Katerina

A cigaretta és alkohol szaga megülte a szoba levegőjét, miközben keveredett a halál és félelem bukéjával. Sokan voltak a szobában, és a jelenlévők hetven százaléka otthonosan mozgott a hasonló közegekben.

Katerina csendben ült, nézte az emberei pókerjátékát, ő már régen kiszállt belőle. Mint minden csütörtök este, vedeltek és kártyáztak, miközben néhány pórul járt halandót véreztettek ki az egyik sarokban. A különböző flitteres és strasszos mini ruhákba bújt boszorkák pedig készséggel szolgálták fel whisky-s poharakban a drága nedűt.

Katerina mögött ott állt a megszokott, az évek alatt lassan hozzánőtt testőre, noha semmi szüksége nem volt rá. Fölényes hatalommal telt mosoly bujkált a szája szélén, miközben az asztalon könyökölve, az öklére támasztott állal figyelte az emberei soha véget nem érő pókerjátékát. Az asztal körül olyan magas rangú boszorkák és démonok kaptak helyet, mint a jól ismert Mumus – vagy, ahogy a barátai szólították Marco -, Dracula Gróf egyenes ági leszármazottja, Darnell, Daemon, a vámpírtrón örököse, Laura, az egyik legerősebb boszorkánydinasztia – a Morante vérvonal - legifjabb tagja, vagy épp Cristina, Katerina másod unokatestvére. Katerinának, mint az egyetlen hibrid boszorkának, vámpír és boszorkány felmenői és rokonai is akadtak, akik nem jöttek ki egymással túlzottan.

- Katerina – szólította meg az egyik warlock az ajtóból. – Jött hozzád valaki.

- Ki?

- Inkább nézd meg magad – vetette fel Izabella, a warlock, majd gyanakvóan csillogó vörös szemeit az ajtón tartva odébb sétált, és Daemon háta mögött állva várta a következményeket.

Katerina hosszú, kecses léptekkel odabillegett, és kilépett a szobából. A folyosó túlsó végéről zene szűrődött ki, és némi zöldes fény, emberek ricsaja. Egy pillanatra késztetést érzett, hogy végigsöpörjön a báron, és mindenkiből kioltsa az életet; arca megfeszült, fogai előbukkantak, szemei égszínkékből egészen sötétbe, már-már feketébe csaptak át, ugyanakkor valami vörös fény is megjelent rajta. Arca elsápadt, egészen falfehérré vált, ajkai, mintha kirúzsozta volna őket, vérvörössé színeződtek.

Aztán tekintete az előtte álló megszeppent emberre tévedtek.

Meglepődött.

Ember.

Nem sok ember fordult meg az ő Pokol-barlangjuk kapujában, igyekeztek még a negyedet is messze elkerülni. Tudták, hogy a Dante Tértől nyugatra leginkább a halál várhatja őket, semmi más. Akik odakint buliztak, legbelül tehetetlenek voltak; mindannyiukban bűbáj fedte el a félelem legkisebb csíráját is.

A lány bátorsága felkeltette Katerina kíváncsiságát. Igaz, úgy állt előtte, mint aki mindjárt elájul; minden ízében remegett, mint a nyárfalevél, a vérét jól érezhetően adrenalin fűszerezte. De mégis megjelent ott, és őt kereste. Ez tetszik.

- Hát te meg ki vagy? – húzta vissza vámpír énjének ijesztő jegyeit. Újra annak a csinos örökösnőnek tűnt, akinek általában nézték.

- A nevem Chiara – hebegte megszeppenten. Egyszerű, barna haja vékonyka arca elé hullott; remegő kézzel tűrte odébb. – Tárgyalni jöttem – közölte határozottan.

- Tárgyalni? – Katerina hangjából megszeppenés, és némi fellengzős lenézés csengett ki, amit Chiara is észrevett, de túlságosan félt ahhoz, hogy szóvá tegye. – Ugyan, mégis mit tudsz nekem ajánlani?

Hónapokkal korábban kezdődött, azóta mindenki, aki Mortemben lakott, rettegésben élt. Az apró olasz sziget lakói inkább otthonaikban maradtak – már aki megtehette. Az a kevés önkéntes, aki vállalkozott a védelemre, mind odaveszett. Persze jöttek a bosszúéhes rokonok, és a bátor ifjak, de esélytelenül álltak ki a térre. A Dante Tér hetekig vérben állt; a halál nyomasztó tudata nehezedett a szigetre, s minderről Olaszország mit sem tudott.

