Amnézia

Az első világháború kitörésének századik évfordulójára írt novella - "Múzsák a lövészárokban"

Amnézia

Még ki sem nyitotta a szemét, de már olyan borzasztóan hasogatott a feje, hogy mozdulni is alig bírt. Csak feküdt az ágyban, lehunyt szemekkel. Lelki szemei előtt emlékképek jelentek meg – egy asszonyról, aki kisírt szemekkel állt a pályaudvaron, lágy, nőiesen finom vonásai voltak, és csodaszép, kék szemei. Bár ismerősnek találta, de bárhogy gondolkozott, nem talált nevet, vagy emléket hozzá, viszont az erőltetéstől csak még erősebb lett a migrénje.

Vajon ki lehet a hölgy?

A következő emlékében egy idősebb asszony békés mosolyát látta. A nő őszes tincsét széthulló kontyba fogva viselte, arcára mély barázdákat vágtak az évek, az orrán volt némi liszt is, épp úgy, mint az ingujján és a kötényén. Bármilyen kedvesnek is tűnt, nem tudta beazonosítani.

Ki lehet ez a kedves, öreg néni?

Nevek, helyek és emlékek – mintha az egész egy nagy, összefüggő, homályos massza lett volna. Az agya lezsibbadt, és nem tudott belőle konkrét információkat kiszedni, ettől pedig mérhetetlenül bosszús lett. A két nőről, akik nyilvánvalóan fontos szerepet játszottak a mindennapjaiban, semmi sem jutott eszébe. Nem látta a mosolyukat, nem érezte őket a karjaiban, ha vigasztalta őket, de még csak a hangjuk sem rémlett, ahogy őt szólították.

Ahogy jobban belegondolt, a saját nevére sem emlékezett. Nem tudta ki ő, honnan jött, sőt semmi mást sem. A szülei arca, gyermekkori labdázások, a ház, ahol felnőtt, barátok és család, életút, vágyak, hitek, célok vagy gyermekkori rémálmok, fóbiák... Mindent a köd homálya fedett, ami megrémítette a férfit.

Rémülten pattantak ki a szemei, a tanácstalan, sötét íriszei a zöldesszürke, omladozó plafont kémlelték. Beszívta a háború lőszertől füstös és a kórházban haldoklók utolsó lélegzeteitől nehéz levegőt. Nyögések és jajgatások jutottak el a füléig, körülötte mindenki súlyos sérülésektől szenvedett néhány többre vágyó vezetőhatalom sokat akarása miatt.

- Hát felébredt – jelent meg felette egy magas, erősen maszkulin vonalakkal megáldott hölgy, csupa fehérbe öltözve, szoros konttyal a fején. – Hogy érzi magát?

- Mint akin átment egy vonat – krákogta.

- Akkor maga még jól is járt – jegyezte meg a hölgy, majd néhány gyors felmérés után odébb is állt a következő ágyhoz. Az ott fekvő férfi fején egy hatalmas kötés éktelenkedett, szemét alig bírta kinyitni a monoklitól, amit kapott, és hiányzott egy foga.

A másik oldalon üres, de egyelőre véres ágyat talált, de amint odafordult, egy nővér odapattant, és lekapta a mocskos ágyneműt. Alig két perccel később egy újabb sebesültet hoztak, aki az oldalát fogva ordított, és amíg ellátták a sebeit, olyan zajt csapott, mintha elevenen nyúznák. Borzasztó állapotok uralkodtak, sokaknak a halál jelentette volna a megváltást a fájdalomtól és szenvedéstől. Akadt, aki könyörgött a nővéreknek, hogy vessenek véget ennek, de ők minden tőlük telhetőt megtettek azért, ahogy azokat a férfiakat visszaadják a családjaiknak.  

- Kisasszony – hebegte az emlékek nélküli férfi -, megmondaná, hol vagyok?

- Miskolcon – vetette oda, majd el is rohant, ki a csapóajtón, amin a következő pillanatban már három másik ápoló libbent át. Kötszereket és fájdalomcsillapítókat hoztak. Folyamatos volt a rohanás, egy perc megállás sem volt azoknak, akik a sebesülteken akartak segíteni. Fáradtság, félelem a bizonytalan jövő ígéretétől, kétségbeesés, émelygés a rengeteg vértől, a háborút kísérő halál gondolatától.

- És mi a nevem? – kiáltott utána, de a nővér nem hallotta meg, csak ment tovább, de egy másik, fiatalabb lány néhány ügyes lépéssel az ágya mellé szlalomozott. Beesett arca, esetlen tekintete, tapasztalatlan mozdulatai voltak, de végtelen lelkesedése a segítségnyújtás iránt. A kezébe vette a férfi lapját, és néhány másodpercnyi tanulmányozás után megszólalt:

- Mire emlékszik?

- Nagyjából semmire. – A férfi fájdalmas nyögéssel tornázta magát ülő helyzetbe, minden mozdulat éles késként hasított a fejébe, mintha fejszét állítottak volna bele minden egyes alkalommal. Sosem érzett ehhez hasonló kínt, legalábbis nem emlékezett, ami abban a pillanatban nem bizonyult túl nagy meglepetésnek.

- A maga neve Szekeres Antal, a háború elején vonult be a seregbe, de súlyos fejsérülést szenvedett. Nyilván ezért nem emlékszik semmire.

Antal csak feküdt, fájdalmakkal, emlékek hiányával küzdve. A plafont bámulta, ami lassan, de biztosan mállott darabokra, mint a túl sokáig a teában felejtett keksz. A lepedő érdes tapintása dörzsölte a karját.

A fizikai állapotát leszámítva is elég ramatyul volt. Képtelen volt felidézni gyermekkora fontos pillanatait, a szomorú és vidám momentumokat, amikor megkérte a neje kezét, mi több: a felesége kilétét is homály fedte előtte.

Pár nap múlva, mikor a sérülései már nem jelentettek komoly gondot és nem szorult közvetlen kórházi kezelésre, átvitték egy otthonba, ahol a haza még engedhető katonákat szállásolták el. Ugyan állítólag már értesítették a családját arról, hogy hol lehet megtalálni – és ettől Antal félreérthetetlenül izgatott lett -, még senki nem jelentkezett. Talán még nem kapták meg a levelet…

Mivel nem sokat tudott a kint tomboló állapotokról, maximum annyit, hogy dúlt a háború, kíváncsian hallgatta sorstársai beszámolóját a frontokról. Úgy figyelt, mintha valamiféle mesét mondtak volna neki. Borzalmasan pitiáner okok miatt robbant ki egy felesleges, ezrek életébe kerülő, drága, és családokat szétszakító háború, és Antal ki akarta venni a részét a dologból. Talán csak apró dolgokat tudott volna tenni érte, de részt akart venni abban, hogy ennek vége legyen. Elvégre egy gépezethez minden csavar szükséges. Antal azon csavarok közé akart tartozni, akik egy másik masinához csapódnak inkább – ahhoz, amelyik az első szerkezet végéért dolgozott.

Valószínűleg nem élt volna sokáig a fronton. Elvégre legutóbb is megsérült, méghozzá annyira, hogy minden gond nélkül elment volna a saját anyja mellett az utcán.

- Barátom! – ragadta meg hirtelen Antal vállát egy idegen férfi, akivel már összefutott az épületben. Kedvesnek tűnt, de a jobb arcán egy csúnya sebhely éktelenkedett, de mintha nem vett volna róla tudomást.

- Jó napot! – köszönt illedelmesen Antal, feszengve és idegesen. Nem érezte otthon magát, ami abszolút érthető volt. A többiek – tudva, hogy mindenki ugyanazon a szörnyűségen ment át -, abszolút otthonosan mozogtak, mintha sok év után újra összecsődült volna egy baráti társaság.

- Mire ez a nagy udvariasság? Kerestelek égen-földön, aztán a fene se gondolta, hogy épp itt foglak megtalálni! – nevetett a mély, öblös hangján az idegen, és ez valamiféle halvány emlékkép derengését idézte elő Antalban.

- Ami azt illeti, a saját nevemre sem emlékeztem mikor felébredtem, és most sem tudok sokkal többet – ismerte be Antal, majd zavartan nézett fel a hirtelen nyakába szakadt férfira.

- Jaj, hát ez is csak veled történhet meg, barátom! – kacagott fel keserédes hangon, amivel a szomorú dühét akarta visszafojtani, de beszédes kék szemei mindent elárultak. Antal is tisztán látta ezt, így nem tudta, mennyire kérdezősködhet. – Tihanyi István vagyok, bár ahogy te hívni szoktál, leginkább csak Pista bátyja. Kölyökkorunk óta együtt játszottunk, együtt nőttünk fel. A háborúban egyszer megmentetted a hátsó felem – ismerte be halvány mosollyal az arcán, de Antalnak annyi azért még rémlett, hogy az utóbbi néhány évben senki nem mosolygott úgy, ahogy annak előtte. Senki szeméig nem nyúlt fel az a bizonyos görbe.

És akkor István – vagy Pista bátyja, ahogy tetszik -, mesélni kezdett. Azokról az estékről, mikor éppen nem az életükért imádkoztak, hogy próbálták felvidítani egymást. Meséket mondtak egymásnak, mintha Boccaccio Dekameronjának szereplői elevenedtek volna meg. Voltak köztük igazak és kitaláltak, kedvesen bájosak, és szívszorítóan szomorúak, de az mindben közös volt, hogy a mesélő szavain érezhetően nyomot hagytak a másik háborújával töltött napok.

Órákon át beszélgettek, már réges-régen eltértek az eredeti témától. „Pista bátyja” egy valamit kimondatlanul is egyértelművé tett Antal előtt; sérülése következményei ellenére is szerette őt, és tisztelte, és a családját is. Már alig várta, hogy a családja érte jöjjön, és hazamehessenek, hogy szerető környezetben gyógyulhasson tovább, forró teákkal és meleg, házi húslevessel.

Amikor lement a Nap, sötétség szállt a városra, a ház még ébren volt. Csendes volt, de még alig feküdtek le páran. Az ápolónők a saját konyhájukban ültek a vacsora maradékai fölött, halkan pusmogtak, mint minden nap.

Antal és Pista nappaliban ültek, csendben, egymás mellett, két sötétzöld, foszladozó karosszékben. Az elmúlt két napban beszélgettek, vagy csak ültek egymás mellett, megtalálták a számukra tökéletes, békés arany középutat, mint a legjobb barátok mindig is tették.

Lassan, de biztosan gyűltek köréjük, és minél több ember gyűlt oda, annál nagyobb lett a hangzavar. Az emberek jöttek, leültek és beszéltek, és kipukasztották az Antal és Pista köré felépült béke és nyugalombuborékot, de persze ez nem feltétlen volt baj – még akkor sem, ha Antal, ezt akkor úgy érezte. Több mint két napot töltött a rehabilitációs központban, és habár egyik emléke sem tért vissza, nem is rémlettek azok a vicces diákcsínyek, amiket Pista mesélt neki, fel akarta őket idézni, és legalább már fizikailag jól érezte magát. Már többé-kevésbé nem fájt semmije, de időnként még az a bizonyos fejsze belehasított a fejébe.

Álmaiban egy kedves női arcot látott maga előtt. Ugyanazt, akit felébredése előtt, a kórházi ágyban fekve pillantott meg lelki szemei előtt. Sötétszőke, hullámos haja, kék szeme, és kellemes, lány vonásai voltak, vékonyan metszett ajkai, szelíd tekintete. Álmában az ismeretlen hölgy nem szólt egy szót sem, csupán állt ott, szomorú, de beletörődő kifejezéssel az arcán, ami pillanatok alatt váltott zsörtölődő, mérges homlokráncolásba. Aztán a hölgy megfordult, és zokogástól rázkódó vállal elsétált, Antal pedig csak állt, nem tudott megmozdulni, és nézte, ahogy a nő elsétál. Újra és újra. Mert minden alkalommal felriadt, és amikor visszaaludt, újra találkozott az asszonnyal. Tudta, hogy valamikor fontos lehetett számára, de képtelen volt rájönni, miért.

Ezek a semmitmondó, mégis sokat sejtető képek keserítették el Antalt mindennél jobban. Valaki számított neki, valaki haragudott rá, amiért nem mondott semmit, még álmában sem, de senki sem kereste. Kiküldték az értesítést, hogy a frontra nem mehet, így nyugodtan hazamehetett volna, de nem tudta, merre induljon. Senki, azaz senki nem kereste, nem hiányzott egy árva léleknek sem. Szomorú volt, dühös és csalódott. Időnként felvetődött benne a gondolat, hogy talán történt velük valami, de a harag végül mindig felülre kerekedett.

Teltek a napok, hetek, s az esti összejövetelek rendszeressé váltak. Általános téma volt a háború vég nélküli, és változatos szitokszavakkal tarkított becsmérlése, régi történetek felhozása, spontán megemlékezés az elesett bajtársakról, de legfőképpen a család szeretetének hiányolása. Antal ilyenkor csendben meghúzta magát a sarokban, nem igen tudott hozzászólni a témához. A várakozás, és a háború tudata teljesen elvette minden hitét. Eleinte a sérülés miatt még jobban hitt. Hitt Istenben, hogy ő majd a helyes útra tereli a dolgokat - esténként hosszú fohászokat mondott az ügy érdekében.

- Nagyon várod már, igaz? – kérdezte egyik nap Pista. Csontjai ropogva adták meg magukat, mikor letelepedett a kanapéra. Antal mély lélegzetet vett, megrázta a fejét. Mindketten tudták, miről van szó. Mindannyian arra vágytak.

- Őszintén? Nem. Az elején akartam, de hetek teltek el, Pista. Te legalább tudod, hogy csak egy hét, és itt vannak, én viszont azt se tudom, kire kéne számítanom – búslakodott. Mereven bámult maga elé, és hirtelen olyan kongó ürességet érzett. Nem haragudott. Nem volt szomorú, sem mérges, sem megbántott. Úgy tűnt, lelki katonái, és védőfalai hatásosnak bizonyultak. Az egyetlen, amit érzett, az az üresség volt, és az adott pillanatban hálás is volt érte.

Már nem imádkozott. Nem kérte az Istentől a megváltást hozó változást. Legfőbb vágyának a háború végét mondhatta. És ezt tudatta Pistával is, aki a hosszú hetek alatt újra a legjobb barátjává vált. Akkor is tartotta benne a lelket, mikor végképp haragudott a világra, mint egy kamasz.

- Ne add fel, barátom, az nem vallana rád – rázta vissza a jelenbe Pista, de őt percekkel később azonnal el is hívta egy másik cimborája, így Antalnak valaki máshoz kellett társulnia.

Az emberek jöttek mentek, valakiket hazavittek, valakik saját maguk hagyták el a központot, míg mások csúnyábbnál csúnyább sérülések után, egy kis nyugalom reményében beköltöztek. Mikor Pista hazautazott, megígérte, hogy amint helyreál az élete, felkeresi. Antal vakon bízott benne; egy mélyről a felszínre törő hatodik érzéke azt súgta, benne tényleg hihet. Napokkal később, az otthon kertjében sétálgatott, mikor az egyik önkéntes váratlanul megszólította. A vékonyka, rövid hajú, beesett arcú kislány illedelmesen, de kissé félénken tájékoztatta Antalt, hogy véges a befogadóképességük, és nem maradhat ott örökké.

Így aztán gondolkozni kezdett. Végigjárt néhány helyet, ahol egyszerű munkáért állt sorba, de akkor, mikor mindenki elvesztette a munkáját, mindenféle emlékezet vagy tapasztalat nélkül nem vették fel sehová. Minden egyes nap egyre kevesebb volt az életkedve, amit a többiek – főként az újabbak, akik nem beszélgettek vele, csak ontották magukból a haragot, amit már az idősebbek kiadtak – nem igazán értettek. Ő pedig nem beszélt róla, hagyta, hogy mindenki foglalkozzon a saját problémájával.

Napról napra járta a lehetőségeket, pénz és tapasztalat nélkül, nem sok reményt fűzött hozzá.

Egyik nap aztán leverten sétált kifelé, miután újból elutasították, ezúttal egy ezermesteri munkát nem kapott meg. Csak a földet bámulta maga előtt, miközben újra és újra lepörgette maga előtt a legutóbbi álmát. A hölgy mellé ezúttal az asszony is társult, akit szintén felébredése előtt látott, és három pici fiú; egy-két év volt köztük, elevenek és vidámak voltak, de édesanyjuk hangulata láttán aranyos, szívbemarkoló aggodalom suhant át pirospozsgás arcukon, de nem értették, mi történhetett. Az igazi haladást viszont az jelentette, mikor megszólította az asszonyt.

- Anya… - suttogta, de ő csak ment tovább, mintha meg se hallotta volna, és ettől Antal gyomrát egy jeges marok szorította apróra.

- Nem sikerült? – rázta vissza egy szánakozó, kedveskés hang a jelenbe. Egy öreg, őszes hajú nénihez tartozott, akinek ráncoktól barázdált arcán együtt érző mosoly ült. 

- Sajnos – rázta a fejét Antal. – Nem tudom, hová fogok menni ezek után… - suttogta, inkább csak magának, majd illedelmesen elköszönt, és kilépett az utcára. A hideg szél az arcába csapott, de ez külön jól esett számára.

Ahogy sétált vissza, az álmán gondolkodott, és az előző esti beszélgetéseken. Érdekes volt számára - mint kiábrándult katolikus számára hallani -, ahogy mások, hazajönnek a háborúból, ahol megjárták a poklok poklát, és még mindig hisznek. Imádkoztak, és vallották, hogy egyszer majd vége lesz ennek az „Antikrisztusok harcának”, és újra boldogan ölelhetik magukhoz családtagjaikat. Történeteket mondtak, amikhez kötődtek, mint egy ereklyéhez, mert úgy hitték, valamiféle felsőbb segítséget kaptak, ilyen-olyan formában. A szavaikból ömlött a hit és szeretet, a bizakodás és jóhiszeműség. És ez megindított valamit Antalban.

Amikor visszaért, a folyosón belebotlott az egyik ápolóba, akivel egész jó viszonyt ápoltak Pistával. Sokszor dolgozott a konyhában, és minden nap beszélgettek vele egy kicsit, mielőtt leültek volna az asztalukhoz, kezükben a tálcájukkal. A hölgy most is kedvesen mosolygott.

- Nem járt sikerrel? – húzta el a száját, de a férfi pillantásából tudta a választ. – Jöjjön, főzök egy kávét.

Antal követte őt, egy olyan folyosóra, az épület hátsó részébe, ahol még sosem járt. Nem nagyon mászkáltak arra, így újdonság volt. A falak nem voltak levakolva, enyhe penészszag terjengett, de némi lelkesedéssel palástolt kétségbeesés lengte be a teret.

A folyosó végén egy apró konyha volt, amit otthonossá próbáltak varázsolni, de nem nagyon foglalkoztak vele. A kávé illat perceken belül elterjedt, és némileg elnyomott minden mást is.

Az első pár perc csendben telt, de aztán szépen lassan beszélgetni kezdtek.

- Nem tudom, hová menjek innen… - sóhajtotta hosszú idő után Antal, miközben a kávéja utolsó két kortyát lötyögtette a csésze aljában. A barna koffeinbomba átjárta a szervezetét, mégsem volt kedve megmozdulni.

- Én szeretnék segíteni, Antal. Tényleg szeretnék – vallotta be elcsukló hangon, könnyes szemekkel Anna – a nevét a beszélgetés során árulta el Antalnak. – De sajnos nem megy. Egy-egy kávénál többet sajnos nem adhatok.

- Tudom – sóhajtotta. – Nem is kérek többet, Anna.

Anna felnevetett, de a kacajában volt valami keserű felhang, amiről Antal igyekezett nem tudomást venni. Ez a háború mellékzaja volt.

Az esti órákban Antal kint ült az udvaron. Merengett, mint mindig. És akkor, besétált a kapun Pista – széles vigyorral a száján, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lett volna. Kitárta a karját, Antal pedig felállt, és először kezet ráztak, majd vállt vetve veregették meg egymás hátát.

- Öregem, reméltem, hogy már nem leszel itt – csóválta meg a fejét Pista. – De nem baj, gyere velem! Nálunk lakhatsz, ehetsz házi kosztot, és nem kell más sebesültekkel megosztanod a lakhelyed… Rajtam kívül – nevetett fel. – Kapkodd magad, barátom!

