A cigaretta
és alkohol szaga megülte a szoba levegőjét, miközben keveredett a halál és
félelem bukéjával. Sokan voltak a szobában, és a jelenlévők hetven százaléka
otthonosan mozgott a hasonló közegekben.
Katerina
csendben ült, nézte az emberei pókerjátékát, ő már régen kiszállt belőle. Mint
minden csütörtök este, vedeltek és kártyáztak, miközben néhány pórul járt
halandót véreztettek ki az egyik sarokban. A különböző flitteres és strasszos
mini ruhákba bújt boszorkák pedig készséggel szolgálták fel whisky-s poharakban
a drága nedűt.
Katerina
mögött ott állt a megszokott, az évek alatt lassan hozzánőtt testőre, noha
semmi szüksége nem volt rá. Fölényes hatalommal telt mosoly bujkált a szája
szélén, miközben az asztalon könyökölve, az öklére támasztott állal figyelte az
emberei soha véget nem érő pókerjátékát. Az asztal körül olyan magas rangú
boszorkák és démonok kaptak helyet, mint a jól ismert Mumus – vagy, ahogy a
barátai szólították Marco -, Dracula Gróf egyenes ági leszármazottja, Darnell,
Daemon, a vámpírtrón örököse, Laura, az egyik legerősebb boszorkánydinasztia –
a Morante vérvonal - legifjabb tagja, vagy épp Cristina, Katerina másod
unokatestvére. Katerinának, mint az egyetlen hibrid boszorkának, vámpír és boszorkány
felmenői és rokonai is akadtak, akik nem jöttek ki egymással túlzottan.
- Katerina
– szólította meg az egyik warlock az ajtóból. – Jött hozzád valaki.
- Ki?
- Inkább
nézd meg magad – vetette fel Izabella, a warlock, majd gyanakvóan csillogó vörös
szemeit az ajtón tartva odébb sétált, és Daemon háta mögött állva várta a
következményeket.
Katerina
hosszú, kecses léptekkel odabillegett, és kilépett a szobából. A folyosó túlsó
végéről zene szűrődött ki, és némi zöldes fény, emberek ricsaja. Egy pillanatra
késztetést érzett, hogy végigsöpörjön a báron, és mindenkiből kioltsa az
életet; arca megfeszült, fogai előbukkantak, szemei égszínkékből egészen
sötétbe, már-már feketébe csaptak át, ugyanakkor valami vörös fény is megjelent
rajta. Arca elsápadt, egészen falfehérré vált, ajkai, mintha kirúzsozta volna
őket, vérvörössé színeződtek.
Aztán
tekintete az előtte álló megszeppent emberre tévedtek.
Meglepődött.
Ember.
Nem sok
ember fordult meg az ő Pokol-barlangjuk kapujában, igyekeztek még a negyedet is
messze elkerülni. Tudták, hogy a Dante Tértől nyugatra leginkább a halál
várhatja őket, semmi más. Akik odakint buliztak, legbelül tehetetlenek voltak;
mindannyiukban bűbáj fedte el a félelem legkisebb csíráját is.
A lány
bátorsága felkeltette Katerina kíváncsiságát. Igaz, úgy állt előtte, mint aki
mindjárt elájul; minden ízében remegett, mint a nyárfalevél, a vérét jól
érezhetően adrenalin fűszerezte. De mégis megjelent ott, és őt kereste. Ez tetszik.
- Hát te
meg ki vagy? – húzta vissza vámpír énjének ijesztő jegyeit. Újra annak a csinos
örökösnőnek tűnt, akinek általában nézték.
- A nevem Chiara
– hebegte megszeppenten. Egyszerű, barna haja vékonyka arca elé hullott; remegő
kézzel tűrte odébb. – Tárgyalni jöttem – közölte határozottan.
-
Tárgyalni? – Katerina hangjából megszeppenés, és némi fellengzős lenézés
csengett ki, amit Chiara is észrevett, de túlságosan félt ahhoz, hogy szóvá
tegye. – Ugyan, mégis mit tudsz nekem ajánlani?
Hónapokkal korábban kezdődött,
azóta mindenki, aki Mortemben lakott, rettegésben élt. Az apró olasz sziget
lakói inkább otthonaikban maradtak – már aki megtehette. Az a kevés önkéntes,
aki vállalkozott a védelemre, mind odaveszett. Persze jöttek a bosszúéhes
rokonok, és a bátor ifjak, de esélytelenül álltak ki a térre. A Dante Tér
hetekig vérben állt; a halál nyomasztó tudata nehezedett a szigetre, s
minderről Olaszország mit sem tudott.
Katerina csapatai jó előre
gondoskodtak a kapcsolat megszakításáról. Olyan személyeket ültettek a megfelelő
székekbe, akik nem engedtek ki kényes információkat a szigetről, illetve az
anyaország területén, nem fogadták, eltusolták azokat.
Katerina egész kicsi kora óta
hatalomra vágyott. Ahogy felnőtt, és végre szemszíne is megállapodott
(vámpírként az egész szemgolyója vörös fényű feketében ragyogott), jelezve
ezzel, hogy felnőtt, maga köré szervezte, akiket csak lehetett. Magas rangú
boszorkák és vámpírok családjából származott, ismert mindenkit, akit kellett.
Marco Muti régóta kelletlen hódolója volt, vele nem akadt gondja, ahogy a
Morante - családdal sem. Laurával együtt nőttek fel, a szülei és ő sokat
segítettek neki elsajátítani a bűbájok és italok csínját-bínját. Idővel
sikerült megszereznie Daemon Chiatti kegyeit is, így minden démon és vámpír a
lábai előtt hevert. Ő volt az, akitől mindenki függött, a NŐ, aki bárkit zsarolt, és tehetetlenné tett. Bárkit.
Csinos és kívánatos nővé vált
az évek alatt. Boszorkányok praktikái, és vámpírok csábítási titkai álltak a
birtokában, azt kapott meg, akit csak akart, így esze ágában sem volt megállapodni
egy partner mellett – Marco legnagyobb bánatára.
Így esett az eset, hogy néhány
bájos éjszakára beköltözött a városháza mögötti Fehér Házba. A városháza hátsó
udvaráról nyílt, és bár köze nem volt a fehérhez, mint színhez, a helyiek
előszeretettel csúfolták így, lévén, hogy a város vezetőségének lakhelyéül
szolgált. Így többek között a csalárd hajlamú polgármesternek, aki egy teljes
hétre elküldte otthonról gyermekeit és nejét, mikor megismerte Katerinát, mint
csinos örökösnőt. Később jött rá csupán, hogy így mentette meg az életüket.
Három bűbájokkal és vámpír
ráhatással édesített nap után a polgármesternek nyoma veszett, és a hivatal
bejelentette, hogy szigetet lezárták, és a városban az „uralkodó” Katerina
lett.
- Az
emberek rettegnek, félelemben élnek, többen öngyilkosok lettek, mindezt a
nyomás miatt, amit a városra gyakorolsz. A komp nem jár ide, rengetegen
elvesztették a megélhetésüket, éheznek az emberek, lassan kifogytok a
táplálékból.
- Térj a
lényegre szívem, nem akarok napestig itt ácsorogni – vetette oda Katerina
negédes hangon, mire Chiara szíve nagyot dobbant, és felszökött egészen a
torkába. A gyomra apró gombostűfejnyire zsugorodott, úgy érezte, ha Katerina
nem is öli meg, egy szívroham még aznap éjjel végez vele.
- Nyisd
meg a blokádot a szigeten, és elintézhetem, hogy mindenki önként vesse alá
magát az étkezési szokásaitoknak. Ehettek belőlünk, amennyiben nem öltök meg
minket.
- Ez
aranyos. – Keserű, fölényes mosoly táncolt ajkain, Chiara pulzusa az eget
szántotta, és csak az motoszkált a fejében, hogy ha ő meghal, nem lesz, aki
befejezze a tervet, és a sziget előbb-utóbb megsemmisül Katerina vasmarkában. –
Nem vagy kifejezetten tárgyaló alkat, ugye? Több esik ránk, mint rátok.
- Az
életünkkel játszunk – vágta rá Chiara. Az ereiben száguldozott a hirtelen jött
adrenalin löket, ami jelentősen felgyorsította beszédét, Katerinának igyekeznie
kellett, hogy minden szót tisztán halljon, ami elhagyja a pergő nyelvű olasz
száját. – Ti viszont dőzsölhetnétek. Élni akarunk.
- Itt én
diktálom a szabályokat szivi, és ez így még mindig nem tetszik, úgyhogy
nyugodtan visszahúzhatod a nyelved – pirított rá Katerina metsző tekintettel,
majd belökte maga mögött az ajtót. – Befelé.
Chiara nem
mozdult. Megpillantotta odabent az egyik sarokban gubbasztó osztálytársát,
akinek egykor kreolosan gyönyörű bőre most falfehér volt, szemeiből lassan
eltűnt az élet. Megfagyott.
- Azt
mondtam befelé!
Remegtek a
térdei, majd összecsuklott. Kitartás
– suttogta magának. – Meg kell nyerned
őket. Tett egy lépést, Katerina pedig az ő szemei számára láthatatlan
sebességgel csapta be mögötte az ajtót és rohant a helyéhez, de nem ült le.
-
Kénytelen leszel kitalálni valamit, ami mindenkinek
tetszik. – Bár a mindenki szót használta, érezhető volt, hogy egyedül magára
gondolt. Az emberi úgyis fejet hajtanak döntése előtt, számukra teljesen
érdektelen volt figyelni, nyugodtan játszottak tovább, mintha egyszerű
maffiatagok gyülekeztek volna egy lepukkant bár mögött. – Különben, köszönjük,
hogy jöttél – mosolyodott el gonoszan, mint egy vérbeli gyilkos, miközben újra
elővette alvilági oldalát.
Chiara
vetett egy pillantást a sarokban fekvő lányra, akivel egykor még a tanáraikat
szidták, és aki most élettelenül feküdt saját vérében, harmadmagával, és aki
fölött egy vámpír térdelt, aki éhes szemekkel méregette Chiarát.
- Rendben.
Akkor kezdjük annyival, hogy ne öld meg a várost. Elintézhetem, hogy nyugodtan
táplálkozhassatok, amennyiben nem öltök meg minket – kezdett bele újra, de
ezúttal már hozzá kellett csapnia valamit. – Illetve… Nyisd meg a sziget
határait, és én elintézem, hogy a húsz kilométerre lévő hasonló kis
város-sziget, Drachma is a tiéd lehessen. Csupán húsz kilométer innen,
ugyanolyan zárt közösség, mint mi vagyunk. Még egy hidat is lehet építeni, ha
nagyon muszáj, vagy bevezetni a közvetlen kompjáratot. A nagybátyám a
polgármesteri hivatalban dolgozik, észrevétlenül bejuttat, onnan pedig ugyanúgy
el tudod intézni, mint itt tetted.
Erre már
Katerina szeme is felcsillant. A „hatalom” szó már tetszett neki, és a még több
alattvaló legyezte a hiúságát.
- Ami
viszont a lényeg, hogy már az alku megkötésével is mi teszünk szívességet –
szólalt meg Daemon, akinek a szeméből, tartásából és a hangjából is sütött,
hogy nagyhatalmú családból származott, kékvérűen élt, és nem szenvedett hiányt
semmiben. Ennek fényében állt az egyezséghez is. – Még hozzá kell dobnod
valamit.
- Ez
igazságtalan.
-
Elfelejted kislány, hogy itt a mi szabályaink szerint játszunk, és mi szeretünk
dőzsölni – húzta fel a szemöldökét kétértelműen Daemon, majd ledobta a lapjait,
és izmos karjait mellkasa előtt összefonva hátradőlt a székén. Metsző
tekintetével Chiarát vizslatta, kifejlett szaglása megállapította a
vércsoportját, és azt, hogy az éppen a kedvence. Megnyalta a szája szélét,
szíve szerint ott helyben harapta volna ketté a torkát.
- Ha jól
tudom, Sabrina Versace az emberek pártját fogja – vetette közbe Laura, akinek
szemmel láthatóan forogtak a kerekek az agyában. – Asia Versace volt a
dédanyja, hatalmas erő áll a birtokában, még a miénknél is nagyobb. Húsz évvel
ezelőtt költöztek a szigetre, és ő az egyetlen, aki végrehajthatja a Magicis
Immortalitast. – Mindenki kíváncsian méregette Chiarát, aki próbált ijedt arcot
vágni, miközben belül diadaltáncot járt.
- Akkor
miért nem ők az ügyeletes hatalom? – vágta oda egy magas, szikár démon, akinek
bőre olyan volt, mint a pergamen, vékony, aszott, és betegesen fehér, arca
beesett, fekete haja a fejére lapult; Chiara mégis ránézett, és ha nem lett
volna felkészülve, és nem viselt volna szárított hennacserje darát a karkötője
medáljába zárva, egy csettintésére a mélybe is vetette volna magát. De így
inkább megrázta a fejét, és elfordítva fejét a Kísértés Démonáról, visszafordult
Katerinához, akinek – akkor épp – kék íriszein gyanú és kétkedés csillogott,
mégis hajlott az alku megkötésére.
- A jó
boszik sosem érnek el annyit, mint a Sötétség Leányai – húzta ördögi mosolyra
vékonyka ajkait Laura, majd elvetődött az egyik szétszaggatott kanapén, ami a
málló vakolatú fal tövében állt. Lábait feldobta, kényelmes felsőbbrendűséggel
figyelte Chiara minden szívdobbanását.
- Nos?
Hajlandó vagy beáldozni a kedvenc varázspajtásodat? – nézett a halandóra
Katerina türelmetlenül felhúzva szemöldökét, miközben összefonta karjait a mellkasa
előtt. Szagot fogott – valami belső hang azt suttogta, ennek nem itt van a
vége, ő nem csak szabadabb teret akar az embereinek, de elhessegette a
gondolatot, a közelgő hatalom és a siker íze töltötte meg fémesen meleg vérhez
szokott ajkait. Ettől megrészegült, nem gondolkodott tisztán, nem foglalkozott
a saját intuícióival.
Chiara egy
percig az ajkait harapdálta, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, az
ujjait tördelte. Vigyázott, nehogy felsértse a száját, és kisercenjen a vére,
mert azonnal meghal. Beletúrt a hajába, majd egy fájdalmasan mélyről szakadó
sóhajjal együtt biccentett, de a torkát szorító vasmarok miatt nyikkanni sem
tudott.
- Jó
kislány – lapogatta meg a vállát, a villámsebességgel előtte termő, önjelölt
királynő, majd megragadta a karját, és megfordítva őt, kifelé tuszkolta. –
Intézd el a kis barátnődet, holnap éjfélkor pedig találkozunk a Cerberus Park
Délnyugati kapujánál! – sziszegte a fülébe, majd Chiara ajtón kívül találta
magát.
Mindkét
oldalról hosszas szervezkedés előzte meg a másnap éjféli találkozót. Ki egy
szobát készített elő, ki egy komplett sziget elfoglalására készülődött
gőzerővel, de a lényeg; mindenki akart valamit. Katerina hatalmat, Chiara
győzni, Sabrina életben maradni, Marco pedig Katerinát.
A park
közepén magasodó barokk stílusban épült óratorony a tizenkét ütés közül a
harmadiknál járt, mikor Katerina, Daemon, Laura és Marco megjelentek a kapuban.
Az ötödik
ütésnél, Chiara lépett elő egy fa mögül, mikor észrevette őket, és
összegyűjtötte a bátorságát.
- Hogy ver
a kis szíve – húzódott zsivány mosoly Katerina örökké fiatal arcára, mikor
meghallotta Chiara szívdobbanásait.
- Nagyon
cuki – ironizált a mögötte álló vámpír, miközben kezét óvatosan Katerina
derekára csúsztatta. Egy pillanatig feszülten állt, de mikor látta, hogy nem
ellenkezik, és tépi ki a szívét, elengedte magát, Marco pedig majd felrobbant a
mozdulat láttán. Daemon és Katerina, mint az egész alvilági banda vezető párosa
hónapok óta kerülgették egymást, és mintha a sors is azt akarta volna, hogy ők
ketten együtt legyenek, mindenki érezte a közöttük tomboló kémiát, nem
véletlenül kötöttek ki nemegyszer egymás ágyában. Katerina szabadabb szellem
volt, Daemonnak viszont hamarosan nagy örökséggel kellett szembeszállnia, és
szerette volna azt nem egyedül megtenni.
- Hol
hagytad azt az átkozott banyát? – sziszegte Laura, miközben vörös köd lepte el
az agyát. Szívesen megtépte volna a nagyobb erő birtokosát, de Katerina
nyugtatólag tolta hátrébb, mire Marco ösztönösen elé húzódott. Nem lett volna
jó, ha a nagy hévnek a halandó látja kárát.
-
Előkészítettünk a torony padlását, ott fogja elvégezni a varázslatot, odafent
vár. – Chiara gyomra összeugrott. – A nagybátyámmal pedig mindent megbeszéltem.
Úgy tudja, valaki érdeklődik iránta, mint férfi iránt, nem mint politikailag jó
helyzetben lévő iránt, így két nap múlva vár egy hotel szobában, Drachma keleti
partjainál.
- Kiváló –
villantotta meg Daemon éles szemfogait, miközben a gyomra nagyot kordult. A
halandó vére úgy csábította, mint éhes vándort a kiadós házikoszt, de
tartogatta magát az éjszakára, amikor is úgy tervezte, a szenvedély hevében kap
egy kis kóstolót Katerina édes hibridvéréből, ahogy korábban számtalanszor. Az
ő véréből néhány korttyal napokig jól lakott.
- Menjünk
– biccentett Chiara, majd hátat fordítva a torony felé indult. Pontosabban a
magas és vaskos faajtó felé, aminek hatalmas rézkulcsa a kezében lapult.
Már
félúton jártak a padlás felé, a csigalépcső felén hirtelen kibukott belőle a
kérdés:
- Hová
tűnt a polgármester?
- Nálunk
maradt vacsorára – vetette oda Katerina.
- Én
mondom, egy ilyen finom AB pozitívat így elrontani droggal lassan
törvénybeütköző kéne, hogy legyen – panaszkodott Daemon, visszagondolva a
polgármester vérének vodkától terhes zamatára. Felfordult a gyomra.
Chiarát
kirázta a hideg.
Felérve az
emeletre, egy nagyobb szobából nyíló kisebb előtt álltak meg. Az ajtó előtt
Sabrina várta őket, arca szenvtelen, hogy ne árulja el magát, ne árulja el,
mennyire retteg. Biccentett Laurának, tudta, mennyire böki a csőrét a kezében
lévő hatalom.
-
Kezdhetjük? – kérdezte érzelmektől mentes hangon Sabrina, mire Katerina
magabiztos léptekkel elhaladt mellette, és belépett a szobába. Ahogy átlépte a
küszöböt, mintha valamiféle láthatatlan hártyán hatolt volna át. Őt követte Marco,
akinek sértett tekintete azonnal feltűnt mindenkinek, majd Laura. Daemon nem
mehetett be az aprócska helységbe, ahol korhadt a fa, és penészszag volt, mert
nem zavarhatta meg a varázslat menetét, mint halhatatlan. Kint várta őket.
Egy
pillanatra, Chiara érezni vélte, hogy megállt az idő. A szíve nagyot dobbant,
Sabrináéval egyszerre. Gyomra görcsbe rándult, és tudta, azon az egy pillanaton
áll, vagy bukik a dolog.
Chiara
sejtette, mi következik, de büszkén, és bátran nézett farkasszemet a sorsával,
amit már születésekor megjósolt az anyjának Asia. Különleges képessége akkor
sem hagyta cserben, de Chiara ezt egy cseppet sem bánta, noha az egész életét
mázsás súlyként lepte be. Sőt, még inkább elkergethetetlen esőfelhőkként,
amiből csak az ég tudta, mikor csap le a villám.
A villám
lassan vánszorgott Chiara békésen az ég felé fordított arca felé.
Az ajtó
bevágódott, az események felgyorsultak. A bentiek ijedten rezzentek össze,
Daemon értetlenül nézett a boszorkára, aki kinyújtott kezekkel ógörögül, erősen
koncentrálva hablatyolt. Daemon azonnal az ajtóhoz ugrott, minden erejét
bevetve próbálta felfeszíteni, de mindhiába. Hörgött, üvöltözött, szemei vérben
forogtak, de semmi, a boszorkány végezte a dolgát.
Odabent,
Katerina, Marco és Laura fájdalomtól gyötörve, ordítozva rogytak térdre,
Katerina kezét a torkához, Laura a fejéhez, míg Marco a gyomrához kapta.
Mindannyian savasan maró kínt éreztek, perzselést a bőrükön, fetrengtek a
fájdalomtól. De mindez mit sem ért. Halhatatlanság helyett tökéletes bőrük égő
fecniként mált szét, az adott testrészükből sugárzó fájdalom félőrültté és
ájulttá tette őket. Minden rossz, amit valaha tettek végigsodort a testükön.
Laura, aki kezek nélkül is képes volt bárkit halálra kínozni, csupán a
szüleitől örökölt képességeivel, a fején át, Katerina, mivel vért ivott, egész
életében, a torkán át, Marco, mivel az emberek félelmével táplálkozott, a
gyomrán át szembesült a halállal, ami nevetve sújtott le rájuk.
Amikor az
ordítások és vergődések zaja szertefoszlott, Daemon hamar feleszmélt a sokkból,
vadállati ösztönei bosszúért kiáltottak. Nézte egy pillanatig a menekülni sem
próbáló párost. A bátor halandót, és a vérző orrú, kifáradt boszorkát, akinek
már rogyadoztak a térdei a kimerültségtől. Végül hirtelen Chiara mellé penderült,
és elharapva nyaki ütőerét az utolsó csepp vérét is kiszívta, s vele együtt a
lány életét is magáénak tudhatta.
Az állán
csordogált a vörös nedű, összekente a pólóját, és lecsepegett a padlóra.
Vérengző és ölésre készülő tekintettel kezdett közeledni Sabrina felé, aki idő
közben összerogyott, és tehetetlenül feküdt a földön. Illetve csak majdnem;
abban a pillanatban, hogy Daemon egyetlen lépésnyire került tőle, utolsó,
ájulás előtti erejével kinyújtotta a kezét, így a falból a természetnél
magasabb rendű erők hatására kiszakadó fadarab éppen Daemon szívét szántotta
fel.
Hangos
koppanással a földre került a bosszúszomjas örökös is. Vége volt.
Sabrina
megfagyva, sokkoltan meredt az élettelen testre, s tudta, ott és akkor
vesztette el a természet adta kegyét, de nem bánta, megmentette a lakhelyét, az
életét, és a várost, még ha ez áldozatokkal is járt. Végül megtörten suttogta a
néma hallgatóságnak;
- Egyszer minden birodalomnak buknia kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső