Adj okot

A Garbó Kiadó "Sorsfordító szerelem" c. pályázatán bekerült a kiadó antológiájába - kisregény.

Adj okot

ELSŐ – Nincs megállás

2010. 04. 03.

A színpadon álló zenekar kellemes, lágy zenét játszott, éppen olyan hangosan, hogy hallhassuk, amíg beszélgetünk, de ne kelljen ordibálni. A hatalmas kristálycsillárok sárgás fényt ontottak magukból; az egész teremre az arany-fehér összeállítás volt a jellemző, ahogy azt Tiffany Hopkins-tól már megszokhattuk. Minden partiját ebben a stílusban tartotta, mégsem volt két egyforma, és mindig hatalmas siker volt.

New York hatalmas város, ezekben az elegáns, felsőbb körökben mégsem fordult meg egyetlen új arc sem, évek óta. Minden jelentősebb eseményen ugyanazok vettek részt.

Alexandra és David Withaker, a két pletykafészek, akik mindig mindenről tudtak, és mindig mindent boldogan adtak tovább akárkinek, akárkiről. A magas, szőke, rövid hajú nő árgus szemekkel vizslatta a termet, hogy minden apró rezdülést kiszúrjon, előle semmit nem lehetett elrejteni, ám a férje azt sem vette észre, ami majd’ fejbe vágta. De sokkal több névre vagy adatra emlékezett, így bizonyultak egyformán veszélyesnek.

Aztán ott volt Jessica Hassan, Katie Grimm, Samantha Hollemen és Frankie Harris, akik soha, senkit nem voltak hajlandóak maguk közé engedni, ha valakit mégis, arra, semmi jó nem várt. A középosztályban az áskálódás soha nem ölt akkora méreteket, mint a felső tízezerben, ahol a nyílt támadások nem voltak túl divatosak. A felszín alatt dolgoztak az emberek, ott viszont háromszor akkora sikerrel, mint bárki más a világon, és ebben a New yorkiak meglepően profik voltak. Jared Lawson hosszú évtizedekig volt ennek a társaságnak a része, megvolt a saját baráti köre, aztán összekülönbözött Cintia Cooper-rel, aki egy kétszer akkora társaságot tartott a kezében. Nem egészen egy év alatt ment totális csődbe a cége, vesztette el minden vagyonát, és vált el a feleségétől.

Unottan sóhajtottam, majd hatalmasat kortyolva a pezsgőmbe az italos asztal felé fordultam, és elvettem egy újabb poharat. Egész este nem ettem semmit, csupán azt a négy epret, amiket az előző két pohárból halásztam ki.

Végignézve magamon, ugyanazt a maszkot láttam, amiket minden alkalommal. Egy méregdrága, de egyszerű, pántnélküli sötétkék ruhát viseltem. Az arcomon legalább három tonna smink volt, az egyébként egyenes hajamat pedig hatalmas loknikba sütötték. Ugyanúgy szerepet játszottam, mint egy hete, egy hónapja, egy éve, vagy mint a többiek. Mert otthon, a hajamat egy szétcsúszó, egy hajgumis kontyban hordom napokig, fulladásig nevetek a legbénább vicceken, és egy szürke meg egy fekete melegítőt cserélgetek.

- Brit – szólított meg egy ismerős hang. Meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki az, így nyugodtan kortyolgattam tovább a pezsgőmet. Rona pillanatok alatt elém perdült, és elkezdte mondani a társaságról tudni érdemes dolgokat. Ki kivel érkezett, kinél milyen botrány tombol, illetve mire lehet még számítani. Hosszú, fekete tincseit befonta, krémszínű ruhája érdekes szabása kihangsúlyozta vékony derekát, és megmutatta karcsú lábait. Kiegészítőket is a ruhához, és a frissen barnult bőréhez választott, kiemelve, hogy az elmúlt két hetet Jamaicán töltötte, és szépen lesült.

Ronának megvolt az a rossz szokása, hogy addig beszélt, míg le nem állították, de ez esetben eszem ágában sem volt semmi ilyesmit tenni. Kellemesen nőies hangja jó háttér volt a gondolataimhoz. Időnként beszúrtam egy-egy „igen” vagy „nem” szócskát, mintha valóban figyelnék, de ötletem sem volt miről van szó. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy már nem beszélt, hanem a köszönetet mondó házigazda felé emelte a tekintetét, aki a pódiumon állt, és vadul mosolygott, mintha tényleg szívesen látná az egybegyűlteket. Olcsó dajkamese, hogy akik ezeken az eseményeken megjelennek, tényleg kedvelik egymást; ilyen körökben, sok esetben még a családban sem szabad megbízni.

- Unom magam – nyögött fel Rona. – Minden bálon ugyanaz a forgatókönyv, és valljuk be őszintén; még a legjobb könyveket se olvasod el ezerszer. Tudod Jamaicán, minden sokkal szabadabb. Az emberek jól érzik magukat, nyitottabbak, közvetlenebbek. Isznak, néha elszívnak néhány spanglit vagy szivart, kikapcsolódnak, és élvezik a zenét, az életet. De itt... Merő unalom, folyamatos vonósnégyes, és bárgyú művigyor. Ettől a pezsgőtől még be se lehet rúgni – panaszolta. Mióta visszaértek a nyaralásról, folyamatosan Jamaricáról beszélt, amit meg tudok érteni, hisz varázslatos hely lehet. Igazi felüdülés kiszabadulni ebből a közegből, pláne, ha ilyen helyre érkezik meg az ember.

- Sose rúgtál még be, te honnan a tudnád? Lehet, hogy egy üvegtől az asztal alól kéne, hogy kikaparjalak.

- Aligha – vigyorogta, ami felkeltette az érdeklődésemet. – Tudod, Jamaicán, volt egy velünk egyidős társaság. Elég sok időt töltöttem velük, és néhány este elmentünk a tengerpartra, tábortűz, ilyesmi. Eleinte nemet mondtam, de az egyik este csak megittam néhány pohárral. Fogalmam sincs, mit ittam, de szörnyen finom volt. Nem is olyan vészes – közölte.

Sosem vonzott az, hogy leigyam magam a sárga földig. Nem hiányzott sem a másnaposság, sem a folyamatos hányinger, sem az átható fejfájás, és ebben eddig mindig egyetértettünk Ronával. Meglepett, hogy lényegében élvezte, mikor berúgott, mert ez valahogy nem állt hozzánk közel. Néhány pohár pezsgő, a kötelező jó pofizásokon, esetleg egy-egy pohár bor, ha koccintani kellett valakire. A töménnyel sem foglalkoztuk eddig, de az, hogy Rona kipróbálta, engem pedig kihagyott belőle, valamiért arra ösztönzött, hogy rátromfoljak. A botrányt viszont a családom képtelen lett volna elfogadni.

Éjfél és fél egy között értünk haza Manhattan szélére. Egy legfelső emeleti penthouse lakásban éltünk; tágas tér, lift, ami közvetlenül a bejárat előtt tesz le, hatalmas erkélyek, minden szobához, és egész falat betöltő ablakok. Bárki idejött, mindig el volt alélva a színek összjátékától, a kilátástól, ami megmutatta, milyen gyönyörű is tud lenni a Nagy Alma, a berendezéstől, de még magától a ténytől is, hogy volt pénzünk egy ilyen lakásra.

A nagyszoba világoskék színben játszott, és ehhez passzoló pasztellszínek voltak csak; bézs ülőgarnitúra, a faltól alig elütő szőnyeg, illetve függönyök. A polcokon regények, orvosi folyóiratok, szakkönyvek, jogi enciklopédiák sorakoztak, anya néhány díja, amit az orvosi kamarától kapott, mint az egyik legjobb sebész... De a kedvenceim a beállított, mesterkélt képek apáról, mint szenátorról. Mindegyik azt a hatást hivatott kelteni, mennyire tökéletesek is vagyunk mi, mint család, vagy, hogy a „véletlen” képek is milyen irigylésre méltóan jól sikerülnek. Persze ez nem így van; egyetlen valódi pillanatkép sem készült a családomról ennek a lakásnak a falain kívül. Mióta felismertem a mesteri díszletek közé épülő életünk valódi mivoltát, azóta undorít minden egyes nap, amit, mint a szenátor lánya, vagy a befolyásos New yorki család sarjaként kell leélnem. Talán ezért is nem kaptam soha pár korty alkoholnál többet; mindig elvették tőlem a legzamatosabb borokat vagy legédesebb pezsgőket, ha néhány korty után még folytattam volna. Alig néhány hete töltöttem be a huszonegyet, korábban illegális lett volna többet fogyasztanom. Észrevétlenül nevelték belém az alkohol iránti félelmemet. Az alkoholista nagynénémen, a szörnyű híradós képeken, vagy az „ártatlan” „ideje lesz letenned azt a poharat” pillantásokon keresztül. Éppen ezért nem gondoltam arra soha, hogy igyak. Rona viszont néhány szóval ültette belém az érzést, miszerint hozzá, és – a korábban sokszor célzatos megjegyzéseket tevő Jessica Hassan féle bandához képest – le vagyok maradva ezen a téren.

Korábban sosem vettem fel azokat a megszólalásokat Jessicáéktól, hogy mennyire kis szűziesen tökéletes életet akarunk élni, hogy még a pezsgőből is csak mértékletesen iszunk. Rona és én. Most viszont otthon, az ágyban fekve, a halványsárga falak között, a bársonyosan puha takaróm alatt mindent felelevenítettem. Olyan sértéseket is, amiket már rég elfelejtettem. Most minden visszatért, és minden idegesített. Egyszerűen minden.

Gyerekesnek éreztem magam, ezért elhatároztam, hogy bebizonyítom, hogy nincs igazuk. Nem érdekelt az újságok címlapján virító tökéletes életem, ki akartam törni onnan, ahol génkezelt robotnak tűnök, és élni akartam. Mint azok a huszonegy évesek, akiknek dolgozniuk kell a lakbérért, az egyetem tandíjáért, vagy, hogy a szüleiket segítsék. Lapokon éltem az életem, mint egy 2D-s szereplő, akibe az író még nem lehelt életet, csupán a paramétereit határozta meg; arra vártam, hogy megkapjam azt a pluszt, amitől hús-vér emberré nőhetem ki magam. 

2010. 04. 04.

Másnap reggel egyedül voltam a lakásban mikor felébredtem, ami kicsit jót is tett. Nem voltam túl jó hangulatban, még mindig azon kattogott az agyam, amin az este, és a szüleim társasága nem sokat segített volna. Anyám valószínűleg a kórházban volt, apám pedig vagy jótékonyságból unta halálra magát egy golf meccsen, vagy a többi szenátor társaságában dolgozott unalmas papírok fölött, hogy este bűntudat nélkül szivarozhassanak, vagy brandyzhessenek, a politikáról vitatkozva.

Valami unalmas reggeli talk show nőknek szánt része kezdődött éppen, mikor bekapcsoltam az étkezőben a tévét. Kávét főztem, és odatettem néhány meleg szendvicset. A következő, amire felkaptam a fejem, az a saját nevem, méghozzá a műsorvezető szájából.

