Gyilkos fantázia

Bekerült a Szó-kincs 2013 c. kötetbe - Sybillel közös munka.

Gyilkos fantázia

A fal felső harmadában lévő kicsi, rácsos ablakok nem sok fényt engedtek be. A folyosón hideg volt, lépteim zaja visszhangzott, a hideg futkosott a hátamon. Szigorúan magam elé bámulva próbáltam az árnyalakokból kivenni, mit rejt a félhomály. A folyosó végén megálltam az utolsó ajtó előtt, amin ott vöröslött felirat:

FOKOZOTTAN VESZÉLYES.

Remegő kézzel nyitottam az apró cellába, ahol egy fiatal, normálisnak tűnő férfi ült. Fekete tincsei szanaszét meredeztek, sötétlila mellénye mellkasára feszült, könyékig feltűrt inge kihangsúlyozta izmait. Elegáns volt, ugyanakkor ijesztően, hátborzongatóan nyugodt, a szemében lévő higgadt, gyilkos tűz megrémített. Csak ült az asztalnál, halálos nyugalommal.

- Jó estét! Vagy reggelt, esetleg délutánt? Az ember teljesen elveszíti idebent az időérzékét.

Megdöbbentett kedveskedő, udvarias hangja. Olyan aura lengte körül, amitől szívem szerint sikítva menekültem volna. Ahogy valószínűleg áldozatai is. Tenyerébe támasztotta az állát, nagyra nyílt szemekkel nézett rám.

- Jó estét – biccentettem, megtalálva a hangom. – Dr. Amelia Graham vagyok, az új pszichológus. – Leültem vele szembe. Hátradőlve szóra nyitottam a szám, de megelőzött.

- Már elnézést, de volt ilyen kérdés? – Arca meg se rezzent, fejét sem mozdította. Egy apró mosoly futott át az arcomon, amit nem tudtam visszafojtani. – Az előző pszichológus már a falat kaparná – jegyezte meg, elégedetten hátradőlve. Arcvonásait újra emberire formálta, eltért a pimasz kisgyerek szerepétől, amivel alighanem az idegeimet tesztelte. – Maga szimpatikus. Mondja Amelia, maga miben más, mint az előzőek?

- Talán nekem van diplomám – vágtam rá szarkasztikusan. – Szeretném, ha mesélne az életéről.

- Gyerekkoromban egyszer futottam a fagyiskocsi után, de nem állt meg. Azóta poszttraumatikus stresszben szenvedek, ezért kinyírtam négy fagyist. – A szemeiben csillogó arcátlanul szemtelen fény, és a szája sarkában megbújó apró vigyor mutatta, hogy roppant jól szórakozik rajtam. Esze ágában sem volt igazat mondani, és mintha azt üzente volna, hogy hiába töröm magam, belőle ugyan ki nem húzok egy árva szót sem.

- Maga szerint ez normális, Mr. McMahon? – Hangom érzelemmentes volt, hipnotikusan megnyugtató.

- Maga az apámmal beszélget? – kérdezett vissza fagyosan.

- Ewan – helyesbítettem.

- Nem is emlékszem, mikor hívtak így utoljára. – Semmiképp nem akart az eredeti kérdésemre felelni, mindig kitért előlem, így helytelenítően néztem rá. Nem tudom miért hittem, hogy ami bejött a szerelmi gondokkal küzdő kamaszoknál, az beválhat egy rendőrből lett sorozatgyilkosnál is.

- Szóval mit gondol, a halál jó dolog?

- Nézze, kedvesem. – Volt valami dermesztő abban, hogy egy ilyen veszélyes bűnöző a kedvesének hív. Közelebb hajolva tekintetét az enyémbe fúrta, úgy éreztem pillantása  vesémig hatol. A könyökére támaszkodva tartott néhány másodpercnyi hatásszünetet, majd folytatta; - Mindketten tudjuk, hogy egy sorozatgyilkos vagyok, nem pedig egy depresszióval küzdő, magára maradt öregember, akinek eltűnt a macskája. A halál nem jó dolog, de előbb-utóbb mindenkinek kijár. Elüti a busz, lezuhan a repülője, szívrohamot kap, vagy a rák viszi el, esetleg az én késem. – Teljes átszellemültségében sem felejtette el megválogatni szavait. Nem tudta levetkőzni a stílusát; hangjából sütött az érettség és a komolyság. Az intelligencia.

- Vagy esetleg csak megöregszik, és szépen, csendesen meghal – vetettem fel a legkézenfekvőbb opciót.

- Maga nem érti a lényeget. – Úgy nézett rám, mint apám, amikor századjára magyarázta az órát, és még mindig nem tudtam leolvasni az időt. Ismét ostoba gyereknek éreztem magam, a torkomat sírás fojtogatta. Nyeltem egyet, hátha, és oda se figyelve a gondjaimra hallgattam a folytatást. – Az egész lényege az igazság. Ha valaki belehal a százkilencvenedik születésnapjába, a rossz tettei talán sosem kerülnek megtorlásra.

- Amolyan igazságszolgáltatónak tartja magát? – Egyre jobban kezdett érdekelni ez az ügy. Rémisztő volt a gondolat, hogy valahol talán mégis van a tetteiben logika.

- Félreért, kedvesem. Nem vagyok én szuperhős, csak egy huszonnyolc éves, aki szereti a rendet, ezért lassan két éve egy egérlyukban tartják száraz kenyéren és vízen. – Nehogy megsajnáld, Amelia – mondogattam magamnak. Játszik.

- Pedig úgy hallottam egész jó a koszt idebent – jegyeztem meg félhangosan, majd mély levegőt véve tettem fel következő kérdésemet, ami akkor fogalmazódott meg bennem, mikor feltűnt, milyen elvont észjárásra építette fel válaszait. – Szeret filozofálni?

- Ugyan édes, mi mást kezdhetnék magammal idebent? Arisztotelész elbújhat mögöttem.

A fejemben kavargó rengeteg kérdés közül próbáltam feltenni egyet, de nem tudtam eldönteni, melyik legyen. Ajkaim elnyíltak, szólni készültem, de nem találtam a hangom – ő pedig remekül szórakozott rajtam.

- Feltűnt, hogy...

- Nekem, az tűnt fel, hogy még semmit nem írt. – Egyetlen mozdulattal sem utalt a kezemben szorongatott kis füzetre, de az én tekintetem szinte megszégyenülve esett a hófehér lapokra. A pillanat tört része alatt futott át az agyamon a kétely; jobban átlát rajtam, mint én rajta.

- Honnan veszi?

- Nem hozott tollat, szóval, ha nem tud a gondolataival írni, alighanem üres a papírja. – Fölényes vigyor húzódott ajkaira, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Megértettem, miért menekültek előle a elődeim. Mégsem tudtam rávenni magam, hogy felálljak, és elhagyjam a szobát. Válasz nélkül hagytam megfigyelését.

Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, elterelem a figyelmét. Némi puhítás, és rávezetés árán sikerült egy-két új információt kicsikarnom belőle, de ezzel csak még jobban összezavart. Kellett végre egy összefoglaló válasz.

- Szóval maga szerint az ön elvei teljesen korrekt alapon nyugszanak? – Félrebiccentett fejjel vártam a választ. Ha nagyon őszinte akartam lenni, a logika megvolt a filozófiájában, csupán egy épeszű ember teljesen másképp látja a dolgokat.

- Abszolút. Csak gondoljon bele, kedves. – Egy darabig ült, mintha a megvilágosodást várná, majd folytatta. – Mondja, embert ölni Magácska szerint rossz dolog? – Kék szemei mintha felmetszettek volna, miközben a halotti csendben csak saját szívdobogásom és szuszogásom hallottam.. Némán bólintottam. – Tegyük fel, hogy egy jó ember, megöl egy gyilkost, pedofilt vagy rablót. Azonnal kikiáltják hősnek, mindenki őt éljenzi, és ódákat írnak hozzá. Ha egy priuszos, vagy egyszerűen nagy átlagban antipatikus ember öl, gyilkos, vérengző és közveszélyes vadállat címkét kap, és ezt sosem mossa le magáról. A körülmények természetesen senki számára nem tiszták, esetleg az egyik rendőr jelentésében tesznek valami halvány utalást a dolgokra. A gyilkosság viszont, akárhogy szépítjük is, gyilkosság marad, a szándék – a szólással ellentétben – nem fontos. Megbújik a sorok között, és senki nem figyel rá. Reflektorfényben az áll, hogy egy ember meghalt, valaki gyászol, valakinek temetnie kell. A főszerepben mindig a halál van.

Némán, gondolatokat keresve meredtem az előttem ülő férfira, és próbáltam megfogalmazni kesze-kusza gondolataim közül legalább egyet, de mielőtt sikerült volna, a velem szemben lévő ajtón, amin Ewant vezették be, kopogtak. Egy kopasz, afroamerikai, nagydarab férfi lépett be, a biztonságiak kék egyenruhájában, és szólt, hogy lejárt az időm, távoznom kell. Rövid köszönés után elhagytam a szobát arra, amerről jöttem. A folyosó sötétje illett a fejemben tátongó űrhöz. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, mit mondhatnék ezek után.

Következő hétfőn este, otthon ültem a tévé előtt, és a macskát simogatva rágcsáltam az utolsó almámat, és híreket hallgattam. Rutinszerűen mozgott a kezem, csak fél füllel figyeltem a bemondónő szavait. A tévések megszokott, hivatalos hangnemével, és rideg, élettelen szemével mondták be a hírt, ami szíven ütött, tudván az én munkámra gyakorolt hatását: Jogerősen is életfogytiglanra ítélték Rhode Island valaha volt legbrutálisabb sorozatgyilkosát a városi bíróságon ma kihirdetett ítélet szerint, aki azonban rejtélyes módon megszökött.