Damoklész kardja

A Ráhel Alapítvány "Szeretettel a gyűlölet ellen" c. pályázatán korosztályos második helyezést elért novella.

Damoklész kardja

Minél jobban nézel, annál kevesebbet látsz. Ha rám nézel, nem azt látod, mi vár otthon, csak hogy milyen ruhát vettem fel reggel, vagy milyen színű a szemem. Nem látod a szemem csillogása mögötti aggodalmat, vagy, hogy miért rohanok állandóan.

Aznap este is fáradtan estem haza, nem jutott erőm vacsorázni, vagy felmosni a konyhát. Hosszú zuhanyzást követően dőltem az ágyamra, ahol menedéket kerestem, mert féltem, de tudtam, hogy a takaróm sem képes már sokáig megvédeni a való élet sivár igazságtalanságától. Kulcsra zárt ajtó, nyakig húzott takaró, és mindez semmit nem ér a gondolatok ellen, hiába szeretném elhinni, hogy igen.

Daniel kórházban van, de engem már hazazavartak. Vagy a nővérek nem bírtak már megmaradni a belőlem áradó negatív energiától, vagy úgy gondolták ideje lenne ágyban aludnom, és nem koffeintúltengéssel forgolódnom néhány kemény széken a várószobában. Danny még csak öt éves, de még sosem homokozott, nem esett le a hintáról, nem rohantam vele az ügyeletre, mert fejre esett a biciklijével. Két lépésre éltünk a kórháztól, éppen azért, mert már másfél éves korában diagnosztizálták a betegségét.

Igazából nem is nagyon fogja fel, mi történik körülötte. Érzi, ha fáj, és panaszkodik is, de az utóbbi időben már azt sem, csak hallgatja, ahogy mesélek neki.

Álmatlanul forgolódtam, ébrenlét és öntudatlanság között tengődtem. Úgy éreztem, fáradt vagyok a gondolkodáshoz, mégsem tudtam abbahagyni; szinte éreztem, ahogy az agyam energiaszintjének kijelzője egyre lejjebb csúszik, és lassan a vészesen alacsony tartományba ér.

Végül sóhajtva rúgtam le magamról a takarómat, majd szélesre tártam az ablakomat, így engedve friss levegőt a szobába. Reméltem, hogy egy kicsit kiszellőzik a fejem, de az elmúlt három és fél évben csak a kórházban járt az agyam.

A konyhát nagyjából két lépéssel lehetett keresztülszelni, nem is igazán tudtam, mit akarok, mikor kimentem, de szinte ösztönszerűen nyúltam a kávéfőzőért. Már csak a kávé keserűen mámorító illata térített magamhoz a nyitott szemmel alvásból, bár sejtéseim szerint rám egy pohár kávé aligha lehet bármilyen hatással, elvégre a szervezet hozzászokik az ilyesmihez, már csak megszokásból iszom. Akár az éjszaka közepén is.

Odakint sötét volt, mintha az eget fekete takaró borította volna – éppen ezért a benti lámpafénytől tökéletesen láttam magam az ablakban, mintha tükörbe néztem volna. Egy olyan tükörbe, ami csak a sivár és rideg valóságot tudja mutatni. Nem láttam mást, csak egy sápadt, összeroskadt nőt, beesett, véreres szemekkel, és kócos hajjal.

Szívesen láttam volna ott mást. Valakit, aki már nem létezett – magamat akartam viszontlátni, a régi önmagamat, pedig tudtam, hogy az a nő meghalt, amikor az orvos kimondta a diagnózist, az egyetlen, aprócska fiára. Lelki szemeim előtt megjelentem; a mostani tükörképembe képzeltem bele az állandóan összefogott hajat, ahogy hordtam, mert kényelmes volt, a szolid sminket, amivel még több életet leheltem az arcomba, illetve a ruháimat, amiknek a nagyját dobozokba pakolva tartottam a lakásomhoz tartozó pincerészlegben.

- Ki fog hűlni – szóltam magamra. Ijedten kaptam a szemem az ablakra, ahol megértő, mindent tudó mosollyal nézett rám az egykori énem, és a bögrém felé intett. Lassan a számhoz emeltem a még mindig gőzölgő italt, belekortyoltam, és addig tartottam a számban lenyelés előtt, míg el nem vesztette különleges zamatát. Percek teltek el a korty, és aközött, hogy újra felnéztem a tükörként szereplő ablakra.

