Koldus-szegény királyi gazdagon

A Hold selymes fénye átsejlik az ágy fölött lebegő takarón. Nem túl fényes, de nincs túl sötét, odakint süvít a szél, és az ablak enyhén nyitva van. Az ágy puha és kényelmes, a maci pedig hatalmas, a takaró meleg, anyu ölelése szinte elnyeli.

Békésen szuszog, biztonságban érzi magát és boldog. Mérhetetlenül boldog. A füle alatt halkan dörmög anyu hangja, ahogy folytatja az előző esti mesét, ott, ahol abbahagyta. Ujjai kedvesen szántják a haját, ő sem gondol semmi másra, csak arra a tökéletes buborékra, ami körülveszi őket. Nem törik szét, egyben van és hibátlan. Minden lehetséges módon.

A kislány szuszog, kicsit megfázott, de nem zavarja. Lehunyt szemei előtt a mesében szereplők táncolnak. Egészen idilli pillanat.

Mégsem tud elaludni. Valami zavarja, valami nem jó, de nem jön rá, hogy mi. Kicsit feljebb fordítja a fejét, anyu is helyezkedik. Anyu a könyv lapjait bújja, ő a fejük feletti lepedőt szemléli.
A vászon színes, különböző takarók és ruhák darabjaiból áll, középen fehér csipkéből rávarrt virág, körülötte sok-sok sárga csillag, mint odakint a sötét égbolton, de egyik sem táncol, nem úgy, mint odakint.

Felnéz, emlékszik, a csillagok csak néhány éve kerültek rá, amikor egyszer elmentek csillagnézőbe, és nagyon megtetszett neki a látvány. Ezt akarta látni mindig, de csak így tudták megoldani és ettől boldogabb, mint valaha.

Amikor a csillagok készültek, együtt ültek a nappaliban a tűz melegénél, és lassacskán hímeztek. Minden csillagnak külön történet járt, így hát mindegyik külön kapott valamit.

Az első egy család történetét mesélte el, amiben a nevelőnő megváltoztatta a hét gyermek életét. Anyu azt mondta igaz, és hogy a család valamikor régen élt, a kislány pedig elképzelte, ahogy a kedves apáca őt is a karjaiban tartja a vihar idején, és hangja lágyan cseng a fülében: Harmatos rózsa egy májusi kertben…

A második egy hercegnőről szól, egy olyan hercegnőről, mint amilyen ő maga is, mert apu mindig hercegnőnek hívja, csak mindig hozzáteszi, hogy a palotája nincs, pedig ez hazugság. Hát ott élnek benne mind, egytől egyig, egy csodaszép palotában, hatalmas ajtók és meleget árasztó kandallók között. Nagyi mindig mondja, hogy a két puszta kezével húzta fel a falakat apu, alázattal és fáradtságos munkával, és ugyan mi mást építene az ember így, ha nem egy palotát? De amikor rákérdez, apu nem mond mást, csak hogy „majd később megérti”, de neki mindig csak ezt mondják, hogy „később majd megérti”. De ő most akarja érteni, és ezt viszont senki nem érti.

A harmadik annak állít emléket, milyen beteg volt valamikor régen, és milyen bátran viselkedett, amikor sorra kapta a szurikat, és mégsem sírt, pedig félt. Csak ő tudja mennyire félt igazából, senki más, mert mikor erről kérdezték, mindig hazudott, hogy anyu bátornak lássa, és ne sírjon már annyit.

A negyedik a legnagyobb, mert az van középen. Ez a legszebb. Ezt csinálta csak anyu, hogy olyan szép legyen és tökéletes, amilyennek annak lennie kell. És olyan is lett. Hibátlan. Ez a csillag nem történetnek állít emléket, nem mesét mesél. Csak emlékeztet.