Két képet mutattak rólam, hogy kielemezzék a tegnapi ruháimat; az egyik, a nappali ruhám volt, amiben kozmetikushoz és vásárolni mentem, a másik pedig a báli ruhám. Utánam még néhány jelenlévő ruháját mutatták. Mindig is utáltam az ilyen részeket a műsorokban, pláne, ha az egyik alany én voltam.

Reggeli, fogmosás, zuhanyzás, és egyszerű, szolid smink – ugyanazt a rutint követtem, amit minden reggel. Csak ezek után léptem a szekrényem elé, hogy olyan ruhát keressek, amivel nem kerülök a sajtó célpontjába, mint a soron következő divatkatasztrófa elkövetője. Így maradtam végül egy hosszú, egyszerű sötétkék farmernél, és egy visszahajtott ujjú fehér felsőnél. Aranyszínű, vastagláncos karkötőt, és nyakláncot vettem hozzá, és krémszínű, platformos magas sarkút, hozzá illő táskával, amibe belepakoltam az irataimat, kulcsaimat, telefonomat és a pénzemet. A hajamat leengedtem, és a napszemüvegemet feltoltam a fejem tetejére, hajpántként, így hagytam el a lakást. A fülhallgatómat betettem a fülembe, amit a zsebembe csúsztatott iPodhoz csatlakoztattam.

Enyhén színpadias hatást keltett, hogy a fiatal énekesnő visszatérő dala töltötte ki az agyam minden zugát: Remember only God can judge us, forget the haters, ’cause somebody love ya.

Néhány saroknyit sétáltam, élveztem, ahogy a napsugarak a bőrömet simogatták, az emberek rohantak körülöttem, én pedig csak andalogtam ott közöttük, mintha lassított felvételben éltem volna, míg mindenki mást felgyorsítottak volna.

A Starbucks előtti kis teraszon kis csoportokba tömörülve ültek, nevetgéltek a fiatalok, iszogatták a már látványra is ínycsiklandozó italaikat, néhányan ettek is valamit. Elléptem mellettük, majd kiállva a sorom, kértem egy hibiszkuszos teakeveréket elvitelre. Annyit jártam ide, hogy kérdezés nélkül firkantották fel a nevemet a pohárra. Várakozás közben a hangulatos belső teret, az embereket és a kilátást figyeltem, meg az eladásra váró termoszokat, amíg oda nem lépett hozzám egy gimis osztálytársam. Szakadozva és erőltetetten elbeszélgettünk, amíg ki nem adták a teámat, de én utána rohantam ki, és fogtam magamnak egy taxit, hogy odaérjek a fodrászhoz.

A szalon előtti folyosón már hallani lehetett a rádióból szóló szomorú rock balladát, érezni lehetett a manikűrös anyagainak szagát, ami összekeveredett a samponnal és a hajfestékekkel. Tipikus szépségszalon „aroma” terjengett a levegőben.

Odabent régi jó ismerősként köszöntöttek, legalább tíz éve jártam ide, ugyanahhoz a fodrászhoz, kozmetikushoz, és manikűröshöz. A legjobb pletykákat az ember az ilyen helyeken szedi össze, vagy a felső tízezer puccos kis rendezvényein.

- Szokásos igazítás? – mosolygott rám Tina, majd odalépett az egyik hajmosóhoz.

- Majdnem – feleltem, és mély sóhaj után kiböktem a nagyjából három teljes perce dédelgetett álmom; - Barna akarok lenni.

- Micsoda? – döbbent le. – Egyedi és különleges hajszíned van.

- Tisztára, mint Ron Weasley-nek – forgattam a szemem. Tina sóhajtott, majd a hajmosótól ellépve rögtön a tükör elé ültetett. A kezembe adta a legutóbbi Cosmopolitant, majd a hajamat felfogva a nyakamba akasztott egy köpenyt, én pedig lapozgatni kezdtem az újságomat.

- Láttam reggel a tévében, hogy milyen dögös voltál tegnap a banzájon – mosolyogott Tina a tükrön keresztül rám. – Nagyon jó állt rajtad az a ruha.

- Köszönöm – trilláztam.

- Tina! – mászott elő egy hátsó ajtó mögül a tetkós Carlie, arcán széles vigyorral. – Szombat este lesz egy Simple Plan koncert a Madison Square Gardenben. Egy haverom most van ott, hogy jegyeket vegyen. Jössz te is?

- Persze! – jelentette ki Tina. Bizonytalanul néztem fel, majd a tükör segítségével Carlie-ra emeltem a tekintetem.

- Megtenné, ez a haverod, hogy vesz nekem két jegyet? Itt hagyom rá a pénzt – szóltam közbe.

- Persze! – bólogatott. – Hová?

Az ötödik sor közepére kértem jegyet, majd miután a festés végeztével kifizettem Tinát, odaadtam a jegyek árát Carlie-nak. Boldog, sőt, elégedett vigyorral az arcomon vonultam ki a szalonból. A hajam immár gesztenyebarna árnyalatban hullott a vállamra, és két Simple Plan koncert jegy várományosa voltam. Másnap délelőtt kellett elmennem érte a plázába, hogy este nyolckor már ott lehessek a helyemen, és várhassam a bulit.

MÁSODIK – Harci sebekként...

2013. 03. 06.

Ahogy közeledtünk a város felé, és megláttam az ismerős felhőkarcolókat, az izgalomtól összeszorult a gyomrom. Megremegtek az ajkaim, mikor mosolyra akartam húzni őket, mert féltem a fogadtatástól. Fél évet töltöttem a várostól távol, a Nagy Tavak mellett, és saját bőrömön tapasztaltam, hat hónap milyen sok idő, főleg New Yorkban. Itt mindig történik valami, az „unalmas, esős vasárnap”-ok itt nem léteznek. Az én életem is csak néhány hónap alatt változott meg, majd újabb hat hónapra volt szükségem ahhoz, hogy ismét visszatérhessek. Nyugodtan, addikciók nélkül.

Elég volt csupán két hét a buliktól, füves cigiktől és a régi barátaimtól elzárva, hogy rájöjjek, egyedül nem leszek képes hosszútávon így élni, így meghunyászkodva beszéltem a szüleimmel. Anya mindössze három telefonhívás után szerzett nekem helyet az Új Élet Rehabilitációs Központban, ami Wisconsin Milwaukee nevű városában található, közvetlenül a Michigan-tó partján. A monumentális téglaépületet a telek közepére építették, így minden irányból fák, bokrok, padok, és kikövezett sétányok határolják, körbe pedig magas, zöld kerítés fut. A szobámból nagyszerű kilátás nyílt a tó kristályosan csillogó vizére, illetve az előkertre. A városba sosem mertem bemenni, mindig féltem a csábítás erejétől. Minél hamarabb szabadulni akartam az intézet falai közül, hisz New York volt az én otthonom, még akkor is, ha ott minden napomat a saját démonaim elleni küzdelemmel kell leélnem.

A telefonomat a beköltözéskor elvették, csak úgy, mint a laptopomat. A zenelejátszóm és a könyveim maradhattak csak nálam, és mivel azokkal nem tudtam üzenni, minden héten levelet írtam Josh-nak és a szüleimnek. A tartalmuk persze teljesen más volt. A szüleimet hitegethettem azzal, hogy jól vagyok, és minden csodálatos itt, de Josh-t nem tudtam átverni. Az első levelem után meglátogatott, és közölte, hogy sosem olvasott ennél átlátszóbb sorokat, és az igazat akarta tudni, ami persze nem volt olyan fényes, mint azt megírtam neki. Neki onnantól kezdve mindig az igazat írtam, hogy mennyire dühítő a bent érzett tehetetlenség, még akkor is, ha valójában jól haladtam a kezeléssel. Josh persze minden héten rendre válaszolt, de sosem biztosított maradéktalanul a felől, hogy valóban visszavár; nem tudtam, mire térek haza. Félnapnyi távolságból, gyógyszerekkel a szervezetemben, pszichológusok között élve nem tudtam megítélni, igazat mond-e, mikor azt írta, hiányzom neki.

Rona és köztem a kapcsolat több okból szakadt meg; az első, az ő büszkesége volt. Leültem vele beszélgetni, rögtön a grillparti után, és elmondtam, hogy válaszút elé állítottak, így ne nagyon számítson rám a tivornyázásai során, de hallani se akart róla. Mindenáron azt akarta, hogy tartsak vele, mondván pasikból több millió rohangál odakint, és Josh csak egy az újgazdag ficsúrok közül. Órákig vitatkoztunk, úgy, mint korábban soha. Én meghoztam a döntésemet, és ő a legmanipulatívabb énjét előtérbe helyezve sem volt képes eltéríteni engem ettől. A második az volt, hogy nem tudtam volna Rona társaságát élvezni, ha ő közben végigpartizza New Yorkot dél Staten Islandtől kelet Queens-ig. Nem tudtam volna tartani az ígéretem. És utólag a pszichológusok is ezt javasolták. Nagyjából mindenen együtt mentünk keresztül, most mégsem éreztem a hiányát; majdnem minden napomat a kertben töltöttem, zenét hallgattam, olvastam vagy épp rajzoltam – már amikor nem kezelésekre jártam.

A rajzolást igazából dr. Wilde javasolta, még mikor beköltöztem az intézetbe; azt mondta, rajzoljak minden nap valamit, ami szerintem kifejezi az érzelmi állapotomat. Ne gondolkozzak, csak rajzoljak – színek, formák, minták minden mennyiségben, vagy akár valakit, aki hiányzik. Radírt nem kaptam, és nem dobhattam ki egyetlen lapot sem; azt mondta, még az átsatírozás is jelent valamit, és egy bizonyos folyamatot szeretne felismerni a rajzaimon. Sosem tudtam meg, mit is akart megtalálni, de elégedett pillantással engedett ki a kapun, mikor a fekete terepjáró kigurult az utcára.

Ahogy teltek a napok, már nem csak egy feladatot láttam a gondolataim papírra vetésében, hanem kezdtem elszórakoztatni magam. Fejlődni akartam, és így gyakorolni kezdtem; ezerszer és ezerszer estem neki ugyannak a fának, bokornak a lerajzolásához, vagy épp a hallban lévő festmény lemásolásához. Élvezni kezdtem, amit csinálok, és a papírokba menekültem a gondolataim elől, a hiányérzet elől. Megnyugtatást kezdtem keresni az alkotásban, így csakhamar a rímek töltötték ki a napjaimat; a haragos rappektől, az érzelmes balladákig mindent írtam, ami éppen jött. Sokszor egy művön belül is érintettem legalább három érzést, mert csak arra figyeltem, hogy kapcsolódjanak a szavak. Ezeket persze sosem mutattam meg egyik kezelőmnek se, mert sokszor bizony őket is megemlítettem.

A sofőr, akit a szüleim értem küldtek, egészen a házunkig hozott, a csomagjaimmal pedig segített feljönni a lakásba, ahol borravalót adtam neki, és ő azzal a lendülettel el is tűnt. Én pedig ott maradtam egyedül a lakásban, mert természetesen senki nem volt otthon. Nem vártak tárt karokkal, nem volt üdvözlő üzenet a hűtőajtón, vagy Isten hozott felirat a bejárat fölött, sem torta a konyhapulton. Csak egy üres lakás, ahonnan egyszer már a drogokba menekültem, és nem akartam még egyszer odajutni.

Az éppen leszokóban lévő függők fejében sokszor megfordul a gondolat, hogy milyen lenne még egy utolsó szívás a bűnös dohányból, még egy utolsó korty a legerősebb alkoholból. Álmatlan éjszakákon át kísértenek a mámorral teli éjszakák, szinte újra érezni lehet minden lüktetést, a pulzáló vér pedig úgy áramlik a fülben, ahogy a Niagara vize bukik alá a magasból.

Volt néhány éjszaka, amikor ölni tudtam volna, hogy visszaengedjenek a régi életembe, csak még egyszer utoljára átélhessem azt a bódulatot, hogy utána újra a pokol legmélyebb bugyrában ébredjek. A másnaposság mindennél jobban utált érzésének emlékével igyekeztem nyugtatni magam, de ilyenkor csak az alvás verte ki a fejemből a fájdalmas gondolatokat. Az álmaim általában tiszták voltak, mindenféle kábítószertől mentesek. Reggel szinte azonnal kezelésre mentem, napközben pedig sikerült elfoglalnom magam, ám éjjel a saját elmém rabja lettem. A képzelgéseim miatt tartott hat hónapig, míg kimertem jönni a rehabról; a harmadik hónap végén megkérdezték, képesnek érzem-e magam arra, hogy visszatérjek a régi életembe, de nem vállaltam a kockázatot. Onnantól kezdve minden hónapban feltették a kérdést, és én csak fél év elteltével bólintottam. És mindennek nyoma volt a zárójelentéseimen is.

  A csomagjaimat becipeltem a szobámba, ami érintetlenül várt rám az elmúlt időszakban. Nem volt erőm kipakolni, így egy pohár frissítő után, azonnal a zuhany felé vettem az irányt. Hosszan áztattam magam a meleg cseppek ritmikus esője alatt, de még így sem tudtam teljesen kiűzni magamból minden kételyt, pedig általában ez működött. Féltem az esti találkozótól.

Este hét órakor kellett megjelennem a Central Parkban lévő hídnál, hogy találkozzak Josh-sal. Ugyanott, ahol az első találkozásunk utáni éjjelt átbeszélgettük, estélyhez kiöltözve, egy üveg pezsgővel a kezünkben. Nem tudtunk egymásról szinte semmit, csak amit az elhamarkodott párbeszédeink során megjegyeztünk.

Zuhanyzás után egy elméretezett flanelinget és egy rövidnadrágot vettem fel, aztán minden holmimat bedobáltam a mosógépbe. Rendeltem egy pizzát, és végig csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire fura érzés újra itthon lenni. Mintha az elmúlt hat hónap meg sem történt volna, és ez is csak egy átlagos péntek lenne. A szüleim minden bizonnyal valami jótékonysági est elő vacsoráján kacarásztak azokkal, akiktől a hideg futkosott a hátamon.

Fél hat óra körül kezdtem el készülődni, egy pizzával a hasamban, amiről már hónapok óta ábrándoztam. A szekrényeim előtt a földön ülve szemléltem a ruháimat, és azon gondolkoztam, mit kéne felvennem. A régi, kihívó, és megszokott stílusomat magam mögött hagyva valami lezserebbet akartam választani, mert teljesen máshogy éreztem magam. Az elegáns, nőies darabokat mellőzni akartam, és egy bohémebb vonalat szerettem volna képviselni. Így esett a választásom egy kötött kis ujjatlan, sötétrózsaszín és piros között egyensúlyozó ruhára, amihez egy derékig érő, szintén ujjatlan farmerdzsekit vettem, egy hosszú, baglyos nyaklánccal. A lábamra egy barna szandált húztam, és míg a bal kezemre egy-két bőrkarkötő közé ékelt órát, és egy egészen könyék alá való ezüst karkötőt vettem, addig a jobb csuklómat rengeteg indián stílusban font ékszer díszítette. Egy elülső tincset a hajamból befontam, és oldalra tűztem. Egyelőre sötét tincseim még laza hullámokban simogatták a vállam. Az anyám a nyakam vette volna, ha látta volna, hogy lépek utcára, de én jól éreztem magam.

Hét óra után pár perccel értem a megbeszélt helyre, de Josh-nak még se híre, se hamva nem volt. A vállamon keresztbe vetett bőrtáskában ott lapultak a zárójelentéseim, a telefonommal, és némi pénzzel együtt. Remegő ujjakkal tördeltem a kezem, és mély levegőket véve mászkáltam fel s alá a hídon.

A rehabon sokat hallgattam egy dalt, erőt merítettem belőle a folytatáshoz, azt dúdolgattam magamban, míg Josh meg nem érkezett. All the pain, and the truth / I wear like a battle wound. / So ashamed, so confused, / I was broken, and bruised. / Now I’m a warrior.

- Brit – szólított meg egy hang. Kellemesen mély, és lágyan érdes hang szólított meg a hátam mögül, mire ijedten perdültem meg a tengelyem körül. Farmert, és fehér inget viselt, ami tökéletesen kiemelte, szikár, izmos testét. Szemei barátságosan csillogtak a lámpák gyér fényében, sötét haját ugyanúgy zselézte, ahogy szokta.

- Szia – mosolyogtam rá bátortalanul.

- Ne haragudj, hogy késtem.

- Én se voltam pontos – feleltem. Lehajtottam a fejem. A beismerésem óta most először találkoztunk az intézeten kívül, és ettől sebezhetőnek éreztem magam. Ismertem a nézeteit arról a világról, aminek a része voltam, így nem lettem volna meglepve, ha egyszer azt mondja, hogy mégsem kér belőlem. Nem randiztunk annyit, hogy azt mondhassa, megbízik bennem annyira, hogy fél év kezelés után elhiggye, maradandó ez az állapot. Nem hibáztattam volna, hisz mindennél szívesebben ittam volna újra.

- Jól utaztál? – kérdezte. Lassan, zsebre dugott kezekkel kezdett közelebb lépkedni hozzám,  és én követtem a példáját. Mire feleszméltem, alig egy lépésnyi távolság volt köztünk, nagyot dobbanó szívvel vettem egy mély lélegzetet. Hátranyúltam a táskámba, és válaszadás közben a kezébe nyomtam a fekete mappát. Abban volt minden reményem. Percekig csak csendben nézte a papírokat. A város forgalma egyfajta kellemes háttérzeneként szólt mellettünk, de mintha valami védőburok vett volna körbe minket, úgy érzékeltem a zajokat. Mintha egy vastag fal túl oldalán lett volna az egész város.

- Köszönöm – ölelt meg hirtelen. Beletelt néhány pillanatba, míg rájöttem, hogy mi történt, aztán félszeg mozdulatokkal fontam vékony dereka köré karjaimat. A vállába fúrtam a fejem, Josh pedig a hajamat simogatta, de nem engem nyugtatott, inkább saját magát. Annyira egymáshoz préselődtünk, hogy minden izmát egészen pontosan kitapinthattam, így tisztában voltam azzal, hogy ez az este nem csak nekem jelentett fordulópontot. Lassú, oldalazó mozdulatokkal kezdett ringatni, mikor a fáradtságtól kicsorduló könnycseppjeim elérték az ingét, és el is áztatták azt.

- Nem akartam, hogy tovább maradj bent – suttogta.

- Nem voltam biztos magamban – válaszoltam. Remegett a hangom a visszafojtott zokogástól. Üvölteni tudtam volna, pedig a testileg egyáltalán nem voltam fáradt, csupán szellemileg éreztem magam teljesen a padlón. Nagyon sokáig éltem szinte már steril körülmények között. Visszatérve a régi helyemre, érzelmek milliói kavarogtak bennem, amikre nem készültem fel. Nosztalgia, vágyakozás a régi énemre, megfelelési kényszer, szerelem, félelem.

Pillanatoknak tűnt, de valójában minimum negyed órát álltunk a park közepén, egymást ölelve, szótlanul. Mikor megnyugodtam, Josh a táskámba csúsztatta a mappát, majd átkarolta a vállamat, és elindultunk egy étterembe. Közölte, hogy nagyon lefogytam, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy meghív vacsorázni.

Eleinte csendben sétáltunk, majd lassan feloldódtunk, mintha ismét ismerkednénk. Bár talán akkor is közvetlenebbek voltunk. A családjáról kezdett mesélni; a húgáról, akit felvettek a Harvard orvosi karára; az öccséről, aki megnyert valami diákválasztást a gimiben. A szülei két hetet töltöttek Görögországban, és addig az apja ráhagyta a biztosítóval való foglalkozás terhét. Ügyfelekről, alkalmazottakról beszélt, én pedig minden szavát úgy ittam magamba, mint a szivacs. Öt és fél hosszú hónapig kellett nélkülöznöm egyedi, megnyugtató és csodálatos hangját, így most pótolnom kellett a kimaradást.

Néhány utcányit sétáltunk, mire rádöbbentem, hová is megyünk. Persze, Josh nem tudhatta, hogy Rona szüleinek étterme is van, én pedig nem akartam elrontani az estét, így a rossz érzéseket elfojtottam. Tudtam, hogy nem nyelhetek le mindent, hogy egyszer vízözönként fog belőlem mindent kiömleni, mégsem törődtem vele.

Beültünk az aprócska, de hangulatos étterem leghátsó asztalához. Takarásban ültem, háttal a pultnak, de tudtam, hogy felismertek, és szinte éreztem, hogy mit gondolnak rólam. Igyekeztem csak Josh-ra figyelni, és csak vele foglalkozni, de sokszor elkalandoztak a gondolataim.

A többi asztalnál, szinte mindenki valamilyen alkoholt rendelt, így rengeteg olyat láttam, aki már kissé spiccesen dülöngélt a helyén, de amikor a pincér megkérdezte, mit hozzon, lassan forgó nyelvvel, akadozó légzéssel, de azt feleltem, hogy vizet. Amíg nem válaszoltam, éreztem az arcomon Josh égető pillantását, és már-már hallottam, ahogy a szívéről egy hatalmas súly lezuhan.

Vacsora közben már majdnem teljesen képesek voltunk elengedni magunkat, de amíg ki nem tettük a lábunkat az étterem ajtaján, addig végig volt köztünk valami akadály. Látszólag teljesen kizártuk a külvilágot, mégis a külső hatások befolyásoltak minket.

Büszkének éreztem magam, mikor teljesen józanul kiléptem az utcára, és Josh-ba karolva kezdtem sétálgatni. Késő estig kódorogtunk New York utcáin, nevetgéltünk, kötetlenül csapongtunk a témák között. Azt színleltük, hogy az nagyjából egy év, meg sem történt, és azt játszottuk, hogy minden szembejövőnek kitaláltunk egy élettörténetet, a ruházata, és a nála lévő tárgyak alapján. A játék csak ott romlott el, mikor egy régi „ivócimborám” jött szembe a legújabb barátjával; Caroline lenéző tekintetét elviselni volt az este kihívása, de mikor Josh felismerte az arckifejezésem, hamar kitértünk az útból, így nem kellett sokáig bírnom az ádáz pillantásokat. Ezért végtelenül hálás voltam.

HARMADIK – Két tűz között

Hónapok teltek el a Simple Plan koncert után, az életem pedig száznyolcvan fokot fordult.

2010. 04. 10.

A koncerten több ezren voltak jelen, a hangulat a tetőfokon volt. Egy nagyobb csapat közepére kaptuk a jegyeket, így nemegyszer beszéltek rajtunk keresztül. Akarva-akaratlanul folytunk bele a beszélgetésbe, ami azt eredményezte, hogy minket is meghívtak az „afterparty”-ra, az egyik srác lakására, Manhattan szélére.

Hatalmas lakás volt, és sokan voltak jelen, így hamar kifogytunk a levegőből. Meleg volt bent, és a légzés kezdett nehézzé válni, de épp csak annyira, hogy kiérve onnan, észrevegyem, hogy a tüdőm szinte megkönnyebbülten felsóhajtott, és levegőért kiáltott.

Viszont a bent töltött órák... Elképesztőek voltak! Piros papírpoharak hevertek mindenütt, én legalább tizenöttel végeztem, mielőtt magát az üveget fogtam volna meg. Félve kezdtem inni, de mire a buli elkezdődött, és a zene tombolni kezdett volna, én már teljesen részeg voltam. Homályos képek maradtak meg bennem az estéről, de azt tudom, hogy többször is táncoltam az asztalon, és néhány kék-zöld folttal gazdagabban távoztam. Ötletem sem volt, hogyan kerültem haza, de másnap reggel az ágyamban ébredtem, és nagyon nem akartam élni. Elemi erővel söpört végig rajtam a rosszullét, soha nem fájt még annyira a fejem, mint akkor. Szédültem, hányingerem volt, és nemcsak a mozgás, de még a szemem kinyitása is fájdalmas volt. Aznap viszont meg kellett jelennem egy galéria megnyitóján, különben a családunkra többen is ferde szemmel néztek volna. Anyámnak műtenie kellett, apám dolgozott, így nekem kellett magunkat képviselnünk. De ilyen állapotban, az is kérdéses volt, hogy járni tudok-e.

Úgy éreztem, az alkohol említésétől is kiadnám az egy héttel korábbi vacsorámat is. Hosszú, forró zuhanyt vettem, méreg erős kávét ittam, bevettem egy aszpirint, és literszámra öntöttem magamba a vizet, remélve, hogy kicsit helyrerázódom. Nap közben pihentem, igyekeztem túl lenni ezen az egészen, aztán egy koktélruhát húztam, és elmentem a megnyitóra. Természetesen minden árgus szempár kiszúrta, hogy valami nem stimmel velem, és csakhamar arra is rájöttek, hogy mi történt.

2010. 06. 08.

A napok teltek, lassan hetekké nőtték ki magukat, lassan egy hónappá, majd kettővé. Eleinte az újabb buli gondolata is izzasztónak bizonyult, nekem is, és Ronának is, de ahogy múlt az idő, visszavágytam. Újra érezni akartam az ereimben a zene lüktetését, a basszust, az alkohol áramlását, és nem akartam érzékelni a külvilág nyomását. Nem akartam többé tökéletes lenni.

Valahányszor eljátszottam a gondolattal, hogy talán el kéne menni egy bulira, mindig megráztam a fejem, és eltemetve ezeket a gondolatokat igyekeztem nem erre gondolni. Próbáltam felidézni a másnap reggel égető poklát, de hamar eljött a pillanat, amikor már nem tudtam tovább leplezni.

Rona épp nálunk aludt, készülődtünk megnézni az esti filmet a tévében, ehhez készítettük a kukoricát. Bátortalanul vetettem fel a témát, de mint kiderült, Rona még nálam is jobban visszavágyott ebbe a közegbe, ki az elitből, be a tömegbe. Pillanatok alatt öltöztünk fel éjszakázáshoz való ruhákba, majd vetettük bele magunkat New York igazi énjébe.  Amikor a fények kigyulladnak, a levegő lehűl, a zene felhangosodik. Amikor nincs több szerepjáték.

A rákövetkező alkalomra már nem kellett olyan sokat várnunk, sokkal hamarabb adtuk fel a tagadást, és ez minden alkalommal egyre rövidebb lett, míg végül majdnem minden este halál részegen keveredtem haza, vagy Ronáékhoz. Az alkohol eggyé vált a véremmel, szükségem volt rá ahhoz, hogy igazán elengedhessem magam. Józanon a belém nevelt forgatókönyvet követtem, a jó kislány szerepét, amikor mindennek tökéletesnek kell lennie körülöttem. Részegen, viszont nem érdekelt semmi, csak az alkohol áramlása bennem, a következő kör, és a zene. Koncertről koncertre, buliból buliba jártunk, és megismerkedtünk azokkal az emberekkel, akik ezekben a körökben élnek akár hosszú évek óta, így szereztünk bejárást az elitebb bulikba is, ahol hozzánk hasonló gazdag csemeték engedték ki a fáradt gőzt.

Rengeteg vitám volt emiatt a szüleimmel, mert természetesen a közvélemény nem nézte túl jó szemmel, hogy a keleti part legjobb sebészének és New York szenátorának lánya heti hét éjszakát jár ki, de engem ez már régen nem érdekelt. Kiszálltam abból a stábból, ami megpróbálta megteremteni köréjük az idilli család képét, így nyugodtan csinálhattam, amit akartam, tekintve, hogy elmúltam huszonegy is, azaz, még az államok területén is nagykorúnak számítottam. Már nem tudtak meghatni a szép szavak a család hírnevéről, sem a könyörgés, mert döntöttem.

Első alkalommal részeg is voltam, és nem is igazán tudtam mit csinálok. Vastag, barna papírba csavart cigarettát nyújtottak felém, és – tekintve az állapotomat – elég lassan esett le, mivel kínáltak meg. Már a kezemben fogva értettem meg, mit is várnak most tőlem, én pedig „miért ne?” alapon a számhoz emeltem a spangli végét, és mintha tudnám mit is csinálok, megszívtam, majd igyekeztem a tüdőmben tartani a füstöt. Égetett, kapart, belső bombaként próbálta szétszedni a légzőszerveim, így hamar köhögésben törtem ki, és adtam ki magamból. Kábán érzékeltem a körülöttem lévők harsány kacagását, de csak azzal tudtam foglalkozni, hogy nem sikerült, és akartam, hogy sikerüljön, elvégre, ha mások képesek voltak bent tartani, miért nekem ne menne. Újra megpróbáltam, de a vége ugyanaz lett, mire az egyik lány egy egyszerűbb megoldást ajánlott. Először ő szívott bele a jointba, ami szinte békepipa szinten járta körbe a sarokban letelepedett társaságot, majd felém hajolt. Odahajoltam, és az ő száján át az enyémbe áramlott a füst, onnan le a tüdőmbe. Már meg sem próbáltam bent tartani, csupán néhány másodpercig, mint mikor cigiztem. A hatását szinte azonnal érzékeltem, mindenen nevetni kezdtem, táncoltam, ahogy még soha, ám a másnap még kegyetlenebb volt, mint korábban. Egészen addig büszkén elmondhattam magamról, hogy nem hánytam másnaposan, ám ezúttal minden kikéredzkedett belőlem. Ennek ellenére is egy tájfun erejével söpört végig rajtam az érzés, hogy akarok még.

Időnként pihenőt kellett tartanom, mert a pletykaéhes társaság a felsőbbrendű körökből még mindig éhes szemmel leselkedett fölöttem, mint a dögevők a haldoklók fölött, és a véreres szemek, kába pillantások és lomha mozdulatok azonnal elárultak volna.

A hónapok teltek, és a marihuána mellett lassan hozzányúltam az LSD-hez is, de az elsőt még mindig jobban élveztem, sokkal kellemesebb utóhatásokkal volt rám. Lassan én váltam azzá, aki a kezdők szájába lehelte a füstöt, eltekintve a nemétől, bőrszínétől, vagy épp származásától.

Idő közben teljesen hozzászoktam az új napirendemhez. Időnként megjelentem még a fontosabb eseményeken, de kezdtem elmaradozni a szüleim szabályaitól, miszerint mindenhol tiszteletünket kell tennünk, és ezt nem nézték épp jó szemmel, ám mégsem küldhettek az utcára, mert az szégyenfolt lett volna az image-ükön.

2011. 03. 25.

Lassan egy év is eltelt az ominózus Simple Plan koncert óta. Mindig arra az estére gondoltam, mint pálfordulásra, ahhoz mértem a dolgokat. Én magam is érzékeltem a változást a környezetemen, magamon, az embereken, de egyáltalán nem ítéltem olyan tragikusnak a dolgot, mint mindenki más körülöttem. Aggódó pillantások, szívhez szóló beszédek, lelki stressz... A baj csak az volt ezekkel, hogy egyik se tudott változtatni a hozzáállásomon. Az ő szemszögükből ez volt a gond, én viszont soha nem éreztem még ilyen jól magam a bőrömben.

A hónap durranása volt Andrews-ék „visszatérő” bálja, amikor is több év után először adtak estélyt. Közben állítólag a poklot is megjárták, a nő munkanélkülivé vált, és majdnem elváltak, de már hónapok óta úsznak a pénzben, mint ahogy tették azt régen is. Gyönyörű díszítés, csillárok, gyertyák, girlandok és virágok, pincérek mindenfelé, a legjobb minőségű borok és pezsgők, illetve még korábban egy adománygyűjtő vacsora, amire én nem volt hajlandó elmenni, nem fűlött a fogam az átlátszó beszélgetésekhez, amikor megint színésznőnek kéne kiadnom magam. Helyette egyenesen a bálra érkeztem, ahol mintha a történelem ezredszerre ismételné önmagát. Mióta az eszemet tudom, ilyen helyekre jártam, kevés dolog tudott igazán meglepni; bár az is előfordult. Mint például Nicholsonék három évvel ezelőtti jótékonysági „kerti partija” (amit egy tetőteraszon tartottak), amikor kiderült, hogy a háziasszony a szobalánnyal csalta az urát.

Péntek volt, én pedig direkt ezért az estéért maradtam otthon egész héten, és uralkodtam magamon. Így ahelyett, hogy azt hallgattam volna, mitől vagyok ilyen lassú felfogású, és miért vörös a szemem, sorra köszöntem meg a bókokat a ruhámra, amit alig néhány napja szereztem be. A rózsaszín és narancssárga közti határon egyensúlyozó hosszú, földig érő ruha szoknyája egy selymes tapintású alsószoknyából, és rengeteg tüllrétegből állt, és mindegyik végét ezüst strasszokkal díszítették, csak úgy, mint a második bőrként rám tapadó felsőrész mellrészét. A ruhához hasonló színű magas sarkú szandált viseltem, vastag, de az én csuklómra viszonylag nagy karkötőkkel, és egy hosszú ezüst nyaklánccal. Immáron barna, és szokatlanul hosszú hajamat laza loknikba rendeztem. Élveztem, ahogy a tincseim alja simogatta a hátamat, ahogy mozogtam.

A mellettem ácsorgó, kissé imbolygó Rona sötétkék estélyit viselt, szintén pánt nélkülit; az övén az egészen világoskéktől a fehérig világosodó gyöngyök voltak, és csak a térdénél kezdett szélesedni a ruha, onnan viszont egy nagyon habos-babos szoknyarésze volt, helyenként feltűzéssel megspékelve; szerintem úgy nézett ki, mint egy rossz Disney-ruha, de nem én viseltem, így különösebben nem zavart. Hozzáillően sötét körmökkel és cipőben hódított, nyakláncán egy kék ékkővel. Fülében a hozzá tartozó fülbevalót viselte, és egy passzoló táskát szorongatott. Nem lettem volna meglepve, ha találok benne egy flaskát, vagy néhány füves cigit, de nem mertem megkérdezni, attól féltem, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek.

Magas hangú, idegesítő kis harangocskák kezdtek egy előre kitervelt dallamot játszani, így mindenki keresni kezdte a házigazdákat, akik így készülődtek a beszédükhöz. A lépcsőfordulóban álltak, a magas, jóvágású férfi átkarolta alacsony, egykoron nagyon csinos feleségét, aki csillogó szemekkel kereste párja tekintetét, vagy fürkészte a tömeget.

Mr. Andrews belekezdett hálálkodó pohárköszöntőjébe, amiben elmondta az elmúlt időszak nehézségeit, megköszönte a barátainak, hogy ismét összegyűltek, és a feleségének, amiért kitartottak egymás mellett. Közben a pincérek körbejárták a termet, hogy mindenki kezében legyen egy pohár pezsgő. Mire feleszméltem, már a koccintós résznél jártunk, és ahogy jobbra fordultam, a világ legszebb barna szempárjával találtam szembe magam.

- Cheers – mosolyogta féloldalasan. Kábultan motyogtam vissza hasonlót, majd mosolyogva odébb somfordáltam, mielőtt minden csepp vérem az arcomba tódult volna. Felhajtottam a pezsgőmet, és keresztülvágtattam a termen, hogy megtaláljam Ronát, de közben a retinámba égett képre tudtam csak gondolni. Azokra a gyönyörű szemekre.

Megragadtam Rona karját, és elnézést kérve elrángattam Withaker-éktől.

- Mi van? – kérdezte, bár hálás arckifejezéséből láttam, hogy éppen kezdődtek az izzasztó kérdések. A szememmel gyorsan újra megkerestem a srácot, hogy megmutathassam neki, és végre tisztes távolból rendesen megnézhessem.

- Te ismered őt? – kíváncsiskodtam. Magas volt, vékony, mégis látszott rajta, hogy izmos. Keskeny arcán a szemei, és arccsontjai voltak igazán hangsúlyosak, és ettől lett igazán jóképű, és nem azon a kisfiúsan édes módon. Barna haját mesterien belőtte; ahogy beszélgetett, ajkai időnként féloldalas mosolyra húzódtak.

- Nem, de nem rossz fogás – felelte Rona, alaposan megnézve magának, mire én oldalba böktem. Kérdő pillantására válaszolva csúnyán néztem rá, mire felemelt kezekkel fújt visszavonulót.

Időnként oda-oda néztem a srácra, de egyébként az este ugyanúgy folytatódott, mint mindig. Beszélgettem, táncoltam, ha felkértek.

- Elnézést – szólalt meg mögöttem egy hang, mikor az egyik tánc véget ért. Kíváncsian néztem fel ki az, és láss csodát; ott állt előttem az újonc fiú, akivel koccintottam. – Táncolnál velem?

- Hát persze – mosolyogtam félszegen, majd a jobbomat az elém tartott tenyerébe helyezve követtem a parkettre. Derekamra helyezte a kezét, a másikat kitartva pedig az enyémet fogta, mintha külön tanították volna rá. Közel húzott magához, de nem túlságosan, éppen annyira, amennyitől még nem kezdenek el pletykálni. Ügyes.

- Josh vagyok – mutatkozott be, mélyen a szemembe nézve.

- Brittany - feleltem. Lassan vezetni kezdett, ringatott a zene lassú ütemére. – Tudod, nem láttalak még egy ilyen... perpatvaron sem – fogalmaztam, kissé nyersen.

Felnevetett, és végre a szája mindkét széle felfelé görbült, és még a szeme sarkaiban összegyűrődött ráncok is azt mutatták, hogy jól mulat rajtam, bár nem teljesen voltam tisztában azzal, mi vicceset mondtam.

- Ezt a szót eddig még senki sem használta – magyarázta. – Nemrég költöztünk Manhattanbe, és a szüleimnek egy kis időbe telt kialakítani az itteni kapcsolatokat. – Feltartotta a kezét, megpörgetett, így odébb kerültünk, és egy kicsit közelebb hajolva a fülembe suttogta; - Közvetlenül a hátam mögött ott áll egy vörös ruhás nő, aki feltűnés nélkül próbál vizslatni minket, de ennél feltűnőbb nem is lehetne. Ő az anyám. A mellette álló fekete öltönyös, piros kendővel a zsebében az apám, és azt hiszi képes megnevettetni a társaságot, de senki nem találja humorosnak.

Amíg mondta, pont láttam, akikről beszélt, és még csak nem is kellett bámulnom. Tökéletesen leírta a háta mögötti helyzetet.

- Hol éltetek eddig? – kérdeztem, mikor újra hátrébb húzódott.

- Washingtonban – felelte. – Apám biztosítójának áthelyezték a központját, így mi is idejöttünk.

Beszélgetni kezdtünk; egyszerűbb témákról. Nem mondtam el, kik a szüleim, és ő sem árult el többet a családjáról. Gyerekkor, iskola, vágyak, önmagunk, vagy épp az estély volt a téma. Ha maga a kinézete nem vett volna le a lábamról, hát a kissé gunyoros, enyémre tökéletesen rímelő humora megtette. Három dalt táncoltunk végig, és még csak észre se vettük a váltást, én legalább nem érzékeltem, csupán azt, hogy a szandálom lassan kezdi kipasszírozni az életet a lábaimból.

Ahelyett, hogy elbúcsúzott volna, követett az egyik asztalhoz, ahol szereztünk két helyet, és folytattuk a társalgást. Repült az idő. Persze folyamatosan kaptuk a kíváncsi tekinteteket; mindenki azt várta, mi lesz az este vége kettőnkre nézve, elvégre mindketten nagykutyák családjából származtunk.

Elmúlt az éjfél, lassan egy óra közeledett, mi pedig egyre mélyebb témákat érintettünk. Egészen lassan közeledtünk a családot érintő mondatok felé, de nem akartam még ilyenekről beszélni, úgy éreztem, az elrontana mindent. Egy szép estét nem akartam így zárni.

Fél kettő körül döntöttünk úgy, hogy ideje mennünk. Josh még el akart köszönni a szüleitől, így én előre mentem, hogy majd a bejárat mellett megvárom. Felvettem a vékonyka kis kabátomat, ami nagyjából térdig ért, és kifelé menet, azt kívántam, bár hosszabb lenne az este. A bárpult mellett jutott eszembe, hogy miért ne lehetne.

Két órával később a Central Parkban ülve iszogattuk az ellopott pezsgőt, egyből az üvegből. A híd szélén ülve lógattuk a lábunkat, és vártuk a hajnal első sugarait, amiket végül nem bírtunk kivárni. Mezítláb másztam haza, mert amíg a Park felé sétáltunk, kitört a cipőm sarka, és nem akartam bicegni. Josh persze volt olyan kedves, hogy hazakísérjen. A portás szeme láttára írtam fel a számom a tenyerébe, majd megköszönve az estét egy puszit nyomtam az arcára, és felmentem a lakásba.

2011. 04. 18.

Teltek a hetek, de a bál után sokkal szívesebben jártam az ilyen összejövetelekre, hisz annyit beszéltem Josh-sal telefonon, hogy pontosan tudtam, mikor lesz ott. Ez persze azt jelentette, hogy vissza kellett fognom magam, nem mehettem el mindig, valahányszor Rona, vagy néhány ismerősöm megcsörgetett, hogy isteni házibuliba tartanak, menjek én is. Gondolnom kellett arra is, hogy hogyan fogok megjelenni legközelebb Josh előtt.

Miközben én azon ügyködtem, hogy leállítsam a szüleimet (még mindig vissza akartak küldeni az egyetemre jogot hallgatni, pedig már jó ideje, de ők nem adták fel), és próbáltam rávenni Josh-t, hogy végre egy rendes randira is hívjon el, Rona igyekezett visszarángatni a drogok és alkohol közé. Nem egyszer sikerült is neki, de sokkal kevesebbet jártam el vele, amit nehezen dolgozott fel.

Josh mellett úrinőként kellett viselkednem, mégis megtarthattam vele az igazi önmagam, egyedül a bulizást, a piát és a drogokat ítélte el, de ezekre ott volt nekem Rona, és a megszokott társaság. Bár ők azt nehezményezték, hogy ismét előtérbe kezdtem helyezni a régi Brittany-t.

Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kötél – három oldalról igyekeztek szétszakítani. Egyfelől voltak Ronáék, akik a cigivel és az italokkal igyekeztek visszahódítani magukhoz, és ők a csábítás erejével szövetkeztek; másrészről ott voltak a szüleim, akik az agyamra próbáltak hatni. Egyetemet és pénzt ígértek. Josh... Ő a saját tudtán kívül szállt be a játékba, és ő a szerelemmel zsarolt.

NEGYEDIK - Beismerés

2012. 05. 29.

Mély levegőt véve gördültem a hátamra, és a plafont kezdtem bámulni. Ahogy az elmúlt négy napban, most sem aludtam semmit. Késő estig filmeztünk Josh-sal, aztán ő elment, én pedig hosszas zuhanyzás után lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, így felkeltem, és némi téblábolás után átpakoltam a könyvespolcomat, majd a ruhásszekrényemet. Végül rajzolni kezdtem, és napfelkelte után valamivel visszafeküdtem az ágyba, de ismét nem tudtam lehunyni a szemem. Pakolgatás közben az elvesztett barátnőmön siránkoztam, de a rajzolással már sikerült elvonnom a figyelmemet.

Rona feldúlt pillantása, dühtől vörösbe forduló arca, méregtől megremegő ajkai örökre az emlékezetembe vésődtek. Sosem láttam ennyire idegesnek, pedig elég sok mindent átéltünk együtt. Nem tudta megérteni, miért hozom ezt a döntést. Neki fájt, amiért nem őt választottam, nekem pedig fájt, amiért nem tudhattam valamilyen szinten magam mellett, még ha nem is tarthattuk meg a napi kapcsolatot. Legjobb barátot elveszíteni, még ha csak ilyen értelemben is, de mindig olyan, mintha a családból veszítenénk el valakit. Mintha a testvéremmel kellett volna megszakítanom minden kapcsolatot. Minden éjjel eszembe jutott, már nyúltam a telefonért, hogy felhívjam, de úgysem vette volna fel. Felvillantak előttem az alkohol mámoron át is megragadt emlékképek; a vízipipa, az ikonikus piros poharak, az üvegek szanaszét. Valahányszor tárcsázni kezdtem, mindig rá kellett döbbennem, hogy Rona valószínűleg az én eltávolodásom okán még jobban belevetette magát ezekbe, így már csak azért se hallotta volna meg a csöngést, de még ha észre is veszi, túlságosan is mérges volt rám ahhoz, hogy beszéljünk.

A grillparti után Josh és én még többet beszéltünk telefonon, illetve jártunk el esténként valahová. Négy régi filmeket adó mozi volt a közvetlen környezetünkben, mi pedig hamar törzsvendégekké váltunk mindenhol. Az ízlésünk még csak megközelítőleg sem egyezett, de mindketten rajongtunk a régebbi felvételekért; és egy-egy film után mindig beültünk valahová kajálni, ahol aztán mélyen szántó vitákat folytattunk a korábban látottakról, azok értelmezéséről, mondanivalójáról. Sosem bírtuk ki veszekedés nélkül, de egyszer sem sértődtünk meg, nem lett volna értelme, és éppen ettől volt szép az egész. Élveztük az apróbb összezördüléseket, mert ezekbe belevehettünk mindent, kockázatok és a kapcsolatunkra való következmények nélkül. Persze mindig nevetés és egy jókora esti séta lett a vége, egyszer még a Szabadságszoborhoz is átkompoztunk az utolsó járattal, aztán hajnalban az első komppal jöttünk vissza. Aznap éjjel vihar volt, amitől lehűlt a levegő, mi pedig a kikötő nem éppen fűtött várótermében húztuk meg magunkat, hogy ne ázzunk bőrig.

Egyszer felmentünk az Empire State Building tetejére is. Majdnem négyszáz méter magasan, mindenki megszédül kicsit, én pedig, aki a gerendán is szívrohamot kaptam, annyira remegtem, hogy majdnem kiszakítottam a korlátot a helyéről. Josh csak nevetett rajtam, és a fülembe kezdett suttogni. Elképzeltük, ahogy a nap lemegy, és mi a város tetejéről figyeljük. Felidéztük, mikor először láttuk a King Kongot, majd mikor együtt is megnéztük. Aznap este azon vitatkoztunk, mennyi esélye van hatalmas gorillák elszabadulásának, mondjuk egy atomerőmű megsérülése után. Josh határozottan állította, hogy ez képtelenség, de én tökéletesen el tudtam képzelni. A King Kong után a Godzilla került terítékre, ami után megint nem tudtunk dűlőre jutni, de akkor már talán nem is próbáltunk. Csak élveztük, hogy egymás idegeire mehettünk.

Persze rendezvényekből sem volt hiány, amikre Rona már annyira se volt hajlandó eljárni, mint korábban. Teljesen magába szippantotta a partik világa, és kezdtem aggódni érte. Józanul természetesen felfogtam, mibe is keveredtünk, de amikor az ember benne van, csak a következő alkalomra tud gondolni...

Napról napra, szépen, fokozatosan nehezedett. Otthon ott volt a bárszekrény, roskadásig pakolva rengeteg vendégváró itallal. A szobámban még mindig ott porosodtak a hamutartók, vagy épp annak használt tálak, amiket nem tudtam elpakolni. Az a fejezet is az életem része volt, amitől nehezebb volt megválnom, mint ahogy arra számítottam. Nem tartottam magam függőnek semmilyen szerhez, amíg rendszeresen élhettem velük, de miután le kellett róluk mondanom, jobban vágytam rájuk, mint valaha hittem volna. A segítségre azonban gondolni sem akartam. Nem akartam elismerni, hogy valaha függtem volna bármitől is.

Miután én akartam megoldani a saját problémáimat, továbbra sem tudtam aludni. Időnként aludtam néhány órát, de csak azért, mert egy idő után már feladja az emberi test, akár akarjuk akár nem. Az éjszakázások rövid időn belül rányomták a bélyegüket a napjaimra, hamarosan rengeteg kávé és energiaital elfogyasztása után sem tudtam eltitkolni, mennyire kész vagyok. Nem akartam kimozdulni, a mozizásoktól is elment a kedvem. A bálokon, megnyitókon, és fontosabb eseményeken már nem csak Josh és én voltunk a téma, de már az is szemet szúrt mindenkinek, hogy alapozóval próbáltam eltakarni a karikákat a szemem alatt, és hogy a koccintások idejére mindig eltűntem a társaságból.

2012. 09. 07.

Pénzgyűjtő estet tartottak a Pláza éttermében. Semmi kedvem nem volt ott lenni, a kíváncsi tekinteteket nem kívántam a hátam közepére se, de nem volt sok választásom. Sem a szüleim, sem Josh nem engedte volna, hogy otthon maradjak, pláne nem egyedül, amikor nem volt lakatunk a bárszekrényhez. Egy világoszöld, pánt nélküli ruhát viseltem, a mellénél sötétebb betéttel, és egy aranyszínű, vastag övvel a derekán, az oldalán pedig hosszú bevágással, ami több mozgásteret biztosított. Mégis idegesen billegtem a tíz centis sarkakon. Körbenézve mindenkit olyan fesztelennek, és vidámnak láttam, de engem a légy zümmögésétől kezdve, a zsivajon át minden idegesített, még az is, hogy nem volt rajtam ékszer. Ilyenkor mindig jobban odafigyeltem a részletekre; feltűnt, hogy a zongorát fel kellett volna hangolni, Josh nyakkendője ferdén állt, kiszúrtam a hibás szirmú virágokat a csokrokban. Mikor Alexandra Withaker hozzám lépett, hogy beszélgessünk, észrevettem, hogy nem viselte az eljegyzési gyűrűjét, elkezdett őszülni, és egy réteggel a szükségesnél több alapozót kent fel, amitől úgy nézett ki, mint egy csúnyán vakolt fal.

- Minden rendben, drágám? – érdeklődött nyájasan. – Mostanában olyan fáradtnak tűnsz, és idegesnek. Csak nincs valami baj, közted és Josh között?

- Nem. Jól vagyok, köszönöm – mosolyogtam kényszeredetten, de nem tudtam sokáig az arcomra erőltetni a hamis gesztust, amivel elárultam, hogy valóban ideges voltam. Josh-t kerestem, de nem láttam sehol. Kétségbeesetten kutattam valaki után, akivel táncolhattam volna, de csak kopaszodó, vagy legalábbis őszülő, egoista milliomosok jöttek szembe velem, akiknek még a kezét se fogtam volna meg.

- Ugyan, drágám. Nekem elmondhatod, hisz tudod. Köztünk marad – kacsintott rám. Ráncos volt, műmosoly pihent az arcán, bár lehet, hogy azt is sminkből kente fel.

- Köszönöm, de jól vagyok.

- Brittany, kedvesem, látszik, hogy ez nem igaz – felelte. A szeméből sütött, hogy szétkürtölhető pletyka nélkül engem ugyan nem hagy békén, ezért védekezés helyett inkább ellentámadásba lendültem.

- Ha körbenéz a teremben, és talál valakit, aki őszinte magához, szóljon. Pletykás, és senkivel nem képes normális kapcsolatot fenntartani, nem magával fogom megbeszélni a problémáimat. Például; hol van a férje? Ma este még nem láttam, és ahogy nézem, a gyűrűje sincs magán, de még csak fehér csík sincs a helyén, tehát, magának is vannak problémája. Foglalkozzon inkább azokkal, és ne az én életemben vájkáljon. Köszönöm – bólintottam. Nem ordítoztam, nem szitkozódtam. Helyette inkább magasra emelt fejjel vonultam odébb, és a hátsó teraszon állva néztem a benti színjátékot, amíg Josh meg nem keresett.

- Az egész terem attól hangos, hogy kiosztottad Withaker-t – közölte. – Hozzám is odajött, hogy mi bajod van, de nem mondtam neki semmit. – Megállt előttem, zsebre tett kezekkel, miután odaadta nekem az alkoholmentes koktélt. Hát persze, hogy az, mi más lenne. Az ő kezében is ugyanaz volt, hogy még véletlenül se kerüljek kapcsolatba szesszel. Ezt ugyan aranyosnak találtam, de már egy gyengébb pillanatban akár ölni is tudtam volna egy jó adag piáért.

- Kiborító egy nőszemély – ráztam a fejem. Az édes aromák gyengéden kényeztettek, de nem tudtak elbódítani, és ez hiányzott. Csak azon járt az eszem, mennyire különleges italt lehetne belőle varázsolni némi vodkával, és ez megrémített; Josh olvasztott csokiként kavargó íriszeibe próbáltam elmerülni, amik máskor, mintha selyemtakaróként öleltek volna körbe, de most még egy durvább csuhához se tudtam volna hasonlítani.

- Abban viszont igaza van, hogy ki vagy merülve, és ettől ingerlékenyebb vagy. Aludnod kéne egy jót. – Kivette a kezemből a poharakat, és letette a terasz széles betonkorlátjára, a sajátjával együtt, majd szélesre tárt karjai közé vont. A mellkasára hajtottam a fejem, és a szívverésére próbáltam összpontosítani. - Lassan végkimerülésig hajszolod magad.

- Akkor se tudok aludni – vágtam rá.

- Akkor nézzük meg a világ legunalmasabb filmjeit maratont fogunk tartani, méghozzá nálunk.

- Utálnak a szüleid – ráncoltam az orrom, mikor hátrahúzódtam kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni. A mellkasán tartottam a kezeim, míg ő még mindig a derekamat ölelte.

- De ők a hétvégét Baltimore-ban töltik, szóval tök nyugodtan nálunk lehetsz. És akkor talán jobban is tudsz majd aludni, ha kiszabadulsz az eddigi környezetedből.

Nem mintha sok választásom lett volna, de bólintottam. Nem sokkal később már le is léptünk; miután hazavittek, felmentem a lakásba. Anyáék már régen alhattak, így halkan beosontam a szobámba, és reggelre hagyva a zuhanyzást átvedlettem egy egyszerű pólóba és sortba, majd bezuhantam az ágyba. Végtelenül fáradt voltam, mégsem tudtam álomba vergődni magam. A legtöbb, amit ki tudtam hozni magamból, hogy néhány percre felszínes öntudatlanságba zuhantam, mintha az agyam újraindította volna saját magát.

Josh-nak igaza volt, a fáradtság ingerlékennyé tett. Nehezebben reagáltam le a dolgokat, feszültebben válaszoltam, már ha eljutott az agyamig a kérdés. Szűkszavú lettem, csak akkor beszéltem, ha mindenképp kellett, és ez neki is feltűnt, mégis kedvesen, türelmesen viszonyult hozzám. Nem kiabált, nem vitt kísértésbe, és értem ő is visszautasított minden pohár pezsgőt, minden korty bort. Szavak nélkül, gesztusokkal próbált átlendíteni a holtponton, amihez vészesen közeledtem, de nem tudtam igazán értékelni, mert a függőség okozta hiány kezdett az agyamra menni, és belülről próbált felemészteni.

Aznap este érkezett el az az idő, amikor be kellett vallanom, legalább magamnak, hogy függő lettem. Amíg rendszeresen ittam, vagy szívtam el egy-egy „vicces cigit”, nem volt gondom, mert tudtam, hogy lesz következő. De amikor ki kellett jelentenem, hogy nem lesz több, mintha a levegőmet vonták volna meg, és épp most fuldokoltam. Némán kiáltottam segítségért, de a legnagyobb tömeg közepén sem nézett fel senki, hogy a segítségemre siessen, vagy legalább egy együtt érző mosolyt küldjön felém. Josh sem hallott igazán; sejtette, min megyek keresztül, de valójában fogalma sem volt, és mint mostanság annyi minden, ez is dühített.

A lázadó, meg nem értett kamaszok szoktak haragudni az egész világra, hogy aztán belőlük váljon az, ami én lettem. Nem kellett nekem lázadnom, nem kellettek zűrös szülők, válás, nevelőapák, ágyasok apám mellé, elég volt egy hazug közegben nevelkednem, és a kitörni vágyás végén ugyanott végeztem, mintha én is mindenkire rácsaptam volna az ajtót, és heavy metalt bömböltettem volna. Nem éreztem késztetést arra, hogy csapkodjak, ordítozzak, csupán a fogamat csikorgatva őröltem fel az idegeimet szépen, lassan.

Mégsem bántam meg a döntésemet. Utólag tudtam, hogy már maga a koncert is rossz döntés volt, vagy az azt követő házibuli holmi – akkor még – vadidegenek lakásán, ismeretlen eredetű piával és vízipipával. Akkor valahogy minden tökéletesnek tűnt, most pedig rájöttem, hogy ha nem iszok, valószínűleg sosem éreztem volna magam attól kényelmetlenebbül. Emlékszem, volt pár fura fazon, akiktől félve menekültem ki az erkélyre, ahol éppen Rona lábára tetováltak, de mivel azóta sose mutatta meg, nem is rémlett, mi lett a maradandó minta. Nyilván nem véletlenül takargatta a lábfejét, és választotta a kényelmes szandálok helyett a zárt magas sarkúkat, de korábban sose tűnt fel.

2012. 09. 08.

Szombaton délben kopogtattam be Josh-ék ajtaján, mire ő egy nagy lendülettel kinyitotta az ajtót, és azonnal a nappaliba terelt. Odabent már elejtett nyomokként vezetett a konyha felé a popcorn jellegzetes illata, de odáig nem engedtek el, nemes egyszerűséggel le lettem nyomva a kanapéra. A redőnyöket már lehúzta, tökéletes félhomály uralkodott a nappaliban, mert a tévé sehonnan nézve nem fénylett be, mégis mindent tisztán lehetett látni. A képernyőn a Casablanca felirat szerepelt, és a sarokban a két kis vonalka egymás mellett, jelezve, hogy meg lett állítva. Mielőtt levettem a farmerdzsekimet, már ott is volt előttem Josh, egyik kezében egy hatalmas tál kukorica, a karjával pedig ropit, chips-et, és egy üveg kólát szorított magához, míg a másik kezében egy tálcányi gyümölcs várt rám. Kettőnk közül ő evett mindig rágcsákat a filmekhez, én jobban élveztem a különböző gyümölcsöket, de Josh mindig készségesen odakészítette nekem is a kukoricát, nasikat.

Nem véletlenül a Casablancát készítette elő, elvégre attól unalmasabbnak egy filmet se tituláltam, egyszerűen rühelltem, mióta az eszemet tudom. Néhány perc után rádőltem a vállára, de még igyekeztem még ébren maradni. Rendkívüli hálát éreztem, és szeretet, ugyanakkor félelmet is, mert be kellett vallanom, hogy egyedül nem fogok tudni megbirkózni a következményekkel.

- Segítségre van szükségem – közöltem. A vállán pihentem, és már gyanúsan hosszúakat pislogtam. Végre valahára éreztem, hogy nyugodtan képes lennék álomba merülni. Átvetette a karját a vállamon, és figyelte tovább az általa mesterműként emlegetett filmet, majd nyomott egy futó csókot a fejem búbjára.

- Majd megoldjuk – ígérte. – De biztos vagy benne? Annak elég nagy visszhangja lesz.

Helyeselni már nem bírtam, csupán hümmögtem helyette. Mélyet sóhajtott, én pedig nyugodtan zuhantam édes, álomtalan álomba. Az utolsó dolog, ami érdekelt, hogy hányan fognak ferdén nézni rám, amiért segítséget kérek.

Love is louder, than the pressure, to be perfect.

ÖTÖDIK – Ultimátum

2012. 05. 25.

A szüleim minden évben rendeztek egy grillpartit, amire kibéreltük a lakás tetején lévő mesterséges kertet, ahol egy lezárható jakuzzi mellett, volt egy mini golf pálya, különböző virágok, és egy asztal, körbe székekkel, egy grillező, amik fölött volt egy tető. A négy tartópillérre pedig különböző művirágokat tekertek, amitől nagyon idilli képet alkotott. Megrendezték minden évben, mert így nem kellett nagyobb felhajtást szervezniük. Ráadásul apa specialitása – és az egyetlen étel, amit képes normálisan elkészíteni -, a sült csirke mindig totális sikert aratott, pláne anya párolt zöldségeivel, és az én krumpli salátámmal.

A szüleim nem ismerték még Josh szüleit, így csak az utólagos engedelmükkel hívtam meg őket, hátha egy kicsit megkedvelnek, mert nem szimpatizáltak velem túlzottan. Napokkal előtte elkezdtem a takarítást, hogy minden tökéletes legyen az ő ízlésüknek is, de még így sem voltak elragadtatva.

Korán felkeltem, fodrászhoz mentem, kozmetikushoz, és még volt egy találkozóm Ronával kora délután. Beültünk az éttermük feletti bárba, illetve annak erkélyére, de az esti összeröffenés miatt mindkettőnknek szűz italt kellett kérnünk. Az azt megelőző este páran összeültünk Caroline-ék lakásában iszogatni egy kicsit, és természetesen néhány cigi is előkerült, de nem az, amit a sarki közértben vettünk. Hanem attól sokkal hatásosabbak. 

Az évek alatt rengeteg ruhát gyűjtöttem össze; laza, nyúlós edzésre valót; kényelmes, utcára nem valót; elegáns, utcára hívatottat; koktélruhákat; nagyestélyiket; olyanokat, amiket valaha még a suliba hordtam, valahol az otthoni és az elegáns közöttieket, amik jók voltak arra, hogy emberek közé menjek, de nem lett volna szerencsés New York nagyközönsége elé tárni. A középiskolás gönceim a gardróbom legutolsó szekrényében porosodtak, amit szinte alig nyitottam ki, és néhány napja az anno egyetemre hordott darabok is odakerültek. A jogi tanulmányok a költségeiken kívül már csak azért is kezdtek feleslegesnek bizonyulni – számomra -, mert annyi ilyen irányú diplomás ember rohangált odakint, és a fele még csak távolról sem rokon szakmában helyezkedett el. Ráadásul egy ideje nem is lelkesedtem a folyamatos beszólásokért, amiket, mint két közismert ember lánya kaptam, és a szinte folyamatosan véreres szemem sem tett jót a hírnevemnek. Nem véletlenül hagytam ott a felsőoktatást, még ha ezt a szüleim nem is látták be.

Már azelőtt is sokáig álltam a szekrények előtt, hogy elmentem volna zuhanyozni, de utána még többet. Összesen legalább három óráig hajigáltam a ruhákat keresztbe-kasba az apró helységben, hogy aztán a legelőször kiemelt koktélruhát válasszam. Elpakolni már nem volt időm, inkább rázártam az ajtót a hatalmas kuplerájra.

Egy fehér-narancssárga virágmintás spagetti-pántos ruhát viseltem, egy fekete magas sarkúval. A hajamat természetes hullámokban hagytam a vállamra omolni, míg az arcomra egy egyszerű, natúr sminket kentem föl.  Kisiettem a tetőre, ahol a bejárónőnek szóltam, hogy ha ideje engedi, rámoljon össze a gardróbomban.

Még senki nem érkezett meg, de már folytak az előkészületek. Szerettem itt kint üldögélni, egy jó könyv, vagy épp némi zene társaságában; a kilátás egyszerűen gyönyörű volt. Sosem voltam az a fajta, aki egy szép panorámától hanyatt vetette magát, de New York volt számomra a világ közepe, így meglepően sokáig tudtam csak meredni a felhőkarcolók változatos formájára, vagy épp a szürkéskék égre mögöttük. Ezúttal is egy napozóágyra telepedtem le, körülöttem az erre a napra felbérelt személyzet tüsténkedett, hogy minden a megbeszéltek alapján mehessen, amint az elsők megérkeznek. A zenelejátszóm változatos sorrendben, halkan játszotta a lejátszási listámat. „Kezek a levegőben, mintha minket semmisem izgatna, azért jöttünk ide, hogy jól érezzük magunkat.” Ez a dal bizonyult az utóbbi időben az életem nemzeti himnuszának, minden sora tökéletesen kifejezte az újdonsült életstílusomat. Igaz mióta Josh-sal találkoztam, néhányszor őt választottam inkább, az iszogatások – amik aztán általában elvadultak – helyett, de már érezhető volt a levegőben a közeli csapás. Tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni ezt a kettős iramot, kezdett elfogyni az a bizonyos gyertya.

Orvosok, szenátorok, asszisztensek, illetve a felső tízezer közegében mozgók közül minimum hetvenen megjelentek, kezdett kissé túlzsúfolttá válni a hely, és ezt az idő közben megérkező Josh-sal is észrevettük. Amíg az étel készült, egy kicsit odébb húzódtunk, egészen a korláthoz. Rona időnként odarohant hozzánk, élvezte, hogy az eddigi „böjt” után, most újra ihat. Nem volt hosszú önmegtartóztatás, de csupán az itteni megjelenés érdekében tette. Az arcára volt írva, hogy a legkevésbé sincs oda Josh-ért, én viszont lassan, de biztosan, teljesen belezúgtam. Rona igyekezett minden mondatába belekötni, de Josh egy szót sem szólhatott, mert a szülei már sokkal nagyobban játszották ezt a játékot. Ők közönség előtt igyekeztek totális idiótát csinálni belőlem, valahányszor kinyitottam a számat, vagy épp nem tettem. Főleg az anyja játszott az én kontómra, de mindketten igyekeztünk lenyelni a másik szeretteinek hülyeségeit.

Szülei bunkóságának kompenzálásaképp Josh édesebb volt, mint valaha, arról nem is beszélve, hogy a lassan lemenő nap fényében sötétbarna tincsei, csokoládé barna szemei, és jóképű arca még jobban nézett ki, mint eddig bármikor.

Amikor úgy éreztük, senki nem figyel, váltottunk néhány lopott csókot, de sem a szülei, sem a későbbi pletykák miatt nem akartunk semmi konkrétat lépni. Inkább csak macska-egér játékot játszva húzogattuk egymás előtt a mézesmadzagot, és mi még úgy is bevettük a csalit, hogy tudtuk; nem érhetünk el a bödönig.

A vacsora kellemes hangulatban telt, a fogások között Josh megfogta a kezem az asztal alatt, amitől a szívem egy kolibriéval versenyzett. Nem voltam ott gondolatban; a boldogságtól hol a felhők felett lebegtem, hol Rona állandó beszólásain rágódtam. Előbbi teljesen elvette az eszem, míg az utóbbi kezdett nagyon kiborítani, így vacsora után megkértem Josh-t, hogy menjünk le egy kicsit a lakásba, és fújjuk ki magunkat, mert a folyamatos jó pofizástól kimerültem, és lezsibbadt az arcom a művigyortól.

A lakásba érve feloldódva nevettünk, és beszélgettünk, a megmaradt krumpli salátát majszolgatva. Két oldalról dőltünk a pultnak, így az arcunk pont olyan közel volt egymáshoz, hogy élvezet legyen minden falatot a szánkba helyezni. Percekig csak csendben eszegettünk, néztünk egymás szemébe, majd végre váltottunk egy hosszú üdvözlő csókot, amire odafent nem volt lehetőségünk. Mikor elváltunk egymástól, nyakig pirulva húztam széles vigyorra a szám, majd ahogy mindig, mikor zavarban voltam, megköszörültem a torkom, és beharaptam az alsó ajkam jobb oldalát. Halkan felnevetett, majd megcsóválta a fejét, és elnézést kérve kiment a mosdóba.

Ekkor rontott be Rona, picit spiccesen. Ebben az állapotban mindig agresszív, és sértő volt. Az alkohol egy ideig felerősítette az egyébként is őszinte személyiségét, így ami a szívén az a száján volt, még ha józanon nem is mondta volna ki. Ha egy kicsivel többet ivott volna, már viháncolva botladozott volna. Magából kikelve, egy teli pohár borral a kezében kezdett el velem ordítozni. Olyanokat vágott a fejemhez, amin szerettem volna megsértődni, de csupán képmutatás lett volna a részemről, mivel tudtam, hogy igaza van. Többször hanyagoltam el őt Josh kedvéért, mint szerettem volna, vagy, mint valójában realizáltam. Tudtam, hogy nehezen érinti, tudtam, hogy haragszik rám, mégsem voltam képes tudatosítani magamban a jeleket. Kedvelte Josh-t; kedvelnie kellett. Ha távolabbról néztem őket, mindig jól kijöttek, csupán előttem nem volt hajlandó viselkedni vele. Az nem tetszett neki, hogy úgy érezte, elvesz engem tőle.

Csittegtem, igyekeztem csendre inteni Ronát, de ő csak mondta, mondta és mondta, mintha kinyitottak volna egy csapot, amit nem tudtam elzárni, így inkább megfogva a karját berángattam a szobámba. Rona üvöltözött velem, én pedig meghunyászkodó kiskutyaként tűrtem minden szót, mert valamilyen szinten igaza volt. Egy bizonyos ponton viszont meg kellett húznom a határt, és mikor ide nem illő hibákra kezdett játszani, magamból kikelve indítottam meg a saját támadásomat. A végén persze én, mint bunkó lettem hátrahagyva. Becsapta az ajtót, és a lépései alapján el is hagyta a lakást, de nem ment vissza a tetőre. Amint becsapódott a bejárati ajtó, lerogytam az ágyamra, eszembe se jutott, hogy Josh kint végighallgathatta az egészet. Nem akartam belegondolni, mi mindent hallott, és miről maradt le, mert abból csak letargiába zuhanás lett volna. Neki nem igazán akartam beismerni, mivel ütöm el az estéimet, mikor lemondom a megbeszélt találkozót, vagy nem veszem fel a hívásait, mert nem rajongott ezekért a dolgokért túlzottan. Ezek után mindenképp be kell majd neki ismernem valamennyit, de ötletem sem volt, hogyan fogadja majd. Viszont bármennyire is próbáltam a Josh-tól való félelmeimmel elterelni a gondolataimat, csak azon járt az eszem, hogy ezek után kinek fogom kiönteni a szívem, ha valami nyomja, kivel fogok hülyeségeken röhögni, vagy épp elmenni inni egy jót. Sokszor kaptunk össze az évek alatt, de mindig csak apró hülyeségeken, ez viszont komolynak tűnt, még ha Rona épp be is csiccsentett egy kicsit.

Az érettségi után Rona nálam aludt, megbeszéltük a válaszokat, a vizsgák között történeteket, több mint négy teljes évet kellett átbeszélnünk, a legapróbb félreértésektől kezdve, a tanórai beszólásokon át, a nagyobb botrányokon keresztül, egyenesen az osztályon belüli pletykákig. Rengeteg dolog derült ki, amikről egyikünk vagy másikunk lemaradt, betegség, kimaradás, figyelmetlenség miatt, így sok mindent tudtunk meg egymástól. Kínos, vicces élményeket, amiket később már úgy tudtunk tovább adni, mintha mi is jelen lettünk volna. Aznap éjjel egyáltalán nem aludtunk, csupán reggel hét óra körül tértünk nyugovóra, és aludtuk át aztán az egész napot. Igazi csajos éjjel volt, tipikus legjobb barátnőkhöz illő jelenetekkel.

 Emlékek között merengve gubbasztottam az ágyam szélén, a szám szélét rágcsálva, mikor valaki halkan kopogott az ajtón. Riadtan néztem fel a belépő arcát keresve, ami után azonnal a tenyerembe temettem az arcomat. Nem akartam elképzelni, milyen állapotba lehetett az arcom, így felpattanva besiettem az immáron tökéletes rendben lévő gardróbomba, és a tükör előtt igyekeztem rendbe szedni magam.

- Nagyon begubóztál – köszörülte meg a torkát Josh. – Rona pedig csak úgy elrohant.

Lassan, szinte szégyenkezve fordultam meg, és a földet pásztázva sétáltam vissza oda, ahol meredten, karba font kézzel állt. A hangja az előbb még gyengéd volt, de tartottam tőle, hogy az arca már nem lesz ilyen lágy.

Két ujjal nyúlt az állam alá, hogy felemelje a fejem, így kénytelen voltam a szemébe nézni. Csokoládészín tekintetében kétkedés, kérdések és értetlenség kavargott, ezernyi más mellett, amit nem tudtam felismerni. Két szemöldöke között mély ráncok húzódtak, ajkait vékony vonallá préselte; kiismerhetetlenné váltak máskor szimpatikus, jóképű vonásai.

Megcsóválta a fejét, majd leengedte a kezét, és odébb ment. Zsebre vágta a kezét, és andalgó léptekkel sétált fel s alá a szobámban, mintha egy szigorú szülőt alakítva ellenőrizte volna a szobámat. Hirtelen fordult sarkon, és egyenesen, ijesztő közvetlenséggel bámult a szemembe, mire éreztem, hogy elöntötte az arcomat a vér. A barna, vaskos csikkekkel teli hamutartó felé bökött, majd szinte megvetően fújta ki a levegőt.

- Rászoktál?

- Nem nevezném szokásnak, csupán... Tudom, hogy nem örülsz neki, de...

- Nem akarok „de”-ket. Ismersz, tudod, hogy nagyon toleráns tudok lenni, de ha ezekről van szó – drogokról, alkoholról, függőségekről -, akkor képtelen vagyok elsiklani fölötte. – Sosem látott szigor villant át az arcán, vonásai megkeményedtek, az érzelmeket pedig száműzte. Mintha egy szobor kért volna számon.

- Sosem mondtad, miért ítéled el ezeket a dolgokat annyira. Megvetsz mindent és mindenkit, aki csak egy kicsit is többet iszik, mint amennyit te képes vagy elfogadni. – Egy picit nagyobb vehemenciával támadtam neki a folyamatos kérdéseimmel, mint amennyivel szabad lett volna, így ő is hasonlóan támadt vissza. Hadoválni kezdett, a biológián tanult szervezeti károkról, a hírekben hallott eltántorító történetekről, a városban terjengő „legendákról”, vagy épp celeb-példákról, de nem állt össze a kép, mintha azt se tudná, igazából mit akar mondani, így mikor ezt hozzávágtam, kiszakadt belőle az igazság.

- Azért, mert az unokatestvérem is ebbe halt bele! – vetette oda. Megfagyott köztünk a levegő, erre nem számítottam, sose beszélt erről, csupán robbanékony tűzként védte a saját igazát, miszerint képtelen megbocsátani a rendszeres lerészegedést, a drogokat, amiket én egyre inkább megszerettem. – Nem szeretném végignézni, ahogy körülöttem még egy ember tönkreteszi magát. Tudtam, hogy többet jársz bulizni, mint én, de nem hittem, hogy képes lennél te is... drogfüggővé válni!

- Nem vagyok függő! – csattantam fel.

- Akkor viszont válassz! – vágta rá, habozás nélkül. Tágra nyílt szemekkel, hatalmas pupillákkal, mozdulatlan arccal nézett rám, az egyik kezével pedig felém tartotta az ürítésre váró hamutartót, és látszott rajta, hogy nem viccelt.

- Mi van? – kérdeztem, megrökönyödött hápogások között.

- Nem fogom végignézni, ahogy ugyanazokat a hibákat csinálod végig, és ugyanazt sem szeretném érezni, mint akkor, szóval, ha folytatod, abból én nem kérek – emelte fel a kezeit védekező mozdulattal, miközben hátrált két lépést.

Csend állt be közénk, kattogott az agyam, kiskaput kerestem, mert az eddigi apróbb lemondások után, most egy teljes életmódváltást kért tőlem. A barátaimat, a stílusomat, az életemet kellett volna hátradobnom, Érte. Akivel együtt nevethettem a béna díszleteken, akivel együtt sétáltam késő este, akivel tényleg tudtam beszélgetni. Barátaim voltak azok, akikkel együtt jártunk éjszakázni, de velük nem tudtam olyan dolgokat megbeszélni, amiknek a kitárgyalására szükségem volt, és az utóbbi időben ezeket már Ronának sem tudtam felhozni. Josh hozta azt a változást az életembe, amitől újra a réginek éreztem magam, de a „banda” mellett éltem csak igazán, mellettük vadultam, mellettük éltem ki magam.

Magamat is megleptem a gyors, és magabiztos döntésemmel, ami után egyszerűen odaléptem hozzá, és kivéve a kezéből a tálat, kihajítottam a tartalmát a nyitott ablakon, majd Josh kitárt karjai közé lépve bújtam el a következmények elől.

2013. 03. 06.

A játék csak ott romlott el, mikor egy régi „ivócimborám” jött szembe a legújabb barátjával; Caroline lenéző tekintetét elviselni volt az este kihívása, de mikor Josh felismerte az arckifejezésem, hamar kitértünk az útból, így nem kellett sokáig bírnom az ádáz pillantásokat. Ezért végtelenül hálás voltam.

Josh hazakísért, és az ajtóban állva bújtam ismét hozzá. Hat hónapot kellett bepótolnom, ami nem kis feladatnak bizonyult. Josh, hál’ Istennek, elég érzelmesnek bizonyult, hogy rengetegszer ölelt meg, hosszan, szorosan. Ha a szüleim meg is öleltek, sosem tartottak így a karjukban, egyszerűen nem voltam hozzászokva, és eleinte nagyon fura volt. Köszönés és elköszönés gyanánt is magához szorított, és az együtt töltött idő alatt is kismillió alkalommal. Mielőtt elfogadtam volna az ultimátumát, egyáltalán nem hiányzott ez a rengeteg kontaktus. Aztán mikor bevonultam az intézetbe, minden apró érintésének hiánya lyukat ütött a mellkasomba; de főleg az öleléseket akartam visszakapni. Sokszor már napi eggyel is ki tudtam volna egyezni, de egy olyan elszeparált környezetben, minden megszokott, szeretett dologért ölni tudna az ember. A hazatérésem utáni első ölelés, és az este során a többi, ami azt követte, mintha energiával töltött volna fel, és közben nyugtatott meg. Jobban örültem annak a pár percnek, mint annak, mikor átléptem a lakás küszöbét. Oda értem haza, ott voltam otthon.