Nyilván a kialvatlanság játszott velem, de láttam magam előtt a képet, akár egy filmet. A képet, amiben Daniel nem beteg. Egészséges kisfiúként szaladgált a játszótéren a saját korabeli barátaival, és még csak nem is ismerte azokat a nőket, akik minden este kártyáztak vele, amíg én egy kicsit ráncba szedtem magam. Akik meséltek neki helyettem, amikor én képtelen voltam rá, illetve akik a fájdalomcsillapítókat adagolták neki, mint szakmabeliek. Beesett kis csontos arca ebben az életben egészséges, és élettel teli, a szemei nem tükröztek sem félelmet, sem fájdalmat, sem félelmet a fájdalomtól, és a bőre sem volt makulátlan fehér, az állandó bezártságtól, hanem ugyanolyan bronzbarna volt, mint az enyém, miután néhány órát a szabadban töltöttem egy-egy szép, nyári napon. Talán nem is Londonban élnénk, hanem valahol délen, Olaszország déli részén, ahonnan az apja származik, akit a lehető legkisebb mértékben érdekel egyetlen, apró fia egyre súlyosbodó betegsége. Átutalja a pénzt, amit a bíróság kiszabott, de az aligha elég a rezsire, a kajára, az orvosi kezelésekre, és a többire, amire egy ekkora srácnak szüksége van. Játékok, ruhák... gyógyszerek. Ellátás.

Egy másik életben, nem kellene minden nap bűntudattal ébrednem, amiért hajnalok hajnalán felkeltem, hogy még a muszájból végzett munka előtt láthasson, megnyugodjon, és ne féljen, amíg ebédszünetben nem látjuk egymást újra, amikor is újra bűntudattal kell kilépnem a kórházból, hisz újra a hátam mögött hagyom. Abban az életben, egyszerű gondokkal kellene küzdenem, mint például melyik óvónőt kell megbékítenem a fiammal kapcsolatban, melyik iskolába írassam őt és így tovább.

Könnyek gyűltek a szemembe, torkomat a visszagyűrt sírás fojtogatta, miközben a kezeim annyira remegtek, hogy néhány csepp feketén keserű koffein a padlón végezte, alig valamivel a lábaim előtt. Az agyammal tudtam, hogy fel kell törölnöm, de minden ízemben úgy reszkettem, mint a kocsonya, mert rettegtem a jövőtől, ami várt rám, miután leszáll a hajnal, és mert vágytam egy jelenre, amit sosem fogok megkapni, amit sosem élhettem át. Sosem voltam ovis anyák napján, mert sosem járt óvodába. Ahhoz nem volt elég jól.

A terhességem harmadik harmadában már elkezdtem játszani a gondolattal, milyen lesz a gyereknevelés. Milyen lesz, amikor valaki először fog anyának hívni, és milyen lesz, amikor kézen fogva fogunk végigsétálni az utcán, aztán ágyba dugom, esti mesét mondok neki, és egy jó éjt puszival búcsúzva magára hagyom, hogy jólesően végignyúljak a kanapén, és egy ócska szappanopera előtt aludjak el. Eszembe se jutott, hogy a tévémet hónapokig nem fogom bekapcsolni, mert csak aludni járok majd haza, úgy kétnaponta, és hogy a gyereknevelés felét a kórház dolgozóira hárítom, akik a nap nagyobbik felét töltik az egyetlen családtagommal, száz kilométeren belül.

Az életemet is odaadnám, ha Danielt végre egészségesnek tudhatnám, de az agyamat nem ültethetik át. Szívem szerint naphosszat csak az orvostudományt szidnám, amiért nem tudják megakadályozni azt, amivel évek óta fenyegetnek. Damoklész kardja évek óta úgy lebeg a fejünk felett, mint egy lehulló-félben lévő falevél ősszel, és csak ingázik felettünk várva az égi jelre, miszerint lecsaphat ránk. Szorul a nyakunk körül a hurok, érzem, hiszen már felsértette a bőrömet, mélyen a húsomba vágott, és én ölbe tett kézzel ültem egy fotelban, nem tettem ellene semmit. Nem ellenkeztem, mert nem tudtam, elfogyott az erőm.

Megráztam magam, letettem a félig üres bögrém, majd egy indulatos mozdulattal az egészet a mosogatóba borítottam. A kávé halkan lefolyt a lefolyón, a bögre megrepedt, és egy apró darab csörögve levált róla, ezzel jelezve, hogy még maradt annyi testi erőm, amivel képes lennék eltörni egy kerámiacsészét.

A pultra támaszkodva figyeltem, amint a sötét folyadék eloszlik az ezüst felületen, és az szépen letisztul. Úgy éreztem, a jelenem mázsás óriásként ült a mellkasomra, nehézkesen vettem a levegőt, kapkodnom kellett érte, és bár az oxigén beáramlott a tüdőmbe, nem találta a helyét, képtelen voltam a hasznát venni, noha szükségem volt rá az élethez. Életben kellett maradnom ahhoz, hogy életben tudjam tartani Danielt.

Ezúttal a mosogatóban láttam meg a kávéfoltos, nedvesen fénylő tükörképemet, ami ugyanolyan magába esett, és kiábrándító volt, mint amit az ablak mutatott. A tudatalattim ezt itt sem bírta sokáig nézni, így ismét egy szívfájdító képet vetített elém. Az agyam azt az illúziót keltette, miszerint a fiam meg sem született, hanem éltem tovább az életem, dolgoztam, szórakoztam. A dolog egyetlen szépsége az volt, hogy ebben az esetben úgyszint’ nem kellene halálra aggódnom magam, nem emésztene fel ennyire a mindennapos bűntudat, félelem és kétségbeesés. Az ominózus nyáron elutazhattam volna Olasz-, majd Spanyolországba, ahogy terveztem, megcsináltattam volna azt a tetoválást, amit anno akartam, és azóta teljesen kiment a fejemből. Vállalhattam volna olyan munkákat, amiknek a gyerekvállalás után elestem a lehetőségétől. Nem mintha valaha is olajkútfúró, stewardess, vagy hegymászó akartam volna lenni, de a lehetőség hiányát is erősen éreztem, erősebben, mint gondoltam. És ez az érzés, bármilyen kellemetlen, vagy szörnyű is volt, egy kellemes masszázsnak tűnt ahhoz képest, amit akkor éreztem, mikor meghallottam a diagnózist, és amit azóta is érzek, minden áldott nap.

Egy tébolyult éjszaka felfestett előttem két alternatív megoldást, aminek a végkimenetelét sosem tudhatom meg, hisz Daniel születésével az életem örökre megváltozott, így már sosem tudhatom meg, milyen lenne, ha egészséges lenne, vagy ha nem is lenne. Nem is akarom tudni, milyen lenne, ha nem lenne, de minden vágyam az volt, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor az embernek egészséges, életrevaló gyereke van, aki nem adja öregotthonba a szüleit mikor felnő, és akiből nevelhetek egy olyan embert, amilyen én sose voltam. Akit megóvhatok azoktól a csapdáktól, amiket ő nem lát, vagy amiket én sem láttam, az ő helyében. Ha az embernek egy egész élete van felnevelni valakit, van ideje és lehetősége elosztani az élményeket, amiket nekem ezekbe az évekbe kellett belesűrítenem – már amit lehetett. Állatkert, vidámpark, külföldi út, tengerpart, mindezt úgy, hogy nem szakadhat el hosszabb időre a kórháztól.

Kialvatlanul ért a reggel, ahogy már oly sokszor. Már fel se tűnt, milyen sokat ásítozok, vagy hogy egy órával ébredés után még mindig csak botladozok. Gyors zuhany, sietős reggeli és már indulhattam is a kórházba.

Még nem volt ébren, mikor beértem hozzá, ezért nem is akartam bemenni a szobájába, nehogy felkeltsem. Kiszúrtam, hogy elcsúszott a lepedője, hogy lerúgta magáról a takaróját, és hogy a függöny beakadt a bukóra nyitott ablakba, elfogott az elemi késztetés, hogy ezeket mind megigazítsam, de visszafogtam magam. Mikor már végképp késésben voltam, beszaladtam hozzá köszönni, de éppen csak annyira, hogy tudja, ott vagyok, nem hagytam ki a reggeli találkozónkat.

Munka közben végig azon járt a fejem, mi lehet odabent, és az összes benti dolgomnál fontosabbnak tűnt a telefonom. Minden apró pityenésére ugrottam, noha eddig sosem hívtak a kórházból. A kollégák már régen paranoiás idiótának hisznek, de egyikük gyereke sem él a kórházban, annak ellenére, hogy a játékokkal teli szobája rendületlenül várja haza – még ha azt is mondják, hogy megértik... Nem értik meg.

KÓRHÁZ. MOST. LD

A filmekben szokott lenni egy pillanat, amikor a fontos mondatok után az idő láthatóan lelassul, a kamera ráközelít az emberre, drámaivá téve a pillanatot. Az én esetemben, csak bennem állt meg a világ, a szívemmel együtt. Elfelejtettem levegőt venni, miközben próbáltam kitalálni, melyik nővér küldte az üzenetet. Egy pillanatnyi bénult félelem után, minden egybefolyt előttem. Kapkodni kezdtem, remegni, és egyetlen értelmes mondatot sem tudtam kinyögni, még annyit se, hogy a kórházba kell mennem. A többiek csak néztek, miért rohanok el köztük, mint egy holdkóros, hagyom ott a holmim, és miért nem reagálok semmire.

Minden izmom megfeszítve rohantam a legközelebbi taxihoz. Plusz pénzt ígértem, minden figyelmen kívül hagyott pirosért, és minden egyéb gyorsító szabályszegésért, de hiába, az idő így is csigaként vánszorgott, egy örökkévalóságig tartott, mire sikerült odaérnünk, én pedig eszeveszett tempóban rohantam az emeletre, hogy meg tudjam mi történt Daniellel.

Könnyek homályosították a látásom, a torkomat vasláncokkal szorították össze, a gyomromat pedig hatalmas téglák nehezítették. Nem igazán éreztem az izmaimat, az agyam megállt, nem tudtam gondolkozni, csupán nézni bírtam, azokat a csöveket, amik a fiamból lógtak ezer irányba, mint valami robot vezetékei. Egy hatalmas gép pityegett mellette, ijesztő visszaszámlálót idézve elő bennem. Minden apró csipogáskor megugrott a vonal, jelezve, hogy dobog a szíve, de előttem ismeretlen számokként lebegtek, és az a bizonyos kard egyre közelített felénk. Lesújtani készült, és én csak annyit tehettem, hogy magamat ajánlom fel elsőként, pár másodperccel többet hagyva a fiamnak, de a kard, engem csak lelkiekben készült sújtani. Kegyetlenül, visszavonhatatlanul, vigasztalhatatlanul.

Halványan érzékeltem, hogy valaki megállt mellettem, de nem volt az az erő, ami el tudta volna fordítani a fejemet róla.

- Ahogy már az elmúlt napokban is említettem – szólalt meg mellettem egy jól ismert bariton -, Daniel állapota egyre romlott.

Tényleg említette, de nem voltam hajlandó tudomást venni róla, mert az visszatérést jelentett volna abba a világba, amiből még időm sem volt elmenekülni.

- Fogyott az ereje, nőtt a fájdalma. A gyógyszerekkel egy ideig kordában tarthattuk a dolgot, de már nem tehettünk úgy, mintha ez nem így lett volna, nem dughattuk homokba a fejünket, mert betonba ütköztünk.

- Tudom – suttogtam, és bár nem fáztam, a hideg rázott.

- Összeomlott. Az életjelei rohamosan csökkentek, már alig lehetett érezni a pulzusát, de stabilizáltuk. A pulzusa és vérnyomása rendben van, de az agyi tevékenység...

- Mi van az agyával? – erőltettem hisztérikus, elcsukló hangon.  

- Leállt – közölte egy hóhér nyugodtsága mögé rejtve minden emberségét. - Emma, el kell gondolkoznia néhány dolgon, amire számítani lehetett, de megpróbáltuk elkerülni. Jelenleg gépekre kapcsolva tartjuk életben...

Ha felnéztem volna, egy elkeseredett, de szenvtelen arcot láttam volna, aggódó ráncokkal tarkítva. Nem egy ősz hajszálat okoztunk csak mi ketten az orvosnak, és a hangja alapján úgy tűnt, minden percben egy évtizedet él át. Hallottam, ahogy az eddig bársonypárnán őrzött reményeim egy pillanat alatt törnek apró, összeragaszthatatlan darabokká, pedig a fülemben olyan hangosan lüktetett a vér, mintha az angol hadiflotta menetelt volna odabent.

- Nyugodtan bemehet hozzá. – Hosszú szünetet tartott, a szavakat kereste, amivel elmondhatja az ötletet, ami kimondatlanul eddig is köztünk lebegett, és ami véget vetett volna mindennek, de egy épeszű ember sem képes olyan könnyedén hangot adni neki, pláne nem akkor, mikor ilyen kicsi gyerekről van szó. – Meg kell értenie, miért mondom ezt. Ő sem... maga sem... Senki nem kínlódna tovább, és talán mások életét is megmenthetnénk, elvégre olyan hosszú a várólista.

- Eutanáziát javasol?

- Kénytelen vagyok, Emma. Az irodámban jó pár tájékoztató van erről, nap, mint nap számtalan előadást tartanak a témával kapcsolatban, rengeteg cikk, és videó jelent meg. Át kell gondolnia ezt a lehetőséget is.

Három napon keresztül döntöttem magamba a tömény koffeint, miközben táppénzre vonulva beleástam magam a témába. Amikor arra várva ültem Daniel szobájában, hogy egyszer csak felkeljen, és megkérdezze, mit olvasok, egy újság mögé bújtattam az erről szóló hosszú, terjengős, és érzéketlen könyvet. Otthon az interneten semmi mást nem nyitottam meg, amikor éjnek évadján nem jött álom a szememre, csak az orvosi oldalakat, ahol mindenhol ezt a témát kerestem. Érveltek mellette és ellene, felhoztak lelki okokat, és erkölcsi érveket; komoly filozófiai témának bizonyult, az ember nem is gondolná, hogy a sokakat foglalkoztat ez a téma, mint néhány vita tárgya. Hétköznapi életben, magamtól soha nem jutna eszembe ilyesmit egyáltalán szóba hozni, nem hogy erről mélyenszántó eszmefuttatásokat közöljek publikusan.

A harmadik nap végén úgy borultam az ágyamba, mint akit kiütöttek, és hosszú idő óta először végre álomtalan öntudatlanságba zuhantam, de ez korántsem volt pihentető, inkább csak elhúzta előttem a mézesmadzagot. A szememet kinyitva csak annyit láttam, hogy a nap már magasan jár az égen, így még jobban siettem, mint normális esetben tenni szoktam – pedig tudtam, hogy csak az alvó kisfiamat láthatom majd odabent. Mégis valahányszor rápillantottam, úgy éreztem valami furcsa, elvághatatlan kötéllel facsarják össze a szívemet, hogy aztán darabokra szaggassák.

A kórház földszintjén, nem messze az udvartól egy apró kápolnát nyitottak két-három éve, néhány paddal, egy oltárral, és egy időnként betévedő pappal, pont az olyanok miatt, mint én. Az olyan reményvesztett és kétségbeesett szülők miatt, mint amilyenné én is váltam. Pechemre pont ma találta meg a térképen a kórházat a tiszteletes, így amikor belépett a kápolnába, azonnal faggatni kezdett, miért bámulok magam elé olyan üres tekintettel, mint egy élőhalott. Egészen fiatal volt, szimpatikus fazon, de a reverenda öregítette. Filozofikus, nagyon szentnek hangzó mondatokkal próbált lelket önteni belém, vagy irányt mutatni, de a teljes letargia legmélyén, a pokol utolsó bugyrában, amikor Lucifer lángjainak nyelvei nyaldossák a talpam, már nem sokat érnek a szavak.

A terem túlsó végében, egy halom dohszagú levegővel arrébb, ült egy szintén magába roskadt nő, nem volt sokkal jobb állapotban nálam. Az ölébe ejtett kezeit fixírozta, míg én a pappal beszéltem, pedig már korábban bent volt, mint én, és egyetlen szót sem szólt, még csak fel sem nézett.

- Tud valamit róla, atyám? – intettem a nő felé.

- A kislányának donor kell, és az orvosok azt mondták, van valaki, de az ő lekapcsolását még nem hagyták jóvá, és még az egyezés sem biztos. Lassan már a reményért is imádkozik – sóhajtotta, majd ahogy elindult, valami olyasmiről motyogott, hogy az élet igazságtalan.

Hosszasan bámultam az idegent, mert tudtam, kit szántak neki donornak az orvosok, és már csak az én aláírásom hiányzott egy másik, alig néhány éve kezdődött élet folytatásának lehetőségéhez.

Fojtogató, kimerítő. Minden idegsejtem tiltakozott, minden izmom elgyengült, a gyomrom üresen kongott, de már nemigen akartam enni. Értelmét vesztette, ahogy a létezés is. Napokig rágtam a szám, gondolkoztam, őrlődtem, de végül nem tudtam máshogy dönteni. Mások életét mentheti meg, míg ő nem szenved tovább. Nem akartam arra gondolni, mennyire önző, és undorító, amit teszek, csak véget akartam vetni mindennek. Már előre kisírtam a szemem, zihálva vettem a levegőt, és hiába tudtam, hogy nem látja, nem mertem sírni a szobájában.

Melléfeküdtem, és úgy öleltem magamhoz, mint mindig, mikor odakint vihar tombolt, vagy épp rosszat álmodott. A hajába temettem az arcom, öleltem, ahogy tudtam, és lehunyt szemmel vártam, hogy az orvos lekapcsolja a gépet.

Csipogás, csipogás, és sokat mondó, szívszaggató csend.