Audrey

Az Info-Szponzor kiadó Kézen-fogva c. antológiájában szerepel - könyvtárakban, könyvesboltokban elérhető/rendelhető.

A festményeket Tolnay Lili készítette.

Audrey

Bicegve lépdeltem lefelé a lejtőn. Mögöttem ropogott a tábortűz, a fejem fölött az ég éjszakához képest egészen világos kékje fénylett, a csillagok kedvesen ragyogva mutattak utat. Már majdnem telihold volt.

AJ ott ült a folyóparton. A vízen ügyetlenül botladozva táncolt a fény, visszatükrözve a Hold öreg, kerek arcát. Nekem háttal ült, homlokát összekulcsolt kezeire támasztotta.

A lábam alatt megreccsent egy ág, tudtára adva, hogy közeledem. Mégsem nézett fel. Nem vett rólam tudomást.

Képtelen voltam elképzelni, mi kavaroghat benne. A bátyja halálát végignézni eleve felkavaró élmény lenne bárkinek. Még neki is, aki olyan makacsul ragaszkodik a tökéletes katona maszkjához. De aztán a nyakába szúrták azt a tűt, és most valószínűleg benne is ott lappang a vírus, ami miatt Zoey-t elvesztettük. És mi nem tehettünk semmit.

Így hát AJ feje felett ott lebegett Damoklész kardja, vészjóslóan himbálózva, mintha játszana velünk.

Egy pillanatig csak figyeltem. Olyan nyugodtnak tűnt, szinte sztoikusnak, mintha kitárt karokkal várná, mit vág hozzánk az elkövetkezendő pár nap. Sok veszteni valója már nem akadt, legalábbis ez ült az arcán, mióta kiléptünk abból a bunkerből. Csak ott ült, csendben. Nap közben vérbeli katonának tűnt, aki ha nem figyel, még az őt eltaláló golyókat se venné észre. Tökéletesen kiképzett, gyakorlott harcos. Aztán ott ült a sötétben, némaságba burkolózva, reményvesztetten és összetörve. Mintha egyszerre lett volna kisfiú és felnőtt férfi.

- Még van itt egy hely, ha esetleg le is akarsz ülni. - AJ hangja rázott vissza a jelenbe. Odabicegtem, és felé fordulva lehuppantam egy sziklára; a lábam megadóan bicsaklott ki alólam. A lábamra kötözött gyolcson megjelentek az első vércseppek.

AJ csak akkor nézett fel rám, amikor már legalább fél perce némán ültünk egymás mellett.

- Mi szél hozott ide?

- Hm, nem is tudom – vontam vállat. - Ötleted sincs, miért jöhettem?

- Nők – forgatta a szemét. - Ti sose tudjátok, mit akartok.

- Hé – tártam szét a karom. - Nélkülünk még így is kihaltatok volna.

- Most mondanám, hogy touché, de gyanítom azt megadásnak vennéd, így inkább nem mondom.

A mosoly lassan olvadt le az arcunkról.

- Tudom, hülye kérdés – kezdtem halkan –, de muszáj megkérdeznem, hogy érzed magad.

- Az emberek általában az ilyen kérdések feltevésére érzik a legnagyobb késztetést.

- Csak azért hülye kérdés, mert egyértelmű a válasz. De te mit kérdeznél ebben a helyzetben?

- Nem mondtam, hogy én jobb vagyok. - Habár AJ mosolygott, a szeme körüli ráncok nem gyűrődtek össze, a szeme sem csillogott, mint ahogy szokott. Keserű mosoly volt ez, mint egy hatalmas pirula, amit az embernek muszáj lenyelnie. - De azért jöttél ide, hogy az emberek ostobaságáról beszélgessünk?

- Komolyan kíváncsi vagyok, hogy érzed magad. Zoey... - megköszörültem a torkom. Igyekeztem legyűrni a torkomban növekedő gombócot, de nem volt könnyű; alig egy nap telt Zoey halála óta, és Zac-re nézve minden pillanatban csak ő jutott eszembe. Annyira egyformák voltak, és olyan nagyon össze voltak nőve. - A vége felé percről percre rosszabbul volt.

- A vége felé olyan sárga volt, mint egy narancs – jegyezte meg. Rám nézett, és szinte láttam az arcán a fájdalmat, amit a gúnnyal akart leplezni.

Csúnyán néztem rá, ő lehajtotta a fejét.

- Én még nem járok ott, mint Zoey. És reményeim szerint hamarabb visszaérünk, minthogy eljutnék odáig. Én legalábbis úgy tervezem – vont vállat lezseren. Mégis láttam, hogy remeg a keze, mikor a hajába túrt.

Nem akartam kimondani, hogy sosem rettegtem még annyira, mint amikor rájöttem, hogy mi vár Zoey-ra és AJ-re, miután megkapták azt az injekciót a peremvidékiek bunkerében.

A peremvidékiek, akiket bűneik miatt száműztek a Városból, mindig is nehezteltek a városiakra. Odabent viszonylagos jólét uralkodott, idekint mindenki a túlélésért küzdött. Persze, érthető volt a sérelmük, de mikor elraboltak egy Kerítésnél szolgáló katonát – nevezetesen az egyik Városi Elöljáró fiát, AJ bátyját -, túlmentek egy bizonyos határon, és a lakosok nagyrésze ezt már nem volt hajlandó tolerálni. Éppen ezért indultunk el, hogy megkeressük AJ bátyját. Egyikünk sem gondolt bele, hogy ezzel akár meg is ölhetjük a fiút.

Eleve halott küldetésre vállalkoztunk, amikor eljöttünk a Városból. Tudtuk, hogy veszélyes lesz, amikor elindultunk otthonról, de sosem számítottam rá, hogy ketten meghalnak, egy pedig lassú haldoklásba kezd, mikor már a célegyenesben vagyunk. Mentőakció még sosem siklott ennyire félre, mint a miénk, és ettől zokogni támadt kedvem.

Ő is ilyesmin gondolkodhatott, mert mikor ránéztem, csak egy összezuhant roncsot láttam AJ helyén. Pedig még csak meg se mozdult, ugyanúgy nézett rám, mint egy perccel korábban. Mégis egy keskeny arcú, kiskutyaszemű fiút láttam a helyén.

Oda akartam menni és megölelni. Hazudtam volna a kedvéért, hogy majd minden rendben lesz; ha azzal össze tudtam volna kaparni. De AJ nem az az egyszerűen megvigasztalható típus. Az a fajta, aki igyekszik leküzdeni mindent egyedül, bár sosem tudja igazán jól elrejteni a kínjait, és ezzel lelkileg megöl mindenkit maga körül.

- Akarsz... beszélni róla? Nem tudom, segítene-e... - vetettem fel bizonytalanul. AJ olyan behatárolhatatlan volt érzelmi téren, hogy már ahhoz is bátorság kellett, hogy feldobjam a lehetőséget.

Nem felelt, csak a kezére támasztott állal nézett maga elé mereven. Percekig nem szólalt meg, csak a patak halk csobogását lehetett hallani, és a fák zizegését. Ha nagyon figyelt az ember, talán a tűz ropogását is ki lehetett venni a neszek közül.

- Audrey… - nézett rám. Megrázta a fejét. Nem akart beszélni, de valamiért mégis meggondolta magát. - Amikor hét éves voltam, Nate szülinapján hazamentünk anya születési körzetébe a nagyszüleimhez – szólalt meg. - Nagymamám pedig meggyes pitét sütött, de olyan ipari mennyiségűt. - Lassan beszélt, tagoltan. Elmélyedt a gondolataiban.

- Nagyon rossz kölykök voltunk – folytatta. - Tizenöt pite volt a nappaliban. Ne kérdezd, minek csinált annyit. A felét eldobáltuk, a felét megettük. Borzasztóan voltunk, és két vödör fölé hajolva töltöttük az estét. Aznap este anya megkérdezte, kinek az ötlete volt ez a butaság. - A szemét forgatta, mikor kimondta a szót, előttem pedig megjelent az édesanyja lágy és kedves arca, amint szigorúan mered a fiaira és próbálja őket szóra bírni, de azok csak zöldülő fejjel, sokatmondóan vigyorognak egymásra. – Az én ötletem volt, Nate mégis azt mondta, hogy az övé. Egy héttel több büntetést kapott. Sosem köszöntem meg. Sosem beszéltünk róla.

Halványan elmosolyodott.

- Vissza kellene mennünk – suttogta rekedten pár perccel később.

Bólintottam.

- Hogy van a lábad? – kérdezte, a kötésen lévő vércseppeket figyelve.

- Talán megmarad – vontam vállat.

- Át kellene kötözni.

- Ne pazaroljuk a fáslit, még szükség lehet rá.

Ellenkezni akart és nem értett egyet ez tisztán látszott az arcán, résnyire nyíló száján, akadékoskodó pillantásán. De én biztos voltam abban, amit mondtam; még legalább két napi járásra voltunk a Város Kerítésétől, és szükségünk volt mindenre, ami segítséget jelenthet az úton. Így a gyógyszerekre és kötszerekre is.

- Ahogy gondolod – hagyta rám. Felállt, majd engem is felsegítve lassan visszabicegtünk a tűzhöz – legalábbis én bicegtem -, amit Sam kitartóan őrzött. Vagy annyira azért nem kitartóan, de őrizte, még ha időnként el is aludt közben egy-két percre.

Hosszú, fárasztó és nehéz napot tudtunk magunk mögött, és az ember azt hinné, hogy egy ilyen után az ember lefekszik és már alszik is, mint a bunda, azt remélve, hogy akkor a külvilág egyszer s mindenkorra megszűnik létezni, az összes makacs kis problémával együtt. Pedig nem.

Valamivel később hallottam Sam hortyogását a tűz túloldaláról, de csak az övét. Zac éberen bámulta a lustán pislákoló parazsat, habár AJ feladata volt, hogy őrködjön, miután Sam elaludt.

Képtelen voltam elaludni. Pedig annyira próbálkoztam; reméltem, hogy az majd elvonja a figyelmem a fájdalomról. A fájdalomról, ami a mellkasomat zárta percről percre kisebbre, vagy ami a lábamban lüktetett, illetve minden egyes izomrostomban.

Igyekeztem nem arra gondolni, mennyire katasztrofálisan sült el az egész mentő-akció. Hogy sosem kellett volna kiszökni a Kerítés túloldalára.

Pár órával korábban még azt gondoltam, majd agonizálva fekszem a sárban, és megállás nélkül zokogok, hogy az agyamban csak a gyász és fájdalom groteszk egyvelege fog a szívverésem ritmusára villogni. Ehhez képest csak ültem, és arra gondoltam, milyen furán reagáltam a történtekre. Kizártam a történéseket; mintha hangszigetelt tejüvegen át figyeltem volna, ahogy az érzelmeim harakirit követnek el. Elzárkóztam előlük, kitaszítottam őket, és még csak nem is tudatosan. Önző, de szükséges védekező mechanizmusként egyszerűen nem voltam hajlandó feldolgozni a történteket.

- Aludnod kéne – suttogta AJ. Csak ekkor vettem észre, hogy percek óta engem figyelt.

Vállat vontam.

- Könnyű azt mondani.

- Mindkettőtöknek kéne – szólt közbe Zac. – Majd én fennmaradok. Úgysem tudok aludni.

Mindketten néztük egy ideig. A máskor vidám fiú arca most beesett, vonásai kiélesedtek, szemei alatt mély karikák sötétlettek. A hangja megremegett.

Ránk nézett és a pillantásában volt valami, ami meggyőzött, így egyikünk sem ellenkezett. Inkább csendben feküdtünk a földön és igyekeztünk nem szétmállani az események maró savában.

Nem alhattam sokat. Talán húsz percet, harmincat legfeljebb. Amikor Zac noszogató rázására felriadtam, a szemeim szinte égtek a fájdalomtól, annyira fáradt voltam. Aztán kiélesedett az elém táruló kép, és megláttam Zac ijedt tekintetét, már nem is voltam álmos.

Amilyen gyorsan tudtam, talpra pattantam és olyan hevesen kezdtem ignorálni a belém hasító fájdalmat, ahogy csak tudtam.

AJ szó nélkül a kezembe nyomott egy fegyvert. Ekkor vettem észre, hogy Sam már össze is szedett minden holmit, amink még volt. Sam volt a legalacsonyabb, a három fiú közül, és még így is tíz centi előnnyel indult velem szemben. Kicsit esetlen volt, nyurga, és nem ült az arcán más, csak rettegés.

Kedvem lett volna magamhoz ölelni, és azt hazudni neki, hogy nem lesz semmi baj, miközben minden porcikám kórusban üvöltötte, hogy semmi sem lesz rendben.

- Amennyire én kivettem – suttogta AJ -, körbevettek. Legfeljebb öten, de lehet hogy hatan.

Zac körbefuttatta a tekintetét. Összerándult az arca.

- Szóval többen vannak, mint mi.

- Ráadásul lépéselőnyben, tekintve, hogy nem tudunk merre elindulni – így Sam.

- Köszönjük az információkat, Sherlock, neked is Watson, de ez nekünk is leesett – forgatta a szemét AJ. A tekintete ide-oda ugrált, miközben a lehetőségeinket mérte fel, de valószínűleg ugyanarra jutott, mint én. Nem sok esélyünk volt, így személy szerint a legjobb védekezés a támadás elv alapján cselekedtem volna.

De ők gyorsabbak voltak.

Épp felnéztem az egyik fára, mikor észrevettem az első golyót száguldani felénk. A hangja csak később jutott el a tudatomig.

Gondolkodás nélkül, reflexből és pánikszerűen reagáltam a fegyver elsülésére, még azelőtt a golyó útjába ugrottam, hogy felfogtam volna mi történik. A lövedék egyenesen Zac felé száguldott, de így az én vállamba fúródott bele, és bár könnyedén áthaladt rajtam, Zacnek addigra volt ideje elugrani onnan. Sok ideje nem volt, mert szinte azonnal rátámadtak, így védekeznie kellett.

A seb körül forró vérrózsa öntötte el a vállamat, lustán terjedve szét rajtam, mintha megpróbálna bekebelezni. Először nem éreztem semmit. Túl gyorsan történt ahhoz, hogy azonnal elérjenek hozzám az ingerek.

A következő percben azonban úgy éreztem, mintha izzó vassal szúrtak volna keresztül, és még meg is forgatták volna bennem. Ordítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Izzott, szúrt, fájt. Nem kaptam levegőt.

Ziháltam és elöntött a víz. Térdre rogytam; épp időben, ugyanis a következő golyó elsüvített a fejem fölött. Még egy fegyver dördült, alig két méterre tőlem. AJ keze még csak meg sem remegett, amikor meghúzta a ravaszt. Egy fél perccel később hangos puffanás és jajveszékelés hallatszott a fák közül.

AJ közelharcot vívott egy megtermett fickóval, Zac két kisebbel próbált boldogulni, rám nem maradt senki.

Nem éreztem a karom, nem is tudtam mozgatni és nem is mertem, inkább az oldalamhoz szorítva előkaptam a kést, amit még Zoeytól kaptam, és rátámadtam az egyik férfira, akit Zac épp mellkason talpalt. Igyekeztem úgy szúrni, ahogy tanították, de nem talált, könnyedén kitért a csapásaim elől, majd taszajtott rajtam egyet, én pedig egy fának csapódtam. A fejem sajgott és megéreztem valami forró, lassú csörgedezését a fejbőrömön, de a másodperc tört részével később már odébb is gurultam, kitérve egy alighanem halálos szúrás elől. Ahogy fél kézzel meg tudtam támaszkodni a földön, oldalba rúgtam a férfit, aki szerencsémre kisebbnek tűnt nálam, és nem is volt olyan gyakorlott vagy bátor. De elszánt volt, és heves, ami az ő malmára hajtotta a vizet. Megtántorodott, de el nem esett, és már ugrott is, hogy maga alá temessen, de vissza kézből pofon vágtam, mikor elég közel ért, így egyszerűen oldalra csapódott, épp annak a fának a gyökerére, aminek korábban én is nekiestem.

Megtiltottam magamnak, hogy gondolkodjak, és ösztönös vehemenciával lendítettem a kezem, ami szorosan markolta a tőr nyelét. Mielőtt eltalálhattam volna a mellkasát, maga elé kapta a tenyerét. A tőr éle egyszerűen átszaladt rajta, de a nyelénél megakadt én pedig teljes súlyommal próbáltam tovább kényszeríteni a késemet, de ő minden erejével ellenem dolgozott.

A tőr csúcsa éppen felsértette a mellkasa bőrét és kiserkent egy csepp vér.

Ekkor hátulról megragadtak és lerántottak róla, de így az ő kése, amit válaszul kaptam, épp a combomba fúródott.

Először azt hittem, a társai siettek a segítségére és már lendítettem az ép karom, miközben ordítottam a másikba nyilalló fájdalom miatt, de akkor meghallottam Alex csittegését, és megláttam Zacet, amint befejezi helyettem a dolgot.

Még magamban sem tudtam kimondani, mégis képes lettem volna megtenni.

Alex talpra állított, de a kétszeresen is sebzett lábam felmondta a szolgálatot és kibicsaklott alólam, így leültetett egy farönkre. Először a vállamról tépte le a pólómat, hogy a sebhez férjen, majd odébb ugrott, és könyékig elmerült az egyik táskában, kötözőt keresve. A lábamból ütemesen lövellt a vér. A többi sérülésemért hálát adtam, mert így azok elnyomták a késszúrás érzését. Az onnan érkező fájdalomingerek elkeveredtek a többi között és sosem találták meg a hozzám vezető utat.

Zac rögtönzött. Amíg Alex fejvesztés terhe mellett kereste a szükséges kenőcsöket, addig Zac a földre fektetett – közben elképedve konstatálta, hogy a fejem is vérzett -, és felemelte a lábam, a pólójából leszakított egy csíkot, majd nyomókötést tett a lábamra.

- AJ… - sürgette a másikat, aki épp akkor ugrott a vállamhoz.

- Minden rendben lesz – hallottam a hangját, bár csak tompán. A fülemben hallottam a saját pulzusomat, a fejem zúgott. A dulakodás zajai visszhangoztak benne még mindig, az eldördülő fegyverek robbanásszerű hangja, és a saját testem elnyelt fájdalomsikolyai.

Ziháltam, levegő után kapkodtam, és hiába sóhajtoztam, mintha semmi nem ért volna le a tüdőmbe, és úgy éreztem fuldoklom. A vállam égett, perzselt, mégis fáztam, a hideg rázta minden porcikám.

Sam időnként felbukkant a látóteremben, de csak a kétségbeesett pillantásait tudtam kivenni.

Meg mertem volna esküdni, hogy pirosban látok. Összeszorított szemmel próbáltam kirázni a fejemből ezt a képzelgést, koncentrálni akartam, miközben ketten két sebemet próbálták ellátni.

Alex és Zac egymásra néztek, Zac bólintott, majd odébb lépett pár lépést. Nem hallottam mit beszélnek, de gyanítottam, hogy igyekezett Sambe lelket önteni, miután ő sokkos állapotba került.

- Most nekem kéne megkérdezni, hogy jól vagy-e – szólalt meg, miközben az ujjai összefonódtak az enyémekkel.

- Akkor kvittek lennénk – krákogtam, már amennyire beszélni tudtam, két reményvesztett sóhajtás között. Megszorítottam a kezét. Igyekeztem elmosolyodni, de annyira remegtem minden porcikámban, hogy még ez sem sikerült; az arcizmaim szinte rángatóztak.

- Minden rendben lesz, oké? Ne is kezdj búcsúzkodni, vagy ilyesmi – szögezte le AJ.

- Nem szándéko… - Köhögni kezdtem és nem tudtam befejezni a mondatot. Alex halványan elmosolyodott, de az nem érte el a szemét. Abban még mindig szomorú aggódás csillogott, a szemöldökét ráncolta, a kettő között mély ránc jelent meg.

Zac hirtelen ott is termett mellettem, és felemelve a fejemet egy kis vizet öntött a számba.

Meg akartam neki mondani, hogy sajnálom, ami a húgával történt, de aztán felnéztem rá és egy hang sem jött ki a torkomon. Rám nézett, bólintott egyet.

- Igen. Én is.

Eleredt az eső. Lassan, szemerkélve, de percről percre jobban esett.

- Köszönöm – suttogta Zac zavartan. Némán bólintottam. AJ lehajtotta a fejét, és simogatni kezdte a kezem.

Eközben Alex Jenkins megköszörülte a torkát, majd a behajtott könyv borítójára pillantott. A tetején az író neve, alatta egy sötét grafika, ami az erdő és város találkozását ábrázolta, majd alatta a cím cifrás, dombornyomott betűkkel. Már majdnem az egész könyvet felolvasta, és a napi húsz oldal is megvolt. A lapok közé illesztette a könyvjelzőt, majd a kórházi ágy melletti éjjeliszekrényre tette a könyvet. Odakint zuhogott az eső, és viharfelhők gyülekeztek a város felett.

Kinyílt az ajtó, Zoey feje bukkant fel. Amikor meglátta, hogy csak Alex van odabent, beljebb lépett, és egy kedves mosolyt vetve régi barátjára a folyamatosan pittyegő gépekhez lépett. Nyomogatott valamit, majd az adatokat feljegyezte Audrey kórlapjára.

- Van valami változás? – kérdezte Alex csendesen.

Zoey megrázta a fejét.

- Semmi. De a stabilitás nem feltétlenül rossz dolog – tette még hozzá gyorsan. – Bár teljes tájékoztatást csak az orvos adhatna. – Valójában Zoey-nak nem lett volna szabad Audrey-val foglalkoznia. A húgaként túlságosan érintett volt Audrey esetében, így csak időnként benézett rá, amikor akadt egy-két perce.

- Mennyi az esélye, hogy valaha felébred?

- Nem tudom, Alex. – Mindennap ugyanaz a kérdés, mindennap ugyanaz a válasz, ugyanaz a fáradt sóhaj, kedvetlen bólintás.

Pár percig csak csendben ültek egymás mellett, nézték a mozdulatlanul alvó lány összeesett, sápadt vonásait. Az elmúlt három év mindkettejüknek nehéz volt. És Alex egyre nehezebben tolerálta a mindennapos lebegést a tudatlanságban.

- Szerinted hall minket?

- Az orvosok azt mondják, van rá esély, hogy mindent hall maga körül. Még az is lehet, hogy álmodik is közben – felelte Zoey. Neki sosem volt olyan szoros a kapcsolata Alexszel, mint Audrey-nak, így nem is tudta, hogyan közeledjen az egyébként távolságtartó és merev férfihoz. A keze legalább egy percig lebegett Alex válla fölött, mielőtt ügyetlenül megpaskolta volna. Megölelni nem merte.

A következő pillanatban, mikor Zoey felnézett a képernyőre, a gép pittyegett egyet, majd még egyet; egyre gyorsabban és gyorsabban követték egymást a jelzések, az eddig egyenletesen ugráló vonal most őrült és veszélyes táncba kezdett, majd a zöld értékek pirosba váltottak. Alex ijedten kapta fel a fejét, és hamarabb ugrott fel a székről, minthogy felfogta volna, mi történik körülötte.

- Mi történik? Zoey, mi történik? – kérdezte Alex, jobbra-balra pillantgatva. Legszívesebben ugrált volna, csak hagy csináljon valamit, nem tudott egy helyben maradni.

Zoey a géphez ugrott, majd Audrey-hoz fordult, hogy segítsen rajta, de akkorra már berobbant két illetékes nővér, és félrelökték őt is, és az egyre inkább ordítozó Alexszet. Az egyik nővér kapkodó mozdulatokkal odafordult, és kiterelte mindkettejüket, éppen mielőtt egy orvos is érkezett volna a szobába.

Ledöntötték a lány ágyát, kirántották a feje alól a párnát. Gyógyszert tettek az infúziójába, egy másikat a karjába fecskendeztek, a légzését hallgatták, közben a gépek majd felrobbantak mellettük, és csak nem akartak elhallgatni. Latin szakszavak kezdtek röpködni a szobában, Alex pedig egyet sem értett közülük, és ez végtelenül frusztrálta.

Alex üvölteni akart, valakit megütni, vagy beleboxolni a falba, megrázni az egyik nővért, hogy mondjon már valamit. De közben tenni is akart valamit, segíteni, vagy igazság szerint ő sem tudta, mit is akar csinálni pontosan, de az, hogy ott álljon egy helyben és várja a csodát, nem az ő műfaja volt. És ebbe beleőrült.

Tekintve, hogy nem tudott mit tenni, csak állt a szoba ablaka előtt, keresztbe font karokkal a zokogás szélén álló Zoey mellett, és meredten bámulta a földre lökött könyvet, ami elhagyatva, kinyílva ült a földön, és várta, hogy valaki befejezze az elmesélésre váró történetet. Alexben felmerült a gondolat, mennyire sajnálja, hogy Audrey nem tudja a történet végét, de Alex nem tudta, hogy hangja hatására Audrey tudatalattija befejezte a képzelt világban játszódó mesét. Még ha egészen más véget is kapott. Alex azt sem tudta, hogy végig ő volt neki a főszereplő, hogy végig ők ketten voltak a történet főszereplői. Legalábbis Audrey számára.

A számok lenullázódtak, a vonal kiegyenesedett, a pittyegés magas, idegőrlő hangja folyamatossá vált.

Alex sosem tudta meg.