Enigma: Hát ez sántít... IX.

Hola!

× megérkezett a negyedik nap vége is, vegyétek-egyétek míg friss és ropogós;
× ezt kell tudnod: 

• ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt, ötödik: itt, hatodik: itt, hetedik: itt, nyolcadik: itt,
• co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUM, nézzetek be hozzá is
• műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
• kisregény - IX. rész
• semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő
• a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]

× a photoshopolt kép az én munkám volt
× ezen az ask.fm linken olvasgathattok arról, mi készül a háttérben: [ ×× ]

× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban!
× és innen is nagyonnagyon szurkolok a magyar olimpikonoknak, és büszke vagyok az eddigi szereplőkre!

Negyedik nap - II.

Nicole épp ott ment előttük a hídon, mikor a kocsma felé tartottak, nem sokkal mögöttük pedig Julie sétált.

- Szóval tényleg úgy gondolod, hogy nem ő volt?

- Szerintem nem. És ahogy elnéztem, Julie is retteg.

James felsóhajtott – egyre tanácstalanabb lett, és utálta az érzést, hogy tehetetlen. Hátrakukkantott: Julie a fejét leszegve ballagott és nagyon erősen koncentrált, hogy ne nézzen Robert emlékhelyére, mikor elhaladt mellette. Kezeit szigorúan zsebre tette, léptei aprók voltak és sietősek, lassan beérte őket.

A kocsmába érve James és Amelia letelepedtek egy asztalhoz, kikértek maguknak egy-egy adag sült krumplit meg valami italt, de Amelia nem nyugodott, és odaültette magukhoz Julie-t is. Az aprócska nő csak magába roskadva ült az asztal szélén, és bár James képes lett volna végigülni az estét kínos csendben, Amelia azt akarta, hogy a lány feloldódjon. Most, hogy már James is hitt neki, Amelia bízott benne, hogy Julie-nak már nincs mitől félnie és meg tudják előzni a további gondokat.

Bár James egyelőre még abban sem volt biztos, hogy valóban sorozatgyilkossal volt dolguk, mert annyira nem állt össze a kép.

Lassan kezdtek beszélgetni, először csak egy-egy mondatot nyögtek ki, majd szépen lassan belelendültek – és Amelia – James legnagyobb örömére – megkérdezte Julie-tól, hogy fél-e.

- Rettegek. – Julie hangja rekedtes volt, elhaló, alig hallható.

James megköszörülte a torkát.

- Ha bármi gond lenne... – Majdnem azt mondta, hogy hívja fel őt és átszalad, de neki nem igazán volt működőképes a telefonja, szóval inkább Amelia felé vetett egy pillantást, majd visszafordult Julie-hoz: - Hívd őt, neki van normális telefonja. Átszaladok.

- Köszönöm – tátogta Julie, miközben nagyon igyekezett nem elsírni magát. – Három házzal Julie mellett lakom, a templom irányába. Sárga kis ház, barna kerítéssel.

James biccentve vette tudomásul, majd lehajtotta a söre maradékát.

Mire James és Amelia befejezték a vacsorájukat, Julie már haza is ment, hogy bezárkózzon a házba, így nem sokkal később már csak ketten indultak meg a kocsma hátsó részébe. Három lehetőségük volt; leülnek pókerezni, lestoppolnak egy biliárdasztalt vagy beállnak csocsózni.

- Pókerezni nem tudok és egyébként sem teszek fel most ellened egy centet sem.

- A csocsó, ahogy én látom törött.

- Nincs eltörve – így Amelia, de mikor rájött, hogy James képtelen lenne beismerni, hogy nem tud csocsózni, inkább ráhagyta.

Szó nélkül sasszéztak a legközelebbi biliárdasztalhoz, és felállították a golyókat.

- Szóval halljam, mire fel a tetoválás?

Amelia megint fülig pirult – pláne, mert nem tudott biliárdozni sem, de nem akarta megalázni Jamest, azzal, hogy csocsózásra kényszeríti, mert azt sosem heverte volna ki a büszkesége.

- Gyerekkoromban a Batman mese volt a kedvencem, ezért mikor tizenhét éves koromban kijött az új trilógia első része, rohantam a moziba megnézni. Aznap nagyon sokat veszekedtem anyával, és nagyon rosszul éreztem magam, szóval bevittem egy csomó piát, és mai napig nem tudom, mi történt az első részben, mert veszettül berúgtam – vallotta be Amelia. – Szóval részeg voltam, anyámék ellenzik a tetoválást, én meg elképesztően hülye barátokkal lógtam akkoriban, és én sem voltam teljesen épeszű.

James közben halkan röhögött.

- De tizenhét éves voltam, és... Ez lett az eredménye – hebegte zavartan, miközben a biliárddákó csak úgy lógott a kezében, amin James már eleve röhögött, mert köze nem volt ahhoz, ahogy fognia kellett volna.

- Na de pont oda? – Odanyúlt a dákó elejéhez és pár centivel feljebb emelte. – Mindig vigyázz, hogy ne szántsd végig az asztalt.

Amelia biccentett, majd meglökte az egyik golyót – egyik sem arra ment, amerre szerette volna, sőt, az egyik még az asztalról is leesett. Az egész kocsma őket nézte, hiába dübörgