Enigma: Hát ez sántít... IV.

Bonjour!

× s ím, számtalan végtelennek látszó műszak és arcfestékes kéz közül előkerült a következő rész is, a második nap folytatása, James és Amelia érdekfeszítően izgalmas kalandja. 
× ezt kell tudnod: 

• ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt
• co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUM, nézzetek be hozzá is
• műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
• kisregény - IV. rész
• semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő

× a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]

× a photoshopolt kép az én munkám volt

× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban!

Második nap - II.

- Mi ez a sorozatgyilkos fej? – kérdezett rá Amelia, miközben a saját adag ebédjébe szúrta műanyag villáját. Leült a székre, amin korábban a fiú foglalt helyet és felnézett a még inkább frusztrált férfira.

- Ha le tudnál olvasni egy kibaszott térképet, nem lennénk itt, hanem már rég hazaértünk volna – vetette oda a fogai között James. Ezt követően olyan erővel vágta bele a villáját a húsba, hogy Ameliában felmerült, hogy képes-e egy műanyag villa – ami nehézségek árán megy bele a szétfőtt húsba – lyukat ütni a kocsin.

- Tudod sokkal könnyebb leolvasni egy térképet, ha az a bizonyos térkép nem idősebb nálad – felelte Amelia, arra célozva, hogy a GPS kissé fejlettebb, mint a 79-ben kiadott National Geographic betét.

- Több mint két órányi autóútra vagyunk Winchestertől – EZT nem lehet így elnézni! – ordította James. – És ha mindez nem lenne elég, Raegen tajtékzik, mert nem voltunk tegnap Boyd családjánál!

- Ha nem lennél ennyire mereven technológia-ellenes, nem tévedtünk volna el!

- Szóval mindegy mit mondok úgyis az én hibám?

- Ha te mondasz valamit, akkor meg az én hibám, szóval úgy sem vagyunk sokkal előrébb.

James hangosan fújtatott.

- Rájöttél már mi baja van?

- Így néz ki az, aki tudja? – ripakodott Ameliára James hangosabban annál, mint tervezte. Ám végül mégsem kért bocsánatot. James valahogy sosem volt a szavak embere, és olyanoknak megköszönni, vagy olyanoktól bocsánatot kérni, aki nem állt hozzá közel, ne adj’ Isten ambivalens érzései voltak a kapcsolatukat illetően, az messze meghaladta James szociális képességeit – és ezt Amelia pontosan tudta. Évek óta nem várt el olyan szavakat, mint a „köszönöm”, „bocsánat” vagy „kérlek”. De örült, ha mégis megkapta valamelyiket.

- És a szerelő?

- Szombat estig nincs a városban. De én hazajutok szombat délig, ha gyalog megyek haza, akkor is – közölte James ellentmondást nem tűrően, olyan masszív eltökéltséggel a szemében, amit a kisgyerekek arcán lát az ember, amikor valami nagyzolóan világmegváltó tervvel állnak elő.

- Raegen nem tud kiküldeni valakit értünk? – vetette fel Amelia, mire gyilkos pillantások sorát kapta Jamestől.

- Raegen akkor se küldene ki senkit, ha tudna. Már kiküldött mást Winchesterbe – sóhajtotta James. Ameliát, a főnöke neve hallatára folyamatosan rázta a hideg, és arra az átható uborkaszagra gondolt, ami az irodájából áradt. – Azt mondta húzzunk vissza, amilyen gyorsan csak tudunk, és ezt levonja az éves szabadságunkból.

Amelia feszülten kifújta a levegőt. Nem szándékozta tovább hergelni Jamest, ezért inkább nem mondott semmit, hanem az ebédjébe mélyedt vissza – közben James is elkezdett enni, halántékán folyt az izzadtság, olaj és benzinszaga volt. Amelia azon gondolkodott, amit Allisontól hallott, míg James a kocsiról tanakodott, mikor megcsörrent a telefonja. Nem vette fel.

- Érdekes mennyire ellenségesek itt az emberek az idegenekkel szemben – szólalt meg James, mert utálta a kínos csendet, ami rájuk telepedett. – A seriff minél előbb városon kívül akar tudni minket, és ha láttad volna a srác családját, biztos, hogy hozzájuk vágsz három terápiás időpontot.

Amelia halkan felnevetett; megjelent előtte a kép, ahogy boldog-boldogtalant időpontokat szimbolizáló vízibombákkal dobál.

- És szerintem az a babona-dolog is egyszerű elijesztés akart lenni.

- Igazság szerint tévedsz – kapta fel a fejét Amelia. – Allison komolyan fél. Ráadásul két barátja is meghalt az elmúlt két hétben.

James ránézett Ameliára, egy hosszú pillanatig figyelte, majd szinte prüszkölve szakadt ki belőle valami gúnyos röhögés féle.

- Látom én, mit csinálsz és felejtsd el – közölte.

Amelia széttárt karokkal, meglepve nézett rá.

- Mit csinálok?

James megdörzsölte a borostáját, majd még mindig Ameliát méregetve válaszolt.

- Megpróbálsz rávenni, hogy járjak utána, de ha már kénytelen vagyok szabadságon lenni, akkor nem, rohadtul nem fogok dolgozni – szögezte le James ellentmondást nem tűrően.

- Nem próbállak manipulálni – forgatta a szemét Amelia, kidobva az üres műanyagot. – De egy ekkora kisvárosban, két egymástól különálló haláleset, két fiatal srác esetében elég figyelemfelkeltő, nem? Pláne, ha ők is féltek.

- Hagyjál békén. Egyébként is haragszom rád.

- Te mindig haragszol rám, James.

- Ez nem igaz – felelte gyorsan. – Alapvetően csak idegesítesz a sok pszichohülyeségeddel, de nem haragszom rád. Most viszont haragszom rád.

- Tudtad, hogy a makacs ismételgetés hazugságot sejtet? – húzta önelégült vigyorra az ajkait Amelia, mikor James telefonja ismét megszólalt, ám ezúttal egy fénykép is megjelent a képernyőn. Mély sóhaj, tenyérbe rejtett arc.

- Szia, Scar – szólt bele, néhány mély sóhaj után.

- Szia. Ugye, tudod, hogy holnap van Lizzie balett-bemutatója? – kérdezte a nő a telefonban, James egykori felesége, hatéves kislányának édesanyja. A nő rengeteget változott, mióta James megismerte. Már a házasságuk néhány röpke éve alatt is. Mióta újraházasodott azonban jobban hasonlított egy szoborhoz, mint ahhoz a kedélyes, fiatal nőhöz, akit James az egyetem után feleségül vett.

– Igen, tudok róla. Nem felejtettem el. – James Ameliára emelte a tekintetét, aki akkor már nem figyelt rá, jobban lekötötte, hogy tanulmányozza a helyet, és már nem is tűnt olyan városinak, sőt, mintha az egész életét itt élte volna le. Egy városban, amit még a térképen sem tüntetnek fel.

- És utána nálad lesz. Két hétig. Meg tudod oldani?

- Nyilván meg fogom oldani. Nálam maradhat, ameddig csak akar – szögezte le, mert újra és újra emlékeztetnie kellett Scarlettet, hogy mint Lizzie apja, soha nem mondana olyat, hogy most nem jöhet.

Kivéve, ha nincs a városban.

Kivéve, ha három-négy órányi autóútra van a lakásától és vele együtt a lányától. Olyankor néha halasztást kér. De csak azért mert Lizzie még alig múlt hat.

- Az érdekes. Ugyanis összefutottam Nick-kel, aki elmondta, hogy még csak nem is vagy a városban, mert egy Isten háta mögötti porfészekben ragadtál – közölte, James szeme előtt pedig megjelent egy plátói álomkép arról, hogy fojtogatja a társát.

- Lerobbant a kocsim. Épp most dolgozom rajta. Hazaérek az előadásra.

- És mi van, ha nem, Jim? – A vonal túlsó végén várakozó Scarlett hangja bánatosnak tűnt, és egyben amolyan nem-értem-miért-is-vagyok-csalódott hatásúnak, mintha James rendszeresen hagyná cserben a lányát, holott ez nem volt igaz. Ez volt az első alkalom, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna, de minden erejével azon dolgozott, hogy megoldja. Scarlett hangja viszont felébresztette benne azt az apró parazsat, amit messzire el akart kerülni: a parazsat, ami folyamatosan azt sugallta, hogy nem fog odaérni.

James dühösen fújtatott.

- Fenntartunk neked egy helyet, oké?

- Tudni fogom előtte, ha nem érek oda. Majd hívlak – ígérte James, fejét lehorgasztotta, kezét csípőre téve meredt egy olajfoltra a cipőjén.

