A tükör két oldala

Az Aposztróf Kiadó és a Corvin Művelődési ház pályázatán bekerült a Dimenziók 4. c. kötetbe - novella.

A tükör két oldala

Fáradtan dobtam le a táskámat az ágy mellé, amit az öregasszony a rendelkezésemre bocsátott erre az éjszakára. Nem beszélt angolul, így az indulás előtt vásárolt zsebszótárban mutogattam a szükséges szavakat, mire ő visszamutogatta, hogy van egy fölösleges ágya, ahol alhatok. Hosszú út állt előttem is, és mögöttem is, még a túra felén sem voltam túl, de már minden porcikám sajgott az állandó fáradtságtól. Amikor elindultam erre az útra, úgy gondoltam mindenhol lesz valami diákszálló féle, de ez nem mindig jött össze, vagy épp én nem találtam meg őket.
Londonban tartózkodásom mindhárom éjszakáján padon aludtam, Németországban sikerült diákszállókra lelnem, Ausztriában találtam egy olcsó motelt egy apró falu szívében, Szlovéniát pedig kihagyva, máris Horvátországban találtam magam, ahol egy hosszú nap után vágyakozni kezdtem egy kényelmes, és puha ágyra, így az első utamba akadó nénit megállítottam. Így kerültem Melita nénihez, aki még isteni sütikével is megajándékozott, rögtön az után, hogy meleg ételt tett a tányéromba.

Abszolút üres szobát kaptam, csupán egy hatalmas tükörrel felszerelt régies öltözőasztal volt benne, egy ágy, és egy ablakocska, ami az udvarra nézett. Minden porcikámmal az ágyba vágytam, takarók és párnák közé, az álmok világába. De még mielőtt ledőltem volna, leültem a tükör elé, és a táskám legaljáról előszedtem a különböző krémeket, amikkel bekentem az arcomat, de mikor belenéztem a tükörbe, elfogott valami különös érzés. Mintha valaki figyelte volna minden mozdulatomat. Kutakodva néztem magam a tükörben, az arcom, a szemem, a bőröm, mindenem, de nem volt semmi, ami más lett volna, mint szokott, így kutakodó tekintetem átsiklott a környezetemre. A vékony, sötétzöld falakra, a horgolt ágytakaróra, a táskámra, ami teljes egészében az ágyon terpeszkedett, és szinte végigérte azt.

A résnyire nyitott ablakon befújó hűvös esti szél, ami meglibbentette a fehér, sárga foltos függönyt.

- Nincs itt semmi különös – suttogtam, de nem tudtam meggyőzni magam. Semmi sem volt rendben. A néni, a házikó, még a tükör sem.

A tükör nem csillogott a halvány lámpafényben, és olyan volt, mintha torzítóba néztem volna. Vagy épp magába a pokolba.

Első pillantásra senkinek sem tűnt volna fel, de ahogy egyre tovább néztem a saját képmásomat, megpillantottam egy sárgán fénylő szempárt. Csak egy szempárt, ami úgy villogott mögöttem, mint egy látomás. A szemhez lassan csatlakozott egy sebzett, egykoron gyönyörű arc, ami haragos, már-már gyilkos pillantással bámult rám, dühödt vicsora megfagyasztotta bennem minden csepp véremet. Tisztán éreztem, ahogy a szívem kihagy egy ütemet, a tüdőm a másodperc töredéke alatt változott mázsás súllyá. Reszkető végtagokkal fordultam hátra, a torkom összeszorult, a gyomrom remegett, csak úgy, mint minden egyéb porcikám, de mikor végre ki mertem nyitni a szemem, semmit nem láttam. Nem volt ott semmi. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében sütöttem le a tekintetem, és vártam pár másodpercet, hogy a pulzusom visszaálljon a normális értékre, majd újra a tükörre emeltem a szemem.

Az eddig figyelt képnek már nyoma sem volt, helyette fekete háttér előtt vicsorgó alak nézett rám, mintha feldühítettem volna magát az Ördög lányát. Fekete tincsei vizesen lógtak ezerfelé, többek között az arca elé, hullasápadt bőrén vércsíkok húzódtak egészen a szemétől, ajkai felszakadtak, de a szemétől kaptam igazán sokkot. Vérben forgó szemeiben az írisze aranysárgán kavargott, mint az olvasztott nemesfém.

Nem pergett le előttem életem filmje, nem láttam a szeretteim békésen mosolygó arcát, sem a fényt az alagút végén. Helyette éles fájdalom hasított a szemembe, az ereim lávaként kezdtek felégetni belülről, én pedig magatehetetlenül vonaglottam a földön. Ha nem is haltam meg, azt kívántam, bár úgy lenne. Arra a néhány percre, amíg a vértől és sebektől csúfított gyönyörű arc az enyémet próbálta a sajátjára formálni, jobban vágytam a halálra, mint bárki más, aki valaha élt ezen a Földön. A poklok poklát éltem, és egy örökkévalóságnak tűnt minden egyes pillanat.

A sötétség jótékony burokként ölelt körbe, ami úgy tűnt, a veszély elmúltával eltűnik rólam, és lassan visszanyertem az eszméletem. A hideg, kemény talajon lévő kövek szúrták a bőröm, néhány helyen fel is sértették azt, és a portól köhögni kezdtem. Nyögve gördültem a hátamra, hunyorogva próbáltam kivenni a környezetemet, de csak a szürke eget láttam, tele felhőkkel, amik hatalmas vihart jósolva gomolyogtak fölöttem. A fű csak néhány csomóban nőtt szerteszét, de már minden szála kiszáradt, én pedig még homályosan láttam attól, ahogy a földre zuhanva bevertem a fejem.

Fájdalmas menet volt a feltápászkodás, és még utána is csak szédelegve imbolyogtam, de nem maradhattam sokáig a homokban, azt sem tudtam, hol vagyok. Valami fura, erdős részen jártam, a háznak még csak a sziluettjét sem láttam sehol. Jobban mondva egyetlen épületet sem láttam semerre.

- Hová a fészkes fenébe kerültem én? – motyogtam magam elé.

- Oda, ahová már nem ér el az isteni kéz – hangzott a válasz a hátam mögül. Megperdülve egy sápadt bőrű, magas, fekete hajú férfival találtam szemben magam, ébenfekete szemei voltak, de nem csak az íriszei – az egész szeme. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy lát-e, aztán a nagyobbik kérdés az volt, én is így nézek-e ki.

- Hol vagyunk? – tettem fel a kérdést, pedig tudtam, hogy bármi is legyen a válasz, nem akarom tudni. Ezt ő is tudta, mert kérdőn nézett rám, de nem szokásom visszavonni a dolgokat, így a lehető legmagabiztosabb nézésemmel vártam.

- A tükör másik oldalán – felelte, majd oldalra kapta a fejét és ijedten kezdett el futni, arra amerről jöhetett. Nem tudtam mitől félt, de nem akartam megvárni, míg kiderül, így inkább utána indultam. Amikor elrohant, feltűnt az eszméletlen sebessége, ezért halott ötletnek tűnt az üldözése, de mire feleszméltem, a leggyorsabb futásom a gepárdok csúcssebességével vetekedett.

Mit jelent az, hogy a tükör másik oldalán? Miféle őrült álom ez? Mindennél jobban meg akartam keresni a kiutat ebből a rémálomból, de minden olyan valóságos volt, hogy a legrosszabbtól tartottam. A félelem elemi erővel söpört végig rajtam, hidegrázást és kétségbeesést hagyva maga után. Elveszett voltam, haza akartam jutni, és soha többé ki nem jönni a szobámból, a takaróm védelméből. Az egész utazást a talpraesettségem bizonyítása végett találtam ki, de ha ezért ilyen árat kell fizetnem, hát inkább leszek gyámoltalan.

Fáról fára ugráltam, követtem a férfit, aki csak úgy jött és ment, de ha ő volt az egyetlen esélyem a visszajutásra, hát nem ereszthettem el.

- Mégis mit jelent ez? Hogy juthatok haza? – kiáltottam utána, mikor ő megállt egy erdei tisztás túlsó végén. Lassan, óvatosan közeledtem felé, körülöttem minden olyan sötét volt és új, ijesztő és hátborzongatóan horrorfilmbe illő.

- Ütögesd össze a bokád! – gúnyolódott.

- Kitől menekültél?

Egyetlen pillanat alatt előttem termett, mire én megdermedve és megszeppenten emeltem rá a tekintetem. Furcsán éles fény villant egyszínű szemgolyóin, mikor a következő szavakat rettegve, vészjóslóan suttogta:

- Tartsd távol magad Mary Jane-től.

Felrémlett előttem azaz ádáz tekintet, ami a tükörből nézett vissza rám, az éles fájdalom minden porcikámban. A pokol legutolsó bugyra.

Mary Jane. Tükör. Gyerekeket szokás ijesztgetni a róla szóló legendával. Imádta nézegetni magát a tükörben, de egy szörnyű baleset után a szülei letakarták az összes tükröt, de ő mégis megleste magát, és szörnyet halt. Azóta mindenkit, aki megidézi, megöl, illetve a tükör másik oldalára rántja.

De én nem idéztem meg, és soha nem hittem a hozzá hasonlókban.

A férfi mintha kitalálta volna a gondolataimat.

- Nem kell őt megidézni. Elég, ha túl hiú vagy, esetleg túl bunkó másokkal. Bárkit megtalál. Innen nincs visszaút – közölte. A néhány másodperces remény kártyavárként hullott szét bennem, darabokra szakítva mindenem. Egyetlen perc alatt esett szét a világom, amit huszonhárom évembe telt felépíteni. Tükör mögé szorultam, és ha valóban nincs visszaút, el sem tudtam képzelni, mi van odaát. Keresnek? Azt hiszik elszöktem? Ide csak a lelkem szorult, vagy a testem is? Meg tudtam érinteni bármit, én magam is valóságosnak tűntem, de úgy tűnik az eddig ismert világ helyére egy teljesen újat kell feltérképeznem.

Vajon azt hiszik meghaltam? Öngyilkosságra gyanakszanak? Bajt hoztam szegény nénire?

Felidéztem, mennyire rettegtem az úttól, bár soha, senkinek nem vallottam be. Sorra néztem a régi életem emlékképeit, mint egy diavetítést. Téblábolva, vörös könnyeket sírva sétáltam a fák között, a világban, ahol minden teljesen szürke. Mintha valaki kiszívta volna a színeket. Kedvem lett volna ecsetet ragadni, és a világ legszebb színeit használva újrafesteni mindent. Elképzeltem a fölém tornyosuló hatalmas fákat virágba borulni, a füvet sosem látott zöldben pompázni. A hatalmas dögevőket, amik felettem köröztek aranyos énekesmadarakká formálta a fantáziám. A patakot, ami előttem folydogált, alig bokáig érő vizével, sebes és bő vizű folyónak szerettem volna látni.

Tanácstalanul ültem le a partjára, és mintha megoldást vártam volna a hideg cseppektől, a tükörképemet kezdtem vizslatni. Sápadt bőrű és fekete szemű volt, véráztatta arccal. Saját magamtól is féltem, így átfutott az agyamon, hogy így talán nem is kéne visszamennem.

Ahogy a tükörképemet figyeltem, elém esett egy elszürkült, kiszáradt falevél, ami összezavarta a vizet. Szépen lassan elúszott, és helyére nem én, hanem én tértem vissza. Az apró szobában aludtam az igazak álmát. A vágyakozás puha selyemtakaróként ölelt körbe, úgy éreztem, mintha buborékként emelkednék felfelé, súly- és, gondtalanul.

Mire észbe kaptam, lassan dőltem rá a vízre, és hiába próbáltam kapaszkodni, minden kicsúszott az ujjaim közül. A víz teljesen elnyelt, és mikor kapálózva kinyitottam a szemem, nem láttam magam előtt mást, csak a szoba zöld falát, a horgolt takarót, a száraz és színes életet. A tükörbe nézve viszont tisztán láttam az álombeli énemet, aki tovább figyelt a patak partjáról.

A tükörnek két oldala van.