A negyedik az a csillag, amihez mindig beszél, amikor este nem tud elaludni, de anyuék már lefeküdtek, mert ő az, aki a kishúga miatt van, aki sosem érkezett meg. Pedig elindult. És anyuék boldogok voltak. És ő is az volt, sőt még nagymama is az volt. Aztán valamiért meggondolta magát, anyuék azt mondták. Olyan sokat sírt akkor anyu, ráadásul ő beteg lett és mindenki olyan szomorú volt. Hát hogy mondhatta volna azt neki, hogy „félek, anyu”? Csak még tovább sírt volna.

Hát tűrt.

Olyan bátor volt, és nem mondhatta el senkinek.

Ráadásul azóta is folyamatosan orvostól orvosig járnak, és neki még mindig nem mond senki semmit, mert „majd később megérti”.

Megint.

Mindig.

A maradék három csillag olyan mesét kapott, mint a második. Szépeket és rövideket, hercegnőkről, arról, hogy hogyan lettek azok. Így tanulta meg a meséjüket; a lányét, aki száz éven át aludt, a lányét, aki az erdőbe menekült, a lányét, aki tökhintóban közlekedett.

A kedvence Csipkerózsika. Ő is szeret aludni. És a ruháját anyu meg is varrta, ott lóg a szekrényre akasztva, azt várja, mikor veheti már fel. Világos kék, mint az ég nyáron, alig azután valamivel, hogy felkelne a Nap. Anyaga selymes, és lelóg egészen a lába alá. Ezért nem veszi még fel. Csak rálépne és tönkre menne, ezért inkább vár.

Sokszor ül előtte és arra gondol, milyen meseszerű lesz a pillanat, mikor végre belebújhat. Elképzeli magát benne minden este, aztán felnéz a csillagra, a legfényesebbre és ezzel a gondolattal alszik el – sosem ismert húga büszke mosolyának illúziójával.

Ahogy lassan álomba szenderül, az anyja leereszti a könyvet, halkan a földre teszi. Szomorú mosollyal simogatja a hátát, majd szétnéz a szobában. Nem tesz semmit, a lánya még alig aludt el, csak felkeltené.

Bőrkeményedéses ujjai lefutnak a lánya hátán, egészen a sebhelyig. A sírás kerülgeti, ahogy a heget tapogatja, és csak magát kínozza, de nem bírja megállni, hogy ne fogja meg minden este. Aztán felnéz a csillagra ő is, mert egyszerűen vonzza a tekintetét; aztán gyorsan kicsusszan az ágyról, mert attól fél, elsírja magát. Sóhajt néhányat, halkan, majd nagy levegőt véve néz körbe a szobában.

Ő nem azt az idilli, tökéletes szobát látja, amiben egy királylány lakik, hanem azt a koszos, festetlen szobát, aminek a falai repedezettek, aminek a teteje beázott, mert mindig beázik, ha legalább egy órán át esik az eső, ami késő ősszel egyre többször fordul elő. Gondterhelt, és a válláról senki nem veszi le a terheket, csak pakolják rá, ő pedig roskadozva hasonlítja magát Atlaszhoz.

A szekrényen lógó ruha nincs is kész, túl hosszú, de az olló túl rozsdás, csak bepiszkítaná. A tű is eltűnt, a cérnából kifogytak. A lánya felett lévő takarót a betört ablakon át befújó fáradt őszi szél mozgatja, de legalább eltakarja a plafont a kislány elől. Az ő hercegnője elől.

Beteg hercegnője elől.

Még csak nem is sejti, mekkora a baj.

Hogy a vére módszeresen pusztítja önmagát. Hogy a szervezete lassan feladja a harcot.

Nem sejt semmit. Csak azt a tökéletesre csiszolt álomvilágot látja, abban él. Következetesen köré építették, mert így könnyebb. Fájdalom mentesebb.

Letesz egy tálat az alá a pont alá, ahol mindig beesik az eső, és kikerülve egy vizes foltot a lassan szétmálló szőnyegen, elhagyja a szobát, utolsó pillantást vetve a lányára, aki mit sem sejtve alszik, és boldog és gondtalan.

Csak annyit tud, hogy valami nem jó. Valami nem tökéletes, de nem is tudja mi az.

Nem tudja megfogalmazni.