Enigma: Hát ez sántít... III.

Ciao!

× s ím (durván sok) késéssel megérkezett a Hát ez sántít harmadik epizódja, ezúttal átkapcsolunk a második napra. Ezer sorry a várakozási idő miatt.

× gyors infók korábbról:

• ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt,
• co-producer: Sybil,
• műfaj: krimi, meg nem-annyira-krimi
• kisregény
• semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő

× a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]

× az előző résznél lévő plakáthoz hasonlóan, ezt a plakátot is Sybil készítette.

× kellemes olvasást!

Második nap - I.

James csütörtök este, miután elhagyták a kocsmát, visszament a kocsihoz, mert Ameliára nézve tudta, hogy nem tudna aludni abban a testhez álló ruhában. Általában van egy pót-ing a csomagtartójában, és most is talált egyet. Azt adta rá Ameliára aznap estére, aki meglepve, de hálásan fogadta el a váratlan szívességet.

A lakókocsi, amit kibéreltek, pici volt. Nem is számítottak sokra. Belépve egy ebédlő és konyha mutáns keverékébe csöppentek. A fürdőszoba-szerű képződmény az ajtótól jobbra volt; egy egyszerű zuhanykabin, egy vécé, csap és egy tükör volt bent, semmi más és a mozgás is elég korlátozott volt az apró térben.

A hálószoba nem állt másból, csak egy nagy ágyból, és tekintve, hogy mellette nem maradt hely egy tű leejtésére sem, arra is úgy kellett bemászni. A konyha egy pult alá dugott hűtőből, egy főzőlapból és egy mikróból állt, meg néhány konyhaszekrényből. Kések a pulton, tányérok a szekrényben, odébb egy asztal körülötte négy székkel, amiket helyhiány miatt nem tudtak kihúzni.

Amelia korán reggelt kelt, nem tudott aludni a szemébe sütő naptól. Két kicsi ablak volt a hálószobában, rajta hézagos reluxával. Kikászálódott az ágyból, vigyázva, hogy ne keltse fel a mélyen szuszogó Jamest, aki az atlétájában és az alsójában töltötte az éjszakát.

  Amelia jobb híján visszavette az előző nap viselt ruháját, és némi parfümöt spriccelt magára zuhanyozás után, majd halkan kisurrant a lakókocsiból, és bement a recepcióra némi segítség reményében. Folyékony mosószert kért a lánytól, aki előző este kiadta nekik a lakókocsit.

Mikor a lány visszatért a mosószerrel, lenézett Amelia meztelen lábfejére, ami fura kontrasztban volt hivatalos kisugárzású ruhájával.

- Én adhatok neked egy cipőt, ha szeretnéd – ajánlotta fel segítőkészen. Amelia elmosolyodott, és hálásan biccentett, mikor a lány átadta neki a tornacipőt is.

- Hogy hívnak? – kérdezte Amelia.

- Grace – nyújtott kezet a lány, aki ezúttal sokkal vidámabbnak tűnt, talán azért, mert James nem volt jelen.

- Én pedig Amelia vagyok – rázta meg. – És köszönöm a segítséget – mosolygott hálásan, majd visszament a szobájukba, és a csapban kimosta a kölcsöninget, és a kint kifeszített kötelek egyikére kilógatta az inget. A következő dolga az volt, hogy elszaladjon a boltba; bevásárolt mindent, ami a reggelihez és egy esetleges ebédhez kellhetett. Aztán összedobott egy gyors reggelit; sajtos meleg szendvics és kávé, már amit abból a túlpörkölt valamiből kotyvasztani tudott.

Amelia eztán abba a kisboltba látogatott el, ami a közért mellett állt, és amolyan turkáló féle volt. Ruhát keresett magának aznapra; talált is egy inget, ujjatlan és egy farmert, így már nem kellett abban a ruhában mászkálnia, amit előző nap az irodában viselt. A haját összecsavarta és a feje tetejére erősítette egy összekuszált kontyban.

James akkor mászott elő a szobából, amikor a kávé és a reggeli már kész volt, Amelia pedig a lakókocsi elejére erősített kihúzható ernyőt próbálta kihúzni, hogy az alatt ehessenek. Amelia észre sem vette, hogy James kijött, egészen addig, míg a keze meg nem jelent az övé mellett, és egy rántással ki nem segítette az ernyőt a helyéről.

James ránézett Ameliára és valami furának tűnt neki, de nem tudta, mi változott.

Meglátta a kiakasztott ingét, majd a reggelit az asztalon, a ruhákat, amik nem voltak Ameliánál, mikor tegnap lefeküdt.

- Jó étvágyat – tolta elé Amelia, miközben lendületesen lezöttyent a James-szel szemben lévő székre. Jó idő volt, kellemesen meleg. Amelia meglátta Grace-t, ahogy valakivel beszélgetve sanda pillantásokat vetettek rájuk, és a furcsállást a szemében.

- Te leélted a fél életed reggel kilenc óra előtt? – pillantott James az órájára, miközben fájdalmas grimasz mögé rejtette fáradtságát és egy hatalmas ásítást.

- Így megy ez, ha az embert szemen szúrja a Nap már reggel hatkor – jegyezte meg Amelia. Nagyot harapott a szendvicsébe, kortyolt a kávéjából és élvezte a reggeli semmittevő pár percét. Feltett szándéka volt, hogy utánajárjon annak, amit tegnap hallott Stonegate-ről. A babonáról, amitől Allison rettegett, és szeretett volna vele is beszélni, mert volt valami a dologban, ami szemtelen makacssággal bökdöste minden másodpercben, amikor rágondolt. És úgy tapasztalta, hogy az ilyen kisvárosokban mindig akad néhány túlbuzgó írópalánta, vagy szemfüles történész, aki lejegyzi az ilyeneket, aztán ezt büszkén kiteszik a helyi könyvtárban, mert dicsekedjünk, hogy író jár köztünk.

 - Megbeszélted azzal a nővel tegnap, mekkora szemétláda minden pasi? – kérdezte végül James, gunyoros vigyorral az arcán, miután jóllakottan hátradőlt. Megfordult a fejében, hogy megköszönje a reggelit, de aztán valahogy nem csúszott ki a száján, pedig a szándék benne volt.

- Nem szakított senkivel, sőt, szerintem egyedül él – felelte Amelia, minden pillanatot kiélvezve, hogy James orra alá dörgölheti a tévedését, ugyanakkor keserű ízt hagyott a szájában Allison félelme. – Valójában retteg, bár teljesen alaptalanul.

James összevonta a szemöldökeit, Ameliára meredt, fejét oldalra biccentette.

- Valami babona terjeng a városban, és mindenki attól retteg. Allison az eljövendő halálát véli sejteni – vont vállat Amelia. Allison félelmét nem tudta komolyan venni; félálomban az ember vélheti úgy, hogy lát valamit, ami nem volt ott, hihet egy álmot valósnak. Egy alaptalan hiedelem beférkőzhet bárki tudatalattijába egy-egy rosszabb pillanatban és Allison máris fél a saját halálától. Ameliát viszont mindig érdekelték az ilyen szóbeszédek.

- Zakkant vidékiek – forgatta a szemét James, majd felpattant és visszavágtatott a lakókocsiba. Tíz perccel később ment el, még mindig borostásan, abban a pólóban, amit Amelia hozott neki. Szó nélkül hagyta ott Ameliát, aki ezen még csak meg sem lepődött, tekintve az elmúlt évek tapasztalatait.

Amelia két péksüteménnyel a kezében állt a közértben a kassza előtti sorban.

- Még mindig a városban vannak? – kérdezte egy hang a háta mögül. Megfordulva a sheriffet látta maga előtt, kezében egy zacskóval.

- Mr. Schmidt, maga mindig ilyen kedves? – mosolygott Amelia.

- Schmidt seriff – helyesbített a férfi. – És a helyükben hamar elhagynám a várost. Nem szeretjük az idegeneket.

- A változás vagy az idegenek okozzák ezt az ellenségességet? – kérdezte Amelia magabiztosan felnézve a férfira. Ezzel akarta leplezni, hogy valójában rettegett a férfitól, de ez Ameliánál gyakori jelenség volt, amivel egész életében küzdött, de egész korán megtanulta legyűrni. Mindig zavarta. – Vagy csak mindenkit terroristának tart?

A férfi nem válaszolt.

Amelia a boltból egyenesen a fogadó recepciójára szaladt át, egyenesen Grace-hez.

- Szia! Figyelj csak, ismersz egy bizonyos Allisont? Szőke, vékony alkat, egyszerű arc? – kíváncsiskodott.

- Persze – felelte a lány két adag papír odébb pakolása között. – Miért?

- Tegnap találkoztunk és szeretnék beszélni vele – felelte Amelia. – Nem tudod, hol találom meg?

- A River Street-en lakik, azt hiszem kilenc szám. Vagy hét – vont vállat a lány, majd az orrára tolta a szemüvegét. –  Ha elindulsz a templom felé, akkor a második utca. Ha ott nincs, akkor a könyvtárban van. A templom mellett közvetlenül.

- Köszönöm.

Amelia már épp indult volna, mikor Grace utána szólt.

- Hé. Megkérdezhetem, miért jöttek a városba? – kérdezte Grace. Egyszerűen kibukott belőle a kíváncsisága, mert el sem tudta képzelni, miért lehetett együtt Amelia James-szel.

- Lerobbantunk. - Lassú vállvonás. – Miért kérdezed?

- Csak ide nem igazán járnak idegenek. És az az igazság, hogy… Hülyén hangzik, de azon gondolkodtunk, hogy mi közük van egymáshoz – ismerte be Grace, szemét lesütve, egy szégyenlős kamasz arcpírjával.

Ameliának nagyon kellett igyekeznie, hogy ne nevesse el magát, mert attól félt, a város elég kicsi ahhoz, hogy James minden szavát hallja, így a nevetése alighanem azt jelentené, hogy egy életen át hallgathatja James élcelődését.

- Kollégák vagyunk – felelte Amelia, majd apró mosollyal az arcán kisétált a recepcióról. Felnézett; a házak teteje fölött egy vörös cserepes torony nyúlt az ég felé, tetején kereszttel. Elnézett az épületek mellett. Nem voltak utak, apró poros közökben tudott eljutni egyik helyről a másikra, a házak rendszertelenül vették körbe egymást, így nehéz volt követni az utcákat.

Bolyongott egy ideig, mire megtalálta a River Street feliratot. Viszont furcsállotta, hogy éppen a folyótól távolodva kellett keresnie, nem ahhoz közeledve. Kettő, három, öt… A hetes ház egy lepukkant faház volt, ami pillanatok alatt széteshetett. Így inkább a kilencesben érdeklődött. Sárga ház, mályvák az ablakban, kutyaház a kert végében – egyszerű, de otthonos. Zöld kerítés és elsárgult fű, néhány virág a kerítés mentén.

Amelia nagyot sóhajtott, majd becsöngetett és megint eldöntötte, hogy a PhD-jéről mélyen hallgat. Éppen azért választotta a kriminálpszichológiát – legalábbis többek között -, mert az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a pszichológusok semmire nem jók, csak turkálnak az ember agyában, méghozzá jó drágán. A kriminálpszichológia legalább megadta neki azt, amiért megtetszett neki ez a szakma; megfigyelheti az embereket, olvashat róluk és ezzel talán többeken segíthet, mintha klinikai praxist nyitna.

- Maga? – kérdezte egy ismerősen lágy hang az ajtóból, miután megnyomta a csengőt.

- Szia! – mosolygott Amelia. – Tegnap nagyon zaklatott voltál, ezért gondoltam… Megnézem, minden rendben van-e. És hoztam croassaint-t! – emelte fel a zacskót. Ez általában a nőket meg szokta győzni, mert szeretik valami finomba fojtani alkalmi depressziójukat.

Allison elgondolkodott egy pillanatra, majd kinyitotta a kaput, beengedve ezzel Ameliát a lakásába. Nem volt bent túl sok minden. Nem volt túl csicsázva; néhány virág, egy-két kép a falon, egyszerű bútorok.

- Miért gondoltad, hogy nem vagyok jól? Hogy nem egyszerű hiszti volt? – kérdezte Allison, majd a konyhába kanyarodott. – Adhatok valamit?

- Egy pohár ásványvizet elfogadnék – biccentett Amelia, miközben kipakolta egy tányérra a süteményeket. – Tegnap este rettegtél, ez nem egyszerű hiszti volt. És az ember nem egy kocsmába jár sírni, ha van kinek elmondani a bánatot – magyarázta Amelia, mire Allison elismerően biccentve nézett rá.

- Mi vagy te, valami gondolatolvasó?

- Csak jól ismerem az embereket – hangzott a kimért válasz.

James közben elment az szervizhez, és megkísérelte ismét felhívni a megadott telefonszámot, de ezúttal már fel sem vették, így meglátogatta a megadott lakást. Ő is bolyongott egy ideig a városban, annak ellenére, hogy gyalog is maximum öt perc alatt lehet bejárni a város minden zugát.

- Mit akar? – kérdezte az előlépő nő. Rongyos nadrág, elnyűtt póló, feltűzött haj. Bár nem olyan, mint Ameliáé. James utálta magát ezért a gondolatért.

- A szerviz felől érdeklődnék. A kocsim lerobbant, és haza kell jutnom.

- A férjem a szerelő, de ő szombat estig nincs a városban.

James szíve kihagyott egy ütemet.

- És van arra bármi esélyem, hogy használhassam a műhelyet? Kifizetem, amit kell, de nekem a szombat délután régen rossz.

A nő ellenséges volt, arca fura grimaszba torzult, mióta meglátta Jamest. Szemét az égre emelve, magában átkozta Jamest, bár különösebb okot a férfi nem adott rá. James első gondolata az volt, hogy milyen elképesztően ellenséges itt mindenki, holott a sztereotípiák épp azt mondatnák az emberrel, hogy a vidékiek kedvesebbek, mint a városiak.

A nő pár percig ordítozva telefonált a férjével, bentről kutyaugatás szűrődött ki, a tévé üvöltése, egy gyerek sírása, egy másik folyamatos nyafogása és James egyszerűen áldotta az eget, hogy mellette nincs ott egy ilyen házsártos satrafa, minden áldott nap.

Mellőle én is menekülnék.

- Mindjárt odaküldöm a fiamat. Ő majd segít. Az árat majd ha végzett megmondjuk – közölte a nő, majd már be is vágódott mögötte az ajtó. James sokkoltan felhúzott szemöldökkel távozott, és tért vissza a műhelybe, ahol a kocsija alá bújva bűvölte az alvázat, azt remélve, hogy amíg ideér a srác, megtalálja a problémát.

- Ne csináld kicsim, mondd el mi a baj – kérte szelíden a kocsitól.

- Haver, maga a kocsijával beszélget? – hangzott a kérdés, mire James nagy nehezen kikászálódott a kocsi alól, épp annyira, hogy lássa, kivel beszél. Az a nyúlt nyakú, vékony arcú srác nézett rá, akinek szinte kiestek a bordái. James azon tűnődött, ki volt az a szadista, aki rendőrnek küldte, és ráadta az egyenruhát, amiből szinte kiesett.

- A kocsik is érző lények – felelte James, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Kikászálódott és a motorháztetőhöz sétált, felpattintotta és elhatározta, hogy addig szuggerálja, míg meg nem súgja, mi bántja a kis lelkét.

- Nem is lennék ennyire megrémülve, ha nem most halt volna meg két barátom is – bukott ki Allison száján, hosszas beszélgetés után. Az arcát a tenyerébe temette, az asztalon könyökölt, lábai keresztben. Amelia első gondolata az volt, hogy a lány elzárkózik előle, hogy falat húz kettejük közé, és nagyon igyekezett, hogy meggyőzze magát, hogy ez csak a kétségbeesés miatt van.

- Nagyon sajnálom. Baleset történt?

- Nem. Igazság szerint nem is tudom, mi történt velük pontosan, a seriff csak annyit hajlandó mondani, hogy folyik a nyomozás. Viszont Porter már lassan két hete meghalt, és nem hiszem el, hogy még mindig nem tud semmit. – Allison az égre emelte a tekintetét, beharapta az alsó ajkát.

Ameliának feltűnt, hogy Allison csak egy nevet említett.

- Oh. – Egy pillanatig csak nézte Allisont. – Azt hittem egyszerre haltak meg.

- Nem. – Savanyú mosolyra húzódott a szája, a homloka ráncokba gyűrődött, ahogy a szomorú és gyászoló embereknek általában. – Adam csak a múlt héten halt meg. Alig pár napja temettük el.

- Jóban voltatok?

- Már gimi óta – biccentett Allison.

Amelia érezte, hogy valami lebeg a levegőben, amit egyszerűen nem vesz észre és ebbe majd beleőrült. Nem érezte jól magát, és tudta, hogy valami felett elsiklik a tekintete.

- Ők is rettegtek – tette hozzá Allison, Amelia kimondatlan kérdésére. – Porter nem mondta, de én láttam rajta, Adam viszont elmesélte, hogy ő is látta azt, amit én. Ezért ijedtem meg még jobban, két napja, mikor nekem is megjelent.

- És mit mondd a legenda? – tette fel a kérdést Amelia. – Mármint. Nyilván nem csak úgy szúrópróbaszerűen jelenik meg az árny.

Allison nyelt egyet, majd a szemét lesütve megvakarta a fülét.

- A súlyos bűnnel rendelkezőkért jön el. Legalábbis nekem mindig így mesélték – felelte.

Amelia az órájára nézett, hogy kibúvót találjon.

- Oh, jesszus, már ennyi az idő? – kapott a fejéhez meglehetősen teátrálisan, de a meglehetősen depresszív érzelmi állapotban lévő Allison semmit sem vett észre a színlelésből. – Ne haragudj, de rohannom kell. James meglehetősen harapós, pláne, ha nem kap enni – húzta kínos maszkmosolyra az ajkát Amelia, majd egy gyors búcsú után elhagyta a házat. Gyors léptekkel haladt visszafelé a fogadóhoz, ahol aztán összecsapott valami ebédfélét. Mirelit húsból és krumpliból rittyentett ebédet, miközben a gondolatai összevissza cikáztak a fejében.

Allison retteg egy árnytól, aminek a létezését ostoba kísértethistóriák ültették a fejébe, és amiről Amelia korábban azt hitte, hogy egyszerű mese, Allison mégis bombabiztosan állítja, hogy látta az alakot az ablaka alatt. Az elmúlt két hétben pedig két hozzá közelálló ember halt meg, akik ugyanúgy féltek valamitől, amit életükben egyszer láttak, de többet hallottak róla, mint szerettek volna.

Allison egyértelműen titkolt valamit, amikor arról beszélt, hogy miért halnak meg az emberek, ha látnak egy árnyat, hogy az állítólagos gyilkos szellem kikért jön el. Amelia ezért is nem kérdezte, mert szemmel látható volt, hogy valami bűne volt neki is, viszont megbánta, mert a szégyen ugyanúgy tükröződött rajta.

Papírtányérokra tette az ebédet, és egy zacskóba tette őket, majd elindult a szervizhez. Átlósan átvágott a főúton, miután kilépett a fogadó recepciója melletti kapun, és már látta is James kocsiját. A garázsajtó, ami tegnap este zárva fogadta őket most tárva nyitva állt, a kocsi félig bent, és két farmerbe bújtatott láb lógott ki alóla.

Amelia gyengéden belerúgott James lábába, mire az morgolódva kicsúszott az autó alól. Barna pólója olajban úszott, arca, karja tiszta mocsok, izzadt volt és a kezét sebek borították. Amelia halkan felnevetve adta oda a zacskót.

- Ebéd – közölte. James szó nélkül elvette a zacskót, belenézett, majd arcán a tőle megszokott bizalmatlansággal biccentett.

Nem tűnt túl boldognak, bár ez nem újdonság, azonban ez enyhe kifejezés volt. Nem csak nem boldog volt, egyenesen füstölgött a feje, Amelia csak azt csodálta, hogy nem remegett mindene. Viszont amilyen lassan a zacskót a motorháztetőre helyezte, látszott, hogy erőnek erejével fogja vissza magát, hogy ne rugdossa meg az arra járó emberek veséjét egyszer-kétszer. A fogát csikorgatva meredt maga elé, majd inkább visszakászálódott a kocsija alvázához.

Amelia körbenézett, meglátta a sarokban ülő összeaszott srácot, méretes nadrágban, egy képregényt lapozgatva. Nem kérdezett semmit, csak megkérte, hogy hagyja őket magukra egy kis időre, mire a srác a vállát vonogatva bevonult a hátsó szobába, és levetődött a számítógép elé.

James közben felnézett Ameliára. Nagy volt rá az inge, az ujját feltűrte, és így a karja még vékonyabbnak tűnt, mint egyébként, a csípője még keskenyebbnek. A haja lassan szétesőben volt és ettől valamiért még inkább úgy nézett ki, mint aki le tudná itt élni az életét, abszolút zokszó nélkül. Az első szó, ami eszébe jutott, az a kecses volt. Kifinomult.

A lába barnább volt, mint James arra számított volna, pedig Amelia bőre sosem volt túl fehér. Mintha sokat járt volna a napra, strandra, vagy épp túrázni. És úgy is nézett ki. Nem festett a lábán idegenként egy tornacipő, pedig James sosem látta még másban, csak magas sarkúban. És így természetesebbnek tűnt, szebbnek.

James előtt megjelent az a kissé még esetlen, egyetemista lány, aki még az akkori pszichológus mellett dolgozott fizetetlen gyakornokként, tapasztalatot akart szerezni. Mindig mosolygott, mint mikor egy általános iskolást gimnazisták közé tesznek és ettől hirtelen idősebbnek érzi magát, élvezi a figyelmet, és magát a társaság tudatát. Hirtelen mindenki annyira jóba lett vele, de Jamesnek sosem volt szimpatikus. Gyerek volt még és veszett idegesítő, pont azért mert hirtelen volt ott mindenhol. Mindenki őt védte, mindenki imádta, pedig csak egy becsöppent gyerek volt.

Ugyan Amelia nagyon sokat változott, a mindenkivel-jóban-van kategóriából azóta sem tudott kilépni, bár már nem próbált mindenkivel nagyon közeli viszonyt ápolni. James azonban nem változtatott a hozzáállásán, most azonban rá kellett döbbennie, hogy valójában nem ilyen volt. Már régen nem.

Amelia felnőtt.

James pedig rádöbbent, hogy Amelia egy nő.