Jó cipő volt. Szerette. És most ott volt rajta egy istenverte olajfolt.

- Ültessetek oda valakit, ha nem érek oda. Ne azt lássa, hogy üres a helyem – kérte James meglehetősen szelíden. Pláne ahhoz képest, hogy alig egy perccel korábban jimezték le. Inkább nézett volna szemet egy pokolkutyával, minthogy hallgassa, ahogy mások így nevezik, de Scarlettet valahogy sosem sikerült leszoktatnia róla. Nem teljesen.

- Jim. Neked kell elmondani neki.

- Holnap hívlak, Scar.

- Ne nevezz Scarnak.

- Ne nevezz Jimnek.

Megbeszélték. Letették a telefont, James pedig visszafordult az ebédjéhez. Pár perccel később folytatta az autója bütykölését, próbálta kitalálni, mihez is kezdjen vele. Nem értett annyira autókhoz, mint mondjuk Nick, aki két nyomozás között folyamatosan bütykölt valamit, de nem volt teljesen hülye. Egyszerűen csak fogalma sem volt, hogyan kezdjen neki, és ettől az egész hétvége olyan reménytelennek tűnt.

Ez frusztrálta.

Rácsapott a kocsira, fújtatott, mire Amelia ijedten ugrott össze, és eldobott egy doboz szöget, aminek a dobozát olvasgatta.

- A kurva életbe! – ordította James, miközben a keze ügyében lévő első tárgyat – jelen esetben pórul járt telefonját – a falhoz vágta, az pedig megadóan esett atomjaira.

Amelia most az egyszer tudta, hogy James nem rá mérges. Nem közvetlenül. Még csak nem is őt okolja. Ha őt okolta volna, vele ordítozott volna, őt cseszegette volna megállás nélkül, de nem így tett, inkább az orra alatt káromkodott bele a világba.

- Haver – szólt ki az irodából a srác. – Ne törj össze semmit.

Amelia összefont karral állt a két férfi között, majd jobbnak látta eltűntetni a srácot az útból, ezért egy gyengéd lökéssel visszatolta az irodába és rázárta az ajtót.

- Ha most megszólalsz a terápiás hangodon, esküszöm neked itt hagylak – morogta James.

- Nem szólalok meg. – Amelia csak nézte Jamest, akire szinte rá volt írva, hogy mérges. Dühös. Fuldoklik a haragban. Mégis elkezdett mondani valamit, ám James villámló tekintete torkára fagyasztotta a szót.

- Tudtam én, hogy ismerős nekem a neve – lépett elő a seriff helyettese a fal mögül. Lelkesnek tűnt, szinte feldobottnak és még James instant pokollá változtató szemei sem ijesztették el.

- Oh, tényleg? – kérdezett vissza James. A keze ökölbe szorulva lapult az oldalához.

- Igen. Megkerestem, és maga volt az a fickó, aki egymaga megakadályozott egy robbantást Madisonban. – Amelia tekintete büszkén villant, már csak a ténytől is, hogy ismer egy ilyen embert. Alapvetően az emberek hajlamosak voltak az ilyesmire a pozitív dolgokkal kapcsolatban, azonban a negatív dolgokat felháborodva eltaszítják maguktól. Mint amikor olimpiai aranyat nyer egy sportoló, az hirtelen mindenki győzelme, ám ha valaki tömegbe lő, vagy túszokat ejt, már mindenki ujjal mutogat.

És ez Ameliát a legkevésbé sem érdekelte, mert büszke volt Jamesre.

James ránézett Jase-re.

- Maga pedig az a fickó, akire már csak a neve miatt is illegális volt rendőregyenruhát adni.

Amelia visszafojtott egy nevetést.

- Tudja… Amikor az az ügy történt, és mi mind hallottunk magáról, én pedig eldöntöttem, hogy legalább olyan jó rendőr akarok lenni, mint maga. – A srác fiatal volt, tapasztalatlan és bosszantóan lelkes, amit Amelia alapesetben díjazott volna, de nem épp a legjobb pillanatban találta őket, hogy ennek most hangot adjon, így mit volt mit tenni: mindenki csendben maradt. A Jase-ből áradó vibráló izgatottság megülte a levegőt; Ameliában felmerült a gondolat, hogy talán Jase jelenléte hamarosan falat bont.

- Jase, megtennéd kérlek, hogy később visszajössz?

- És hagyd otthon ezt az idegesítő… - James a megfelelő szót keresve mutogatott körbe-körbe Jase irányába, és Amelia megragadva az alkalmat, kikormányozta a helyettest a szervizből. James megvárta míg biztos távolságba kerül, majd odébb lépve a szerviztől, rágyújtott egy szál cigarettára. Amelia odaállt mellé, nem szólt egy szót sem. James egy ideig tűrte, majd ránézett, és a szemét forgatva szakadt ki belőle;

- Gyerünk, ki vele!

Amelia a pillái alól lesett fel James-re. Ugyanúgy mosolyodott el, mint minden kamasz, amikor bezsongva arra kéri a szüleit, hagy menjen el aznap este, vagy hagy vegye meg azt a bizonyos „halálosan drága, de meg kell értened, hogy megérted, hogy szükségem van rá” táskát.

- Lehet, hogy mégis arra kérlek, hogy kukkants rá az ügyre. Én…

- Amelia.

- … Tudom, azt mondtam, nem foglak…

- És ez nem is volt olyan régen… - vetette közbe James halkan duruzsolva.

- … de Allison fél, és nekem nagyon fura ez a hely, ezzel az egész babona mizériával és két halott sráccal. Én összeszedek mindent, amit lehet, neked csak rá kellene pislantanod, és tudo…

- Amelia! – vágott közbe, jókora füstfelhővel választva el kettejüket. – Nem. Ha már voltál olyan kedves, hogy veszélybe sodord a hétvégémet és kivegyél nekünk néhány nap indokolatlan szabadságot, akkor nem, nem fogok nyomozni.

- Az utóbbi években alig voltál szabadságon, ez a pár nap rád fér, én teljesen megértem. De légy…

- Szólj a seriffnek. Azért van. Én most megszűntem létezni – közölte James, azzal elvágtatott Amelia mellett, aki lemondóan lehorgasztott fejjel indult el a könyvtár felé. Még emlékezett, hogy Grace reggel azt mondta, a templom mellett van a könyvtár, így megint a tornyot tűzte ki célul. Feltett szándéka volt, hogy utána jár a dolgoknak, hogy lenyugtassa vadul, tombolva vívódó gondolatait. Az a pár meglévő morzsa, ami eddig véletlenül elé hullott úgy cikázott a fejében, mintha flippergolyók a játék során. Úgy érezte magát, mintha három méteres neontáblák jelezték volna neki, hogy valami itt nem stimmel, ám ő még magát a táblát sem találta meg, csak homályos képek után kutatott.

Már épp lefordult volna a főútról, mikor meglátta, hogy egy ismerős, szőke hajzuhatag gazdája gubbaszt a híd tetején. Gyorsan döntött és habár bárki, aki látta, azt hihette róla, hogy atomrészeg, Amelia a híd felé indult. Alig pár perc alatt elért Allisonhoz, aki csendben bámulta a híd szélén álló keresztet.

- Ismerted? – kérdezte Amelia lágyan. Allison meg sem lepődött, mikor meghallotta a kedves hangot, fel sem nézett.

Bólintott.

- Jóban voltunk. A gimiben ő is velünk volt mindig.

Amelia aprót biccentett.

- Gondoltam elmegyek a könyvtárba, lefoglalom magam, míg James megcsinálja a kocsit, ha ott vagyok, csak összekapunk. – Amelia reflexből fecsegni kezdett, amikor úgy látta, Allison szemét elöntik a könnyek, remélve, hogy ezzel elterelheti annyira a gondolatait, hogy pár percre jobban érezze magát. Vagy ha nem is jobban, de legalább kevésbé rosszul.

Ahogy Amelia kimondta, ráeszmélt, hogy minden körülötte lévő embert egyszerre próbált egyensúlyban tartani. Habár alapvetően a pszichológusok ezzel foglalkoztak, Amelia még sosem dolgozott máshol, csak a madisoni őrsön.

- Nincs kedved elkísérni?

Allison ezúttal megrázta a fejét. Nagyot nyelt, mintha vissza akart volna nyelni valamit, amit nem akart kimondani, mégis kikívánkozott belőle.

- Addig akarok itt lenni vele, míg nem kezdenek el állandóan idejárogatni az emberek.

Amelia bólintott, és már indult volna a könyvtárba. Már félig le is ért a hídról, mikor meghallotta Allison meg-megremegő hangját.

- Ő az én bűnöm. – Suttogott. Remegett. A sírógörcs szélén egyensúlyozott, és vészesen imbolygott.