Katerina csapatai jó előre gondoskodtak a kapcsolat megszakításáról. Olyan személyeket ültettek a megfelelő székekbe, akik nem engedtek ki kényes információkat a szigetről, illetve az anyaország területén, nem fogadták, eltusolták azokat.

Katerina egész kicsi kora óta hatalomra vágyott. Ahogy felnőtt, és végre szemszíne is megállapodott (vámpírként az egész szemgolyója vörös fényű feketében ragyogott), jelezve ezzel, hogy felnőtt, maga köré szervezte, akiket csak lehetett. Magas rangú boszorkák és vámpírok családjából származott, ismert mindenkit, akit kellett. Marco Muti régóta kelletlen hódolója volt, vele nem akadt gondja, ahogy a Morante - családdal sem. Laurával együtt nőttek fel, a szülei és ő sokat segítettek neki elsajátítani a bűbájok és italok csínját-bínját. Idővel sikerült megszereznie Daemon Chiatti kegyeit is, így minden démon és vámpír a lábai előtt hevert. Ő volt az, akitől mindenki függött, a NŐ, aki bárkit zsarolt, és tehetetlenné tett. Bárkit.

Csinos és kívánatos nővé vált az évek alatt. Boszorkányok praktikái, és vámpírok csábítási titkai álltak a birtokában, azt kapott meg, akit csak akart, így esze ágában sem volt megállapodni egy partner mellett – Marco legnagyobb bánatára.

Így esett az eset, hogy néhány bájos éjszakára beköltözött a városháza mögötti Fehér Házba. A városháza hátsó udvaráról nyílt, és bár köze nem volt a fehérhez, mint színhez, a helyiek előszeretettel csúfolták így, lévén, hogy a város vezetőségének lakhelyéül szolgált. Így többek között a csalárd hajlamú polgármesternek, aki egy teljes hétre elküldte otthonról gyermekeit és nejét, mikor megismerte Katerinát, mint csinos örökösnőt. Később jött rá csupán, hogy így mentette meg az életüket.

Három bűbájokkal és vámpír ráhatással édesített nap után a polgármesternek nyoma veszett, és a hivatal bejelentette, hogy szigetet lezárták, és a városban az „uralkodó” Katerina lett.

- Az emberek rettegnek, félelemben élnek, többen öngyilkosok lettek, mindezt a nyomás miatt, amit a városra gyakorolsz. A komp nem jár ide, rengetegen elvesztették a megélhetésüket, éheznek az emberek, lassan kifogytok a táplálékból.

- Térj a lényegre szívem, nem akarok napestig itt ácsorogni – vetette oda Katerina negédes hangon, mire Chiara szíve nagyot dobbant, és felszökött egészen a torkába. A gyomra apró gombostűfejnyire zsugorodott, úgy érezte, ha Katerina nem is öli meg, egy szívroham még aznap éjjel végez vele.

- Nyisd meg a blokádot a szigeten, és elintézhetem, hogy mindenki önként vesse alá magát az étkezési szokásaitoknak. Ehettek belőlünk, amennyiben nem öltök meg minket.

- Ez aranyos. – Keserű, fölényes mosoly táncolt ajkain, Chiara pulzusa az eget szántotta, és csak az motoszkált a fejében, hogy ha ő meghal, nem lesz, aki befejezze a tervet, és a sziget előbb-utóbb megsemmisül Katerina vasmarkában. – Nem vagy kifejezetten tárgyaló alkat, ugye? Több esik ránk, mint rátok.

- Az életünkkel játszunk – vágta rá Chiara. Az ereiben száguldozott a hirtelen jött adrenalin löket, ami jelentősen felgyorsította beszédét, Katerinának igyekeznie kellett, hogy minden szót tisztán halljon, ami elhagyja a pergő nyelvű olasz száját. – Ti viszont dőzsölhetnétek. Élni akarunk.

- Itt én diktálom a szabályokat szivi, és ez így még mindig nem tetszik, úgyhogy nyugodtan visszahúzhatod a nyelved – pirított rá Katerina metsző tekintettel, majd belökte maga mögött az ajtót. – Befelé.

Chiara nem mozdult. Megpillantotta odabent az egyik sarokban gubbasztó osztálytársát, akinek egykor kreolosan gyönyörű bőre most falfehér volt, szemeiből lassan eltűnt az élet. Megfagyott.

- Azt mondtam befelé!

Remegtek a térdei, majd összecsuklott. Kitartás – suttogta magának. – Meg kell nyerned őket. Tett egy lépést, Katerina pedig az ő szemei számára láthatatlan sebességgel csapta be mögötte az ajtót és rohant a helyéhez, de nem ült le.

- Kénytelen leszel kitalálni valamit, ami mindenkinek tetszik. – Bár a mindenki szót használta, érezhető volt, hogy egyedül magára gondolt. Az emberi úgyis fejet hajtanak döntése előtt, számukra teljesen érdektelen volt figyelni, nyugodtan játszottak tovább, mintha egyszerű maffiatagok gyülekeztek volna egy lepukkant bár mögött. – Különben, köszönjük, hogy jöttél – mosolyodott el gonoszan, mint egy vérbeli gyilkos, miközben újra elővette alvilági oldalát.

Chiara vetett egy pillantást a sarokban fekvő lányra, akivel egykor még a tanáraikat szidták, és aki most élettelenül feküdt saját vérében, harmadmagával, és aki fölött egy vámpír térdelt, aki éhes szemekkel méregette Chiarát.

- Rendben. Akkor kezdjük annyival, hogy ne öld meg a várost. Elintézhetem, hogy nyugodtan táplálkozhassatok, amennyiben nem öltök meg minket – kezdett bele újra, de ezúttal már hozzá kellett csapnia valamit. – Illetve… Nyisd meg a sziget határait, és én elintézem, hogy a húsz kilométerre lévő hasonló kis város-sziget, Drachma is a tiéd lehessen. Csupán húsz kilométer innen, ugyanolyan zárt közösség, mint mi vagyunk. Még egy hidat is lehet építeni, ha nagyon muszáj, vagy bevezetni a közvetlen kompjáratot. A nagybátyám a polgármesteri hivatalban dolgozik, észrevétlenül bejuttat, onnan pedig ugyanúgy el tudod intézni, mint itt tetted.  

Erre már Katerina szeme is felcsillant. A „hatalom” szó már tetszett neki, és a még több alattvaló legyezte a hiúságát.

- Ami viszont a lényeg, hogy már az alku megkötésével is mi teszünk szívességet – szólalt meg Daemon, akinek a szeméből, tartásából és a hangjából is sütött, hogy nagyhatalmú családból származott, kékvérűen élt, és nem szenvedett hiányt semmiben. Ennek fényében állt az egyezséghez is. – Még hozzá kell dobnod valamit.

- Ez igazságtalan.

- Elfelejted kislány, hogy itt a mi szabályaink szerint játszunk, és mi szeretünk dőzsölni – húzta fel a szemöldökét kétértelműen Daemon, majd ledobta a lapjait, és izmos karjait mellkasa előtt összefonva hátradőlt a székén. Metsző tekintetével Chiarát vizslatta, kifejlett szaglása megállapította a vércsoportját, és azt, hogy az éppen a kedvence. Megnyalta a szája szélét, szíve szerint ott helyben harapta volna ketté a torkát.

- Ha jól tudom, Sabrina Versace az emberek pártját fogja – vetette közbe Laura, akinek szemmel láthatóan forogtak a kerekek az agyában. – Asia Versace volt a dédanyja, hatalmas erő áll a birtokában, még a miénknél is nagyobb. Húsz évvel ezelőtt költöztek a szigetre, és ő az egyetlen, aki végrehajthatja a Magicis Immortalitast. – Mindenki kíváncsian méregette Chiarát, aki próbált ijedt arcot vágni, miközben belül diadaltáncot járt.

- Akkor miért nem ők az ügyeletes hatalom? – vágta oda egy magas, szikár démon, akinek bőre olyan volt, mint a pergamen, vékony, aszott, és betegesen fehér, arca beesett, fekete haja a fejére lapult; Chiara mégis ránézett, és ha nem lett volna felkészülve, és nem viselt volna szárított hennacserje darát a karkötője medáljába zárva, egy csettintésére a mélybe is vetette volna magát. De így inkább megrázta a fejét, és elfordítva fejét a Kísértés Démonáról, visszafordult Katerinához, akinek – akkor épp – kék íriszein gyanú és kétkedés csillogott, mégis hajlott az alku megkötésére.

- A jó boszik sosem érnek el annyit, mint a Sötétség Leányai – húzta ördögi mosolyra vékonyka ajkait Laura, majd elvetődött az egyik szétszaggatott kanapén, ami a málló vakolatú fal tövében állt. Lábait feldobta, kényelmes felsőbbrendűséggel figyelte Chiara minden szívdobbanását.

- Nos? Hajlandó vagy beáldozni a kedvenc varázspajtásodat? – nézett a halandóra Katerina türelmetlenül felhúzva szemöldökét, miközben összefonta karjait a mellkasa előtt. Szagot fogott – valami belső hang azt suttogta, ennek nem itt van a vége, ő nem csak szabadabb teret akar az embereinek, de elhessegette a gondolatot, a közelgő hatalom és a siker íze töltötte meg fémesen meleg vérhez szokott ajkait. Ettől megrészegült, nem gondolkodott tisztán, nem foglalkozott a saját intuícióival.

Chiara egy percig az ajkait harapdálta, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, az ujjait tördelte. Vigyázott, nehogy felsértse a száját, és kisercenjen a vére, mert azonnal meghal. Beletúrt a hajába, majd egy fájdalmasan mélyről szakadó sóhajjal együtt biccentett, de a torkát szorító vasmarok miatt nyikkanni sem tudott.

- Jó kislány – lapogatta meg a vállát, a villámsebességgel előtte termő, önjelölt királynő, majd megragadta a karját, és megfordítva őt, kifelé tuszkolta. – Intézd el a kis barátnődet, holnap éjfélkor pedig találkozunk a Cerberus Park Délnyugati kapujánál! – sziszegte a fülébe, majd Chiara ajtón kívül találta magát.

Mindkét oldalról hosszas szervezkedés előzte meg a másnap éjféli találkozót. Ki egy szobát készített elő, ki egy komplett sziget elfoglalására készülődött gőzerővel, de a lényeg; mindenki akart valamit. Katerina hatalmat, Chiara győzni, Sabrina életben maradni, Marco pedig Katerinát.

A park közepén magasodó barokk stílusban épült óratorony a tizenkét ütés közül a harmadiknál járt, mikor Katerina, Daemon, Laura és Marco megjelentek a kapuban.

Az ötödik ütésnél, Chiara lépett elő egy fa mögül, mikor észrevette őket, és összegyűjtötte a bátorságát.

- Hogy ver a kis szíve – húzódott zsivány mosoly Katerina örökké fiatal arcára, mikor meghallotta Chiara szívdobbanásait.

- Nagyon cuki – ironizált a mögötte álló vámpír, miközben kezét óvatosan Katerina derekára csúsztatta. Egy pillanatig feszülten állt, de mikor látta, hogy nem ellenkezik, és tépi ki a szívét, elengedte magát, Marco pedig majd felrobbant a mozdulat láttán. Daemon és Katerina, mint az egész alvilági banda vezető párosa hónapok óta kerülgették egymást, és mintha a sors is azt akarta volna, hogy ők ketten együtt legyenek, mindenki érezte a közöttük tomboló kémiát, nem véletlenül kötöttek ki nemegyszer egymás ágyában. Katerina szabadabb szellem volt, Daemonnak viszont hamarosan nagy örökséggel kellett szembeszállnia, és szerette volna azt nem egyedül megtenni.

- Hol hagytad azt az átkozott banyát? – sziszegte Laura, miközben vörös köd lepte el az agyát. Szívesen megtépte volna a nagyobb erő birtokosát, de Katerina nyugtatólag tolta hátrébb, mire Marco ösztönösen elé húzódott. Nem lett volna jó, ha a nagy hévnek a halandó látja kárát.

- Előkészítettünk a torony padlását, ott fogja elvégezni a varázslatot, odafent vár. – Chiara gyomra összeugrott. – A nagybátyámmal pedig mindent megbeszéltem. Úgy tudja, valaki érdeklődik iránta, mint férfi iránt, nem mint politikailag jó helyzetben lévő iránt, így két nap múlva vár egy hotel szobában, Drachma keleti partjainál.

- Kiváló – villantotta meg Daemon éles szemfogait, miközben a gyomra nagyot kordult. A halandó vére úgy csábította, mint éhes vándort a kiadós házikoszt, de tartogatta magát az éjszakára, amikor is úgy tervezte, a szenvedély hevében kap egy kis kóstolót Katerina édes hibridvéréből, ahogy korábban számtalanszor. Az ő véréből néhány korttyal napokig jól lakott.

- Menjünk – biccentett Chiara, majd hátat fordítva a torony felé indult. Pontosabban a magas és vaskos faajtó felé, aminek hatalmas rézkulcsa a kezében lapult.

Már félúton jártak a padlás felé, a csigalépcső felén hirtelen kibukott belőle a kérdés:

- Hová tűnt a polgármester?

- Nálunk maradt vacsorára – vetette oda Katerina.

- Én mondom, egy ilyen finom AB pozitívat így elrontani droggal lassan törvénybeütköző kéne, hogy legyen – panaszkodott Daemon, visszagondolva a polgármester vérének vodkától terhes zamatára. Felfordult a gyomra.

Chiarát kirázta a hideg.

Felérve az emeletre, egy nagyobb szobából nyíló kisebb előtt álltak meg. Az ajtó előtt Sabrina várta őket, arca szenvtelen, hogy ne árulja el magát, ne árulja el, mennyire retteg. Biccentett Laurának, tudta, mennyire böki a csőrét a kezében lévő hatalom.

- Kezdhetjük? – kérdezte érzelmektől mentes hangon Sabrina, mire Katerina magabiztos léptekkel elhaladt mellette, és belépett a szobába. Ahogy átlépte a küszöböt, mintha valamiféle láthatatlan hártyán hatolt volna át. Őt követte Marco, akinek sértett tekintete azonnal feltűnt mindenkinek, majd Laura. Daemon nem mehetett be az aprócska helységbe, ahol korhadt a fa, és penészszag volt, mert nem zavarhatta meg a varázslat menetét, mint halhatatlan. Kint várta őket.

Egy pillanatra, Chiara érezni vélte, hogy megállt az idő. A szíve nagyot dobbant, Sabrináéval egyszerre. Gyomra görcsbe rándult, és tudta, azon az egy pillanaton áll, vagy bukik a dolog.

Chiara sejtette, mi következik, de büszkén, és bátran nézett farkasszemet a sorsával, amit már születésekor megjósolt az anyjának Asia. Különleges képessége akkor sem hagyta cserben, de Chiara ezt egy cseppet sem bánta, noha az egész életét mázsás súlyként lepte be. Sőt, még inkább elkergethetetlen esőfelhőkként, amiből csak az ég tudta, mikor csap le a villám.

A villám lassan vánszorgott Chiara békésen az ég felé fordított arca felé.

Az ajtó bevágódott, az események felgyorsultak. A bentiek ijedten rezzentek össze, Daemon értetlenül nézett a boszorkára, aki kinyújtott kezekkel ógörögül, erősen koncentrálva hablatyolt. Daemon azonnal az ajtóhoz ugrott, minden erejét bevetve próbálta felfeszíteni, de mindhiába. Hörgött, üvöltözött, szemei vérben forogtak, de semmi, a boszorkány végezte a dolgát.

Odabent, Katerina, Marco és Laura fájdalomtól gyötörve, ordítozva rogytak térdre, Katerina kezét a torkához, Laura a fejéhez, míg Marco a gyomrához kapta. Mindannyian savasan maró kínt éreztek, perzselést a bőrükön, fetrengtek a fájdalomtól. De mindez mit sem ért. Halhatatlanság helyett tökéletes bőrük égő fecniként mált szét, az adott testrészükből sugárzó fájdalom félőrültté és ájulttá tette őket. Minden rossz, amit valaha tettek végigsodort a testükön. Laura, aki kezek nélkül is képes volt bárkit halálra kínozni, csupán a szüleitől örökölt képességeivel, a fején át, Katerina, mivel vért ivott, egész életében, a torkán át, Marco, mivel az emberek félelmével táplálkozott, a gyomrán át szembesült a halállal, ami nevetve sújtott le rájuk.

Amikor az ordítások és vergődések zaja szertefoszlott, Daemon hamar feleszmélt a sokkból, vadállati ösztönei bosszúért kiáltottak. Nézte egy pillanatig a menekülni sem próbáló párost. A bátor halandót, és a vérző orrú, kifáradt boszorkát, akinek már rogyadoztak a térdei a kimerültségtől. Végül hirtelen Chiara mellé penderült, és elharapva nyaki ütőerét az utolsó csepp vérét is kiszívta, s vele együtt a lány életét is magáénak tudhatta.

Az állán csordogált a vörös nedű, összekente a pólóját, és lecsepegett a padlóra. Vérengző és ölésre készülő tekintettel kezdett közeledni Sabrina felé, aki idő közben összerogyott, és tehetetlenül feküdt a földön. Illetve csak majdnem; abban a pillanatban, hogy Daemon egyetlen lépésnyire került tőle, utolsó, ájulás előtti erejével kinyújtotta a kezét, így a falból a természetnél magasabb rendű erők hatására kiszakadó fadarab éppen Daemon szívét szántotta fel.

Hangos koppanással a földre került a bosszúszomjas örökös is. Vége volt.

Sabrina megfagyva, sokkoltan meredt az élettelen testre, s tudta, ott és akkor vesztette el a természet adta kegyét, de nem bánta, megmentette a lakhelyét, az életét, és a várost, még ha ez áldozatokkal is járt. Végül megtörten suttogta a néma hallgatóságnak;

 - Egyszer minden birodalomnak buknia kell.