A Nap és a Hold bálja

×megjelent az Irodalmi Rádió gondozásában készült, Szópehely és patakcsacsogás c. antológia Patakcsacsogás felében.

×eredetileg egy kedves barátom születésnapjára íródott, fordított főszereplő-párossal

×a felolvasás közben jöttem rá, hogy a cím utolsó szavának "bál" helyett a "tánc" szót kellett volna választanom

A Nap és a Hold bálja

A sötét ég alatt rengeteg apró kis gyertya ontotta magából sárgás, békés fényét, miközben ezüstösen csillogó ruhákban több százan táncoltak körülöttük. Kellemes idő volt, lágyan meleg, szellős. A magas, fehér sátorra, ami a táncparkett fölé magasodott, fehér burás lampionokat akasztottak, még mesésebbé varázsolva az estét.

A lágyan szóló zene belengte a helyet, körbeölelte a jelen lévőket, mégis ott lebegett köztük a ki nem mondott panasz; valami még hiányzik. Nem volt teljesen tökéletes az este, és ezt mindenki megérezte.

A kocsiról egy magabiztos, jóképű férfi szállt le. Tekintélyt és intelligenciát sugárzott, sötétkék szemei mégis lágyan csillogva ugrottak a kocsisra, jelezve, hogy indulhat. Öltönye és nyakkendője az ezüst bohémságát ötvözték a kék méltóságteljes eleganciájával. Összegombolta a zakóját, majd megigazítva éjfekete, rakoncátlanul szanaszét meredező tincseit, és elindult a táncoló tömeg felé.

Jól ismert mindenkit, mindent tudott róluk. Az ő csapata volt, az ő társasága. Hazaérkezett; azok közé az emberek közé, akik közt igazán jól, és otthon érezte magát. És habár ő sosem nézett le egyet sem társai közül, ők mégis némi, a hatalmából eredő, tisztelettudó távolságot tartottak tőle.

A táncoló társaság egy része felsóhajtott, és boldogan vette tudomásul, hogy végre megérkezett, akire vártak. A hangulat felvillanyozódott, a zsivaj még erősebb lett, és mégis mintha egyre nyugodtabb lett volna a környezet, halkabb az est. Kívülről hallgatva alig tűnt az egész többnek néhány tóparton tanyázó tücsök és béka koncertjénél. A helyiek, akik otthonuk kellemes békéjét kihasználva élvezték a késő nyári estét, semmit nem vettek észre abból, mi folyik odakint. Illetve amennyit láttak belőle, figyelmen kívül hagyták, az élet természetes rendjeként értékelték.

A Férfi körbenézett, végigsimított a ruháján, és mély levegőt véve belépett a tömegbe. Néhány percig tehetetlenül keringett a parketten, táncolt néhány hölggyel, akiket már régről ismert, és megszokott koreográfia szerint adott át valaki másnak a következő táncra.

Mire a Férfi átért a sátor másik oldalára, az est másik kijáratához, a Hölgy is odaért. Aranylóan fénylő ruhája volt, s a mögötte álló nyolc férfi öltönye is hasonlóan ragyogott. Csinos arcára elégedett mosoly ült ki, mikor végre megpillantotta a Férfit, aki boldogan zárta őt a karjaiba.

A bál ekkor ért a csúcspontjára, minden a helyére került. A fények ragyogóbbak voltak, a hangulat tökéletesebb lett, mindenki érezte a harmóniát, amivel a pár belengte a helyet. Leírhatatlan békesség telepedett az emberekre.

- Megint nincs sok időnk – szólalt meg a Férfi, mikor a Hölgy kibontakozott a karjaiból.

- Tudom – sóhajtotta válaszul a másik, és elszontyolodva igazgatta meg a Férfi félrecsúszott nyakkendőjét. – De még van pár percünk, mielőtt indulnom kéne. – Vetett egy pillantást a táncoló népre, akik türelmetlenül, álmosan várták barátjukat, akit már csak a Hölgy tartott vissza.

- Talán ma este egy kicsit kevesebb.

- Milyen napod volt? – kérdezte a Férfi, figyelmen kívül hagyva a másik megjegyzését.

- Nagyszerű. Mint mindig. Egy sötét alakot sem láttam, egész nap ragyoghattam kedvemre. De lassan lejár az időm – sóhajtotta, miközben lassú, oldalgó léptekkel húzta maga után a Férfit, akinek viszont maradnia kellett.

- Súlyos átok ez – pislogta vissza könnyeit a Hölgy, majd lassú, érzelmes búcsút vett a Férfitól, akinek hátat fordítva, és vissza se nézve vezette barátait a következő helyszínre, ahová később a Férfi is követte.

A Nap végleg eltűnt a láthatár mögött, ahogy a Férfi elvesztette szem elől a Hölgyet, s a Hold ereje teljében pompázott az égbolton, ahogy a Férfi a táncolók közé sasszézva elkezdte jól ismert táncát.