- Ilyet nem kérhetek tőled, Pista bátyja, még tőled sem.

- Nem is kértél, én mondom, jössz és nincs vita! Ne totojázz, csak gyere.

Antal hiába próbálta visszautasítani a kedves gesztust, Pista nem hagyta, mindenképpen el akarta onnan vinni, vissza akarta adni az emlékeit. Segített neki pakolni, így közben beszélgethettek, bepótolhatták azokat a napokat, amíg Pista nem volt ott Antal mellett. Sajnos azt is be kellett ismernie, hogy felkereste Antal családját. Legalábbis megpróbálta; az egykor takaros kis házikó megfakult, élettelenné vált, a muskátlik helyét szikkadt földdel teli cserép váltotta fel, és állítólag hetekkel azelőtt elmentek Erdélybe Antal feleségének, Máriának a szüleihez. Vitték az anyját is, nem hagyhatták egyedül a házban.

Akkor ugrott be neki – Mária, a neje, Ferenc, Mátyás és Benedek, a három kisfiuk, és Eszter, az édesanyja. Emlékekkel nem szolgálhatott, de a családját már felismerte volna. És ezt határozott haladásként könyvelte el.

Nem volt mit tennie, el kellett mennie Pistával. A felesége, Vera, örömmel fogadta. Meleg étellel várta, megágyazott neki, és ellátta minden jóval, amivel csak lehetett, az adott körülmények között.

Antal alkalmi munkákból szerzett ételt, pénzt inkább nem fogadott el. Az ételt viszont hazavihette, ezzel is hozzájárult Vera és Pista életéhez, akik olyan szívélyesen befogadták. Ezermesterként pedig újra feltérképezhette Ipolytarnócot. Minden este elment a ház előtt, ahol élt, és ahová soha többé nem ment be. A hosszú évek alatt megtanult élni a magánnyal. Bár ott voltak Tihanyiék, a családja hiányzott neki, akikkel többé nem találkozott. Viszont az emlékek fele visszatért; nem emlékezett mindenre, de kitartóan próbálkozott.

Újra talpra állt, emlékezett és élt – mintha soha nem járta volna meg háborút, mintha soha nem kapott volna fejsérülést. Pista és Vera pedig erősen vallásos pár voltak, lépten-nyomon keresztekkel és imakönyvekkel találkozott. Lassan, de biztosan visszanyerte a hitét. Újra imádkozott, és újra bízott abban, hogy véget ér a háború.

Ő kiáltott fel először boldogan, mikor a béke híre elért hozzájuk. Azonnal azon kezdett gondolkozni, hogyan hozhatná haza a családját, hogyan találkozhatna velük újra. Vágyott a feleségére, és gyerekeire, pláne miután eszébe jutott, hogyan tették meg az első lépéseiket, de nem tudta, hol vette el Máriát. Vagy, hogy hogyan kérte meg.

Jött egy esősebb hónapban két évvel a háború végét követően. Esős és hideg. Antal, pedig nagyon lebetegedett, legyengült a szervezete, és nagyon hamar összeszedett egy csúnya tüdőgyulladást, ami végül a vesztét okozta. Hosszú betegeskedés után hunyt el, Pista pedig – miután könnyek közt végleg bezárta a padlást, ahol szobát kapott a legjobb barátja – eltemettette, ott, ahol a többi bajtársa is végső nyugalomra szenderült; Miskolcon, a koleratemetőben. A temető egy rét közepén volt, a Csorba tó és a város között. Nyugodt és békés hely. Egy hely, ahol már senki sem zargatta.

Sok évvel később, egy másik kor problémái közepette, egy kislány járt arra. A díszes boltívet benőtte a gaz, térdig ért a fű, és a bokrok is elburjánzottak. Sokszor járt arra, rendszeresen sétált el a temető előtt, de sosem tudta, mit rejthet a bozót. Egy nap viszont elhatározta, hogy keresztülverekedi magát a természetes akadályokon; az első sírkő, amibe sok-sok karcolás, csaláncsípés és horzsolás árán belebotlott Szekeres Antalé volt. Nóra döbbenten nézte a nevet; sok történetet hallott a dédapjáról, aki az első világháború után sosem tért haza. Akkor legalábbis azt hitte.