Cikk: A társírásról, avagy a műhelymunka

Adjon Isten!

×rövidke cikk egy szívügyemet érintő témáról

×vallomás egy barátságról [such love]

×Sybil blogja: ABSURDUM; Bri blogja: CAPTAIN

×a modulsávról: kikerült a LOGOGRAM, azaz: az Instagramom diavetítése, kis hangulatkeltő képmontázs. Illetve kikerült a SQUAD modul is, ahol a squadom tagjai, azaz néhány barátom blogját érhetitek el. Mert #whorunstheworld. Aztán ott van a COMIN' UP modul, amiben a megjelenésre váró bejegyzések sorakoznak.

×bocsánat a hosszáért, nyaralás alatt írtam füzetbe, ott hosszabbnak tűnt.
×most hogy itthon vagyok végre meg tudom veletek osztani: Andro írt egy nagyon cuki kritikát a blogról, amit itt értek el: [××]

×kellemes olvasást :3

Cikk: A társírásról, avagy a műhelymunka

UPDATE: FACEBOOK LINK
Közel hat évvel ezelőtt, amikor először találtam blogokat, még javában tombolt a Twilight láz. Először Taylor Lautnerről találtam olvasmányokat, és rajongott a lelkem erősen. (Mielőtt bárki elindulna ezen a vonalon, ez se nem jobb, se nem rosszabb, mint Harry Stylesért vagy Dzsudzsák Balázsért epedezni.) Aztán jöttek szépen sorra a divatok, és igen, én ezeket szépen végigjártam. Ha nem is írtam, de legalább végigkövettem őket.

Nagyon sok hibát és szokásosan, majdnem mindenki által elkövetett problémát vettem észre. És sokba persze én is belesétáltam, és a sétálok minden egyes nap. Ezek persze külön cikket érnek, és meg is fogják kapni, I promise.

Amiért itt ma összegyűltünk, az egy specifikus probléma kivesézése, ami annyira tépázza az idegeimet, hogy külön bejegyzést szentelek neki.

Nem nehéz kitalálni, hogy ez nem más, mint az a baromság, ami csak az utóbbi időben terjedt el.

A társírásról.

Mint azt a blogom folyamatos követői észrevehették (btw, bárki más is), nem egy olyan írásom van, ami technikailag nem az enyém. Nem csak az enyém.

Ha elég szemfülesek vagytok, még a valódi nevét is tudhatjátok; Sybil ugyanis csak nemrég lett Sybil. (Akkor, mikor úgy döntött létrehozza az első magyar fanart blogot. Khm.)

Sybil egy nagyon jó és nagyon régi barátom. (Tekintve, hogy én nem emlékszem az előkészítős találkozásainkra, ő meg arra nem, hogy az mikor volt, kis szépítéssel 2008. szeptember 1-jét vesszük barátságunk nyitódátumának.) És egyébként ő lassan már a testvérem is. (Szasz, tes!)

A mi kooperációnk nem véletlenül működik. (Lehet, hogy kissé egoistának hangzik, de a pályázati anyagaink azt mutatják, hogy működik. [De ha egoista is, legalább méltó vagyok az állítólagos hírnevemhez, amiről chatben informáltak.]) Mi úgy szoktuk mondani, hogy az a jó ebben, mint ami a Russo-tesók munkájában is. [××]

Itt vagyunk ketten, és a kompromisszumok erdejében csak az életképes ötletek élik túl.

Most, hogy a lírikus epilógom véget ért, elmondom, miről beszélek itt serényen. Szóval az van, hogy itt lakunk egymástól (nem hazudok) tíz percre, nyolc évet lehúztunk technikailag egy padban, állati sok sleepoverünk van, volt (és lesz), járunk együtt nyaralni (képek a modulsávban), és amúgy is együtt töltjük a nyár felét.

Ergo: kurva sokat beszélünk.

Erre a telefon, az sms, a facebook csak ráadás, és azt is el fogom mondani, miért.

Baromi sok mindenben különbözünk, de a környezetünk, (ami ugyebár befolyásolja a beszédet és a szókincset), a korunk, a műveltségünk (több okból kifolyólag) azonos.

És ez biza meglátszik a stílusunkon is. Éppen ezért, ha valaki olvassa az írásainkat, nem fogja észrevenni a váltást. (Pedig mindennek ellenére van különbség.)

De az van, hogy meg tudjuk beszélni. És nem azért, mert van a facebook-instagram-snapchat szentháromsága. Hanem azért, mert fogjuk magunkat, és egy „gyere fiam, üljünk le” felkiáltással elmegyünk sétálni. És órákon át csak megyünk, megyünk és megyünk, és közben vég nélkül pofázunk. (Mondjuk nem csak sztorikról, de alapvetően azokról.) És addig beszélünk róla, míg szépen össze nem érnek a szálak. Míg kerek egésszé nem kovácsoljuk. Míg össze nem áll. Aztán napokig, hetekig, hónapokig egy történetről fossuk a szót.

Aztán én leülök és elkezdem írni. Aztán lusta leszek és nem írom. Ez feltűnik Sybilnek és vesénrúg. Aztán feladom, ő meg átveszi. Ő szól, hogy mikor nem figyelek, és egy mondat második felét órákkal az első után pötyögöm, rendre két névelőt írok. Én kijavítom a „j-ly”betűit és a központozását. És előbb vagy utóbb, de a mű elkészül.

(Vagy nem.)

És akkor most miről pofázok?

Arról, hogy ez máshogy nem megy. Nem megy úgy, hogy nem élitek újra a gyerekkorotok (már akinek még volt) minden játékát, és minden „akkor mondjuk azt hogy” pillanatát. Hogy nem ismeritek a másik minden hülye szólását, amit más nem értene, minden gyengeségét, rezdülését.

Én ismerem Sybilét, meg ő is az enyémet.

A legtöbben talán már nem tudják, de én írtam anno egy sztorit Bri-vel is, de nem működött. Az országnak még csak nem is ugyanazon a felén lakunk, és akkor ismertük egymást kb két-három éve. (Tehát már itt is évekről beszélünk.) De akkor is azt mondtuk, hogy nem megy, és Bri átpasszolta a szerepét. Én akkor ráírtam valakire, akit csak nemrég ismertem meg. Írtuk egy darabig, baromi jól összebarátkoztunk, és beláttuk, hogy nem megy.

Ezek az írások nem azért nem működtek, mert nem vagyok velük mai napig jóban. Hanem mert tök különböző helyekről jöttünk. És Brivel ugyan egyidősek vagyunk, de a másik leányzóval nem. Más metódussal dolgozunk, máshogy jár az agyunk.

És nem ismerjük egymást személyesen.

Nem ismerjük, melyik szemöldökrezzenéssel bólint, mikor nemet akar inteni, nem ismerjük egymás megszokott kézmozdulatait. Megszakítjuk a másik metódusát, bioritmusát.

És fiaim: ezért nem akarok ilyen „ki akar velem törit írni” kiírással találkozni. (Úgyis fogok.)

Tiszteljük meg egymást, magunkat, és az írás intézményét ennyivel. Nem azt mondom, hogy ez szentírás, de hat év tapasztalata alapján beszélek. Vegyetek példát Jodi Picoultról. (Ave Jodi Picoult.) Ő konkrétan a saját lányával kollaborált össze. És ki ismerne minket jobban, mint a saját anyánk?

Ti mit gondoltok erről?