire gondol? – kérdezett rá Emma, mert ez már ismerős volt neki.
Amikor a tanára volt, akkor is sokszor beszélgettek így, és akkor is tetszettek
neki a férfi gondolatai, így azonnal felengedett, mikor úgy tűnt, végre szóra
bírta Wyattet.
- Sok emberrel találkoztam már, pláne amíg tanítottam – kezdte
Wyatt. – A karácsony az, amikor az emberen igazán meglátszik, hogy hol
helyezkedik el a társadalomban. Hogy mennyire tehetős. Tudom, hogy nem
milliárdosok, de nem is mondhatnánk, hogy kifejezetten szegények. – Wyatt
hangsúlya egyértelművé tette Emma előtt, hogy tehetősnek tartja őket, talán még
gazdagnak is, csak épp nem akarta kimondani. – Most mégis itt van. A hidegben.
Éjszaka. Velem beszélget, és ételt ad. Nem sok embert tudnék mutatni, aki
ugyanezt megtenné.
Egy méregdrága autó száguldott el előttük, hangosan üvöltött
belőle egy kevésbé ismert rock együttes slágere. Nem ismerték az autót, így
nyilvánvaló volt, hogy a benne ülő három ember vendégségbe jött a városba. Nem
beszélgettek és nem tűntek boldognak, még csak egymásra sem néztek.
- Ez az, amiről beszélek – folytatta Wyatt. – Van az embereknek
egy csoportja, akik egyszerűen kötelező pofavizitként értékelik a karácsonyt,
holott annak az együtt töltött időről, szeretetről és családról kéne szólnia. Na,
nem mintha csak a karácsonynak kéne, de akkor is…
Emma egy percig
elgondolkodott azon, amit látott, de nem volt ideje hosszabban töprengeni, a
mindig is bő beszédéről híres tanár szinte szünet nélkül kezdett bele egy apró
történetbe. Közben érlelődött benne egy ellengondolat; nem minden család tipizálható
ennyire egyszerűen. Ő maga is ismert olyanokat, akik szegénységük takarására
még fellengzősebbek lettek, vagy akik a legnagyobb szerénységben hordtak haza
eget rengető fizetségeket.
- Ismertem egy családot – kezdte -, évekkel ezelőtt megszakadt
velük a kapcsolat, még azelőtt, hogy elárverezték volna a lakásom. Rengeteg
pénzük volt, belső medencétől kezdve házi szaunáig minden volt náluk. Több
lábon álltak, és a szintén jómódú rokonok előszeretettel hagytak rájuk a
vagyonukat. Tengerparti nyaraló, luxuscikkek, minden évben két hetes családi
sítúrák. Egyszer náluk töltöttem a karácsonyt, de a folytonos veszekedés miatt,
mintha egy rossz téli napjukat fogtam volna ki. Egymáshoz vágták az
ajándékokat, kibontották, aztán ugyanúgy vitatkoztak tovább jelentéktelen
apróságokon, mint előtte. Kívülről boldognak tűntek, de más nem érdekelte őket,
csak a pénzben mérhető szeretet.
Szépen csengő fogalmazás mögé bújtatva, Wyatt egyszerű kritikát
fogalmazott meg a névtelen családról, és habár a szavai sokkal kedvesebbek
voltak, a hangsúlya már élesebb volt. Szabályszerűen lenézte azokat az
embereket, akik feltehetően a barátai voltak, hisz velük töltötte az ünnepet.
- Nagyjából öt olyan perc volt, amikor valóban normálisan
viselkedtek, mint akik tényleg egy család, és akik épp a karácsonyt ünneplik.
Amikor az ajándékokat már kinyitották, és még tartott az újdonság varázsa.
Emma elmélyülten rugdosott néhány hólabdát, és észre se vette,
hogy lassú, észrevétlen andalgással már a főút feléig is elsétáltak. Pont
ennyit kellett még sétálni a saját házukig, és ebben azért volt olyan biztos,
mert kislányként, amikor unatkozott, sokszor sétált itt végig, megszámlálva mindent,
amit meglehet. Az adótoronyig megtenni szükségeltetett lépéseket, az út közben
szeme elé akadó bokrokat, a villanypóznákat, az összes ház, össze ablakát, az
összes kipakolt muskátlit.
Everették házának ablakán villódzó fények szűrődtek ki, a
karácsonyfa égősorainak tompított fénye. Halk csevej és tűz ropogása
hallatszott, és Emmának apró, alig látható mosoly húzódott az arcára. Szerette
azt a családot, békések voltak, és kedvesek, Emma sok időt töltött náluk, amíg
kislány volt.
- Én egyszer velük töltöttem egy karácsonyt – szólalt meg hirtelen,
Everették háza felé intve, ő maga sem értette miért. Nem tervezte, hogy saját
történettel áll elő. – Nekik sem volt túl sok pénzük, meg nekünk sem, ezért
együtt töltöttük az ünnepet, osztott költségekkel. Először mindenki feszült
volt, és idegenkedtünk egymástól. De aztán feloldódott a hangulat, és életem
legjobb karácsonya volt. Ültünk a kandallónál, mindenki mesélt, és mi még ugyan
kicsik voltunk, de emlékszem, hogy végtelenül élveztem, mert annyira…
természetes volt – mesélte, és abban a percben megrohanták az emlékek. Egy kép
égett az agyába, azóta se tudta feledni. Ott ült, nézte a szüleit, ahogy
szomorkás vigyorral nézték őt, és Everették egyetlen fiát, Karlt. Az anyja
évekkel később elmesélte, hogy sajnálta, amiért nem tudott neki mindent
megadni, hogy sajnálta, amiért pulcsiban és kesztyűben kellett ülnie egész
télen, mert nem volt megfelelő a fűtés.
- Látja, ez a különbség – csapott le a témára a férfi ismét, de
immár hiába ecsetelte, hogy mennyire másként látják egyes emberek a különböző
ünnepeket, Emma képtelen volt rá figyelni. Elmerengett a saját emlékeiben. A
szülei akkor a teljes nyomort rejtették el előle néhány fényes
karácsonyfadísszel, és ez úgy ténylegesen csak akkor és ott tudatosult benne.
A felismerés sosem ismert erővel csavart a gyomrán néhányat. Élete
legszebb karácsonyán csak ült a földön, az új babájával játszott, amit a
Jézuska hozott, és Karl orra alá dörgölte, csak hogy bosszantsa. A fiú utálta a
lányos dolgokat, ezért egész este egymást kergették.
Karácsony volt, vastag hó fedte az utcákat, Emma egy régi
ismerősével beszélgetett, és a bőre alá furakodó hideg ellenére is kellemes
meleg töltötte el a bensőjét. Haza akart jutni, ezért megnyújtotta a lépteit,
de nem gyorsította fel őket. Wyatt igazodott hozzá, és közben igyekezett nem
úgy tenni, mint aki alkalmatlankodni akar, és bepofátlankodni egy család
karácsonyába. Meg sem fordult a fejében, egyszerűen hazakísérte Emmát.
Ám ő az utolsó pillanatban, mikor már majd szétvetette az izgalom,
hogy visszatérjen a családja körébe, megállt az ajtó előtt, és egy röpke
pillanatig elgondolkodott.
Úgy indult el, hogy ételt vitt egy hajléktalannak, nem azért ment,
hogy beinvitálja, de képtelen volt ellenállni a késztetésnek. Villámgyorsan
fordult meg a tengelye körül.
- Van kedve bejönni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső