Bekerült a Szó-kincs 2013 c. kötetbe - Sybillel közös munka.
Gyilkos fantázia
A fal felső
harmadában lévő kicsi, rácsos ablakok nem sok fényt engedtek be. A folyosón
hideg volt, lépteim zaja visszhangzott, a hideg futkosott a hátamon. Szigorúan
magam elé bámulva próbáltam az árnyalakokból kivenni, mit rejt a félhomály. A
folyosó végén megálltam az utolsó ajtó előtt, amin ott vöröslött felirat:
Remegő kézzel
nyitottam az apró cellába, ahol egy fiatal, normálisnak tűnő férfi ült. Fekete
tincsei szanaszét meredeztek, sötétlila mellénye mellkasára feszült, könyékig
feltűrt inge kihangsúlyozta izmait. Elegáns volt, ugyanakkor ijesztően, hátborzongatóan
nyugodt, a szemében lévő higgadt, gyilkos tűz megrémített. Csak ült az
asztalnál, halálos nyugalommal.
- Jó estét!
Vagy reggelt, esetleg délutánt? Az ember teljesen elveszíti idebent az
időérzékét.
Megdöbbentett
kedveskedő, udvarias hangja. Olyan aura lengte körül, amitől szívem szerint
sikítva menekültem volna. Ahogy valószínűleg áldozatai is. Tenyerébe
támasztotta az állát, nagyra nyílt szemekkel nézett rám.
- Jó estét –
biccentettem, megtalálva a hangom. – Dr. Amelia Graham vagyok, az új
pszichológus. – Leültem vele szembe. Hátradőlve szóra nyitottam a szám, de
megelőzött.
- Már elnézést,
de volt ilyen kérdés? – Arca meg se rezzent, fejét sem mozdította. Egy apró mosoly
futott át az arcomon, amit nem tudtam visszafojtani. – Az előző pszichológus
már a falat kaparná – jegyezte meg, elégedetten hátradőlve. Arcvonásait újra
emberire formálta, eltért a pimasz kisgyerek szerepétől, amivel alighanem az
idegeimet tesztelte. – Maga szimpatikus. Mondja Amelia, maga miben más, mint az
előzőek?
- Talán nekem
van diplomám – vágtam rá szarkasztikusan. – Szeretném, ha mesélne az életéről.
- Gyerekkoromban
egyszer futottam a fagyiskocsi után, de nem állt meg. Azóta poszttraumatikus stresszben
szenvedek, ezért kinyírtam négy fagyist. – A szemeiben csillogó arcátlanul
szemtelen fény, és a szája sarkában megbújó apró vigyor mutatta, hogy roppant
jól szórakozik rajtam. Esze ágában sem volt igazat mondani, és mintha azt
üzente volna, hogy hiába töröm magam, belőle ugyan ki nem húzok egy árva szót
sem.
- Maga szerint
ez normális, Mr. McMahon? – Hangom érzelemmentes volt, hipnotikusan
megnyugtató.
- Maga az
apámmal beszélget? – kérdezett vissza fagyosan.
- Ewan –
helyesbítettem.
- Nem is
emlékszem, mikor hívtak így utoljára. – Semmiképp nem akart az eredeti
kérdésemre felelni, mindig kitért előlem, így helytelenítően néztem rá. Nem
tudom miért hittem, hogy ami bejött a szerelmi gondokkal küzdő kamaszoknál, az
beválhat egy rendőrből lett sorozatgyilkosnál is.
- Szóval mit
gondol, a halál jó dolog?
- Nézze,
kedvesem. – Volt valami dermesztő abban, hogy egy ilyen veszélyes bűnöző a
kedvesének hív. Közelebb hajolva tekintetét az enyémbe fúrta, úgy éreztem
pillantása vesémig hatol. A könyökére
támaszkodva tartott néhány másodpercnyi hatásszünetet, majd folytatta; - Mindketten
tudjuk, hogy egy sorozatgyilkos vagyok, nem pedig egy depresszióval küzdő,
magára maradt öregember, akinek eltűnt a macskája. A halál nem jó dolog, de
előbb-utóbb mindenkinek kijár. Elüti a busz, lezuhan a repülője, szívrohamot
kap, vagy a rák viszi el, esetleg az én késem. – Teljes átszellemültségében sem
felejtette el megválogatni szavait. Nem tudta levetkőzni a stílusát; hangjából
sütött az érettség és a komolyság. Az intelligencia.
- Vagy esetleg
csak megöregszik, és szépen, csendesen meghal – vetettem fel a legkézenfekvőbb
opciót.
- Maga nem érti
a lényeget. – Úgy nézett rám, mint apám, amikor századjára magyarázta az órát,
és még mindig nem tudtam leolvasni az időt. Ismét ostoba gyereknek éreztem
magam, a torkomat sírás fojtogatta. Nyeltem egyet, hátha, és oda se figyelve a
gondjaimra hallgattam a folytatást. – Az egész lényege az igazság. Ha valaki
belehal a százkilencvenedik születésnapjába, a rossz tettei talán sosem
kerülnek megtorlásra.
- Amolyan
igazságszolgáltatónak tartja magát? – Egyre jobban kezdett érdekelni ez az ügy.
Rémisztő volt a gondolat, hogy valahol talán mégis van a tetteiben logika.
- Félreért,
kedvesem. Nem vagyok én szuperhős, csak egy huszonnyolc éves, aki szereti a
rendet, ezért lassan két éve egy egérlyukban tartják száraz kenyéren és vízen.
– Nehogy megsajnáld, Amelia –
mondogattam magamnak. Játszik.
- Pedig úgy
hallottam egész jó a koszt idebent – jegyeztem meg félhangosan, majd mély
levegőt véve tettem fel következő kérdésemet, ami akkor fogalmazódott meg
bennem, mikor feltűnt, milyen elvont észjárásra építette fel válaszait. – Szeret
filozofálni?
- Ugyan édes,
mi mást kezdhetnék magammal idebent? Arisztotelész elbújhat mögöttem.
A fejemben
kavargó rengeteg kérdés közül próbáltam feltenni egyet, de nem tudtam
eldönteni, melyik legyen. Ajkaim elnyíltak, szólni készültem, de nem találtam a
hangom – ő pedig remekül szórakozott rajtam.
- Feltűnt,
hogy...
- Nekem, az
tűnt fel, hogy még semmit nem írt. – Egyetlen mozdulattal sem utalt a kezemben
szorongatott kis füzetre, de az én tekintetem szinte megszégyenülve esett a
hófehér lapokra. A pillanat tört része alatt futott át az agyamon a kétely; jobban
átlát rajtam, mint én rajta.
- Honnan veszi?
- Nem hozott
tollat, szóval, ha nem tud a gondolataival írni, alighanem üres a papírja. –
Fölényes vigyor húzódott ajkaira, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.
Megértettem, miért menekültek előle a elődeim. Mégsem tudtam rávenni magam,
hogy felálljak, és elhagyjam a szobát. Válasz nélkül hagytam megfigyelését.
Hirtelen
ötlettől vezérelve úgy döntöttem, elterelem a figyelmét. Némi puhítás, és
rávezetés árán sikerült egy-két új információt kicsikarnom belőle, de ezzel
csak még jobban összezavart. Kellett végre egy összefoglaló válasz.
- Szóval maga
szerint az ön elvei teljesen korrekt alapon nyugszanak? – Félrebiccentett
fejjel vártam a választ. Ha nagyon őszinte akartam lenni, a logika megvolt a
filozófiájában, csupán egy épeszű ember teljesen másképp látja a dolgokat.
- Abszolút.
Csak gondoljon bele, kedves. – Egy darabig ült, mintha a megvilágosodást várná,
majd folytatta. – Mondja, embert ölni Magácska szerint rossz dolog? – Kék
szemei mintha felmetszettek volna, miközben a halotti csendben csak saját
szívdobogásom és szuszogásom hallottam.. Némán bólintottam. – Tegyük fel, hogy
egy jó ember, megöl egy gyilkost, pedofilt vagy rablót. Azonnal kikiáltják
hősnek, mindenki őt éljenzi, és ódákat írnak hozzá. Ha egy priuszos, vagy
egyszerűen nagy átlagban antipatikus ember öl, gyilkos, vérengző és
közveszélyes vadállat címkét kap, és ezt sosem mossa le magáról. A körülmények
természetesen senki számára nem tiszták, esetleg az egyik rendőr jelentésében
tesznek valami halvány utalást a dolgokra. A gyilkosság viszont, akárhogy
szépítjük is, gyilkosság marad, a szándék – a szólással ellentétben – nem
fontos. Megbújik a sorok között, és senki nem figyel rá. Reflektorfényben az
áll, hogy egy ember meghalt, valaki gyászol, valakinek temetnie kell. A főszerepben
mindig a halál van.
Némán,
gondolatokat keresve meredtem az előttem ülő férfira, és próbáltam
megfogalmazni kesze-kusza gondolataim közül legalább egyet, de mielőtt sikerült
volna, a velem szemben lévő ajtón, amin Ewant vezették be, kopogtak. Egy
kopasz, afroamerikai, nagydarab férfi lépett be, a biztonságiak kék
egyenruhájában, és szólt, hogy lejárt az időm, távoznom kell. Rövid köszönés
után elhagytam a szobát arra, amerről jöttem. A folyosó sötétje illett a
fejemben tátongó űrhöz. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, mit mondhatnék ezek
után.
Következő
hétfőn este, otthon ültem a tévé előtt, és a macskát simogatva rágcsáltam az
utolsó almámat, és híreket hallgattam. Rutinszerűen mozgott a kezem, csak fél
füllel figyeltem a bemondónő szavait. A tévések megszokott, hivatalos
hangnemével, és rideg, élettelen szemével mondták be a hírt, ami szíven ütött,
tudván az én munkámra gyakorolt hatását: Jogerősen
is életfogytiglanra ítélték Rhode Island valaha volt legbrutálisabb sorozatgyilkosát
a városi bíróságon ma kihirdetett ítélet szerint, aki azonban rejtélyes módon
megszökött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső