Drága Barátom!

×a városi Kelemen Didákról (minorita szerzetes) szóló versenyen első helyezést ért el
×a munkacíme a Lelki fröccs volt
×életrajzi elemeket tartalmaz!
×levélformátum

Drága Barátom!

Drága Barátom!

Levelét megkaptam, és sajnálattal hallottam, hogy ilyen rossz az egészsége, és hogy munkája iránti lelkesedése ily nagymértékben megcsappant. Sajnos azt kell mondjam, a kettő talán egymásból fakad; szent meggyőződésem ugyanis, hogy egyszerűen betegre dolgozta magát. Olyan hévvel és szenvedéllyel munkálkodott hívei lelki üdvén, hogy a teste egyszerűen nem bírta, és ezért nyomja most az ágyat.

Sokkal jobban aggaszt, hogy a hangulata is ennyire megcsappant. Az ilyen mértékű kedvvesztést családilag veszélyesnek ítéltük – utólagos engedelmével, levele szűkebb tartalmát megosztottam édesanyámmal, aki nagyon várta már a híreket öntől, és fájlalja, hogy olyan ritkán ír -, így feltett szándékom jobb kedvre deríteni. Meggyőződésem, hogy a vidám ember, egészséges ember.

Emlékszem, amikor először találkoztunk. Alig egy fél éve tanulhatott az eperjesi minoritáknál, tehát már huszonkevés éves volt, és mindketten furcsállottuk, hogy sosem találkoztunk korábban, hisz távoli rokoni kapcsolatunk indokolt volna valamiféle ismeretséget. Aznap, amikor beszélgettünk, teljesen levett a lábamról azzal, amilyen átéléssel beszélt hittudományi tanulmányairól. Unalmas órákról és az erkölcsteológia tanairól beszélt, én pedig hallgattam, habár sosem voltak ilyen irányú érdekeltségeim. Csendben hallgattam, ön pedig, szavamra mondom, egy idő után már nem is vette észre, hogy beszélt. De tudnia kell: soha olyan átéléssel nem beszélt még nekem senki semmiről. Azt kell mondjam, az ilyesmi megragad az emberben. Legalábbis, ha önt hallgatja.

Nem véletlen, hogy olyan hamar felügyelő lett, majd házfőnök. Emlékezzék csak, nem is volt még elég idős, maga máris házfőnökké lett Nagybányán. Igen, híre még ide, Debrecenbe is elért; a plébános nem győzte csitítgatni a népet, amikor azok megtudták, hogy magának köze van városunkhoz, még ha csak ilyen szerény rokonsági kapcsolatról van is szó. Úgy dicsekedtek magával, mintha itt nőtt volna fel a szemük előtt, az utcán játszva, köztük tanulva és dolgozva.

És én is büszke voltam arra, hogy addigra már volt szerencsém megismerni.

Én akkoriban nem jártam maguk felé, de édesanyám és a húgom igen, talán még emlékszik is a találkozásra. Nem volt rájuk sok ideje, mert el volt foglalva a templom tetejének újjáépítésével. Mind tudtuk, milyen körülmények között vette át a helyi rendházat, és rettentően féltettük magát, de mintha a falnak beszéltünk volna. Anyám akkoriban sokat levelezett a maga anyjával, aki aggodalmasan írta meg Zubrucken és Netterstein házfőnökök történeteit, és hogy maga még csak oda se figyelt soha az intelmekre és óvó szavakra. „Isten kegyelmében vagyunk mind, s akarata szerint kell cselekednünk; bízom abban, hogy biztonságban vagyok, amíg Benne bízom” – mondta mindig, s ez a mondat édesanyja minden levelében benne volt.

Sokszor járt a fejemben ez a mondat, tűnődtem rajta eleget. De sose tudtam olyan átéléssel és igaz hittel közeledni az Úr felé, mint maga. Számomra mindig is idegen volt ez a fajta bizalom és félelmet nem ismerés. Mindig is tiszteltem ezért, és nem csak én.

Egy országot térített meg, drága barátom. Hát nekem kell ezt eszébe juttatnom?

Amikor kitört az a szörnyű járvány az országban, a fekete himlő, és olyan sokan haldokoltak, maga – gondolom a fentebb említett mondat jegyében – azonnal a segítségükre sietett. Emlékszem, mert az édesanyja szinte percenként akart elájulni. Éppen abban az időben látogatott meg minket, és néhány hónapot nálunk töltött, mert nem mert hazaindulni, amíg nem tisztázódott, hogy hazaér-e, ha egyszer elindul. Levelei bizonyos részleteit felolvasta nekünk, és maga rettenthetetlen elszántsággal dolgozott éjt nappallá téve. Így írt, megjegyeztem: „Nincs ember, ki önként segítene valakin, aki ragályos kórban haldoklik, hacsak nem teljesen bizonyos hitében. Kitől várhatnánk ezt el, ha nem egy lelki pásztortól?”

Ez az elszántság, ez a tántoríthatatlanság adott nekem sokszor erőt. Ezt ezúton is köszönöm önnek. Amikor magára gondolok, csupa jó és erős jelző jut eszembe, és amikor arra gondolok, maga miket élt át hivatása miatt, egyszerűen szégyellném abbahagyni, amit éppen csinálok. Ne gondoljon nagy dolgokra, világmegváltásra; apróságokra csak, mint bálszervezésre, vagy plébániai munkákra, amiket az atya rám oszt. De mindig befejezem őket, mert igyekszem tekintettel lenni rokoni kapcsolatunkra, amire felettébb büszkén gondolok.

Maga akkor is a hivatásának élt, és az Urat szolgálta, amikor sokan hitehagyottak lettek attól a borzalomtól, ami az országban tombolt. A pestisnek már a neve is taszít mindent, ami szép és jó. Városokat kellett miatta elszeparálni a többitől, az emberek háborogtak, maga pedig jól ismert szerénységével adott enni és inni a szenvedőknek, mikor magának is alig jutott. Akkoriban többször és többen megkérdőjelezték mentális egészségét, többször felmerült, hogy a kór egy furcsa válfaját kapta el, ezért magánál nem testileg jelentkezik, hanem az elméjében, ezért dolgozik olyan serényen.

Nem hittem a szóbeszédnek. Inkább aggódtam magáért.

Habár sajnos nekem nincs olyan erős hitem, mint magának, azért bízom Istenben, járok a misékre, és igyekszem eleget tenni keresztény kötelezettségeimnek. De láttam, milyen borzasztó betegség ez. Milyen rettenetes állapotok uralkodtak odakint. És rettegtem attól, ami a népre várt.

Imádkoztam magáért.

Sose volt napi kapcsolatunk. Alig találkoztunk. De szeretném azt hinni, hogy kapcsolatunk elég fontos magának is, hogy ne furcsállja, mikor azt mondom: túlságosan megviselt volna, ha maga belehal a pestisbe. Levelei, habár ritkán érkeztek, mindig hosszadalmas prédikációkat tartalmaztak, oldalakon át – félre ne értsen! Mindig nagyon vártam őket. Igazán izgalmas dolgokat taglalt bennük, és egészen máshogy mesél el mindent, amit Eperjesen megtanítottak magának, mint bármelyik másik lelkipásztor, akit valaha szerencsém volt végighallgatni mise közben.

Tehát amikor a pestis járvány tizedelte a népet, én pedig kezdtem megrendülni hitemben, minden este imádkoztam magáért, mert tudtam, maga ennyi segítséget kérne tőlem, így igyekeztem eleget tenni ki nem mondott kérésének.

Másodszor akkor találkoztunk, mikor Miskolcon betegeskedett. Nem emlékszem, de talán már akkor is óvatosságra intettem magát. Olyan gyöngének tűnt, és az építkezés még sehogy sem állt. Emlékszem, szorgalmasan imádkozott, és következetesen nem hallotta meg, amikor valaki élő szentként emlegette, néma tiltakozásba burkolózott. Láztól fűtött szavai, talán nem is tudja, de teljesen új életet adtak egy kisfiúnak.

Maga az építkezés előtt állt, éppen igyekezett rávenni a munkásokat, hogy a lehető leghamarabb végezzenek. Én csendben álltam maga mögött, és hallgattam szavait, időnként közbeszóltam, magatehetetlenül próbáltam jobb belátásra bírni, és behúzni egy fedett részre, mielőtt elered az eső. Egy fiúcska pedig ott játszott mellettünk, csendben figyelt. Maga pedig úgy ontotta magából a hitet - mert ezt nem tudom máshogy mondani -, hogy a kisfiú elkerekedett szemekkel figyelt bennünket.

Nemrég ismét Borsod vármegyébe hívott a kötelesség, egy kis faluba, Miskolctól nem messze. Ott éppen ő most a lelkész: az, ahogy magát akkor hallgatta, egészen más sorsot adott a fiúnak. Megismert engem, és beszélgettünk; elmondta, hogy időnként beutazik a városba, csakhogy a maga miséit hallgathassa. Az egyik ön által alapított iskolában tanult, majd a maga nyomdokait követve Eperjesre vitte tovább az útja. Elmondása szerint nem arra vágyik, hogy átvegye a maga helyét később, vagy magánál többet vagy jobbat tegyen. Egyszerűen szeretne valami hasonlóan jót maga mögött hagyni ezen a világon, ha egyszer jobb létre szenderül, és nem látta más járható útját, csupán azt, ha a lehető legjobban megismeri a maga életútját.

Ez az ország sokkal tartozik magának. És ön még csak észre se veszi, a hite vakítja így el, az teszi ilyen szerénnyé – és én hiszem, hogy hite őszinte és igaz, nem hiszek és soha nem is hittem azoknak, akik ennek ellent mondanak.

Sose felejtem el, milyen arcot vágott, mikor egyszer véletlenül látható reakciót adott arra, mikor szentnek nevezték – tudnia kell, előtte a szóbeszéd már régen így nevezte, de az emberek sokáig nem akarták maga alá adni a lovat. Aztán rá kellett jönniük, hogy ha adják, ha nem; maga már a saját végzete felé vágtatott. Maga pontosan tudta, mit jelölt ki magának az Úr, és betűhíven követte minden utasítását.

Nem véletlenül vettem végig ennyi mindent a maga életéből. És nem véletlenül igyekeztem kissé szentimentálisan megközelíteni a munkásságát. Ez az ország a maga nyája, mi mind, egy emberként áldozunk maga előtt, és erre legyen büszke. Ennek tudatában kérem, mihamarabb épüljön fel. Pihenjen. Igyon sok folyadékot, és hallgasson az orvosára.

Mihamarabbi gyógyulást kíván unokahúga,

Abigél

1744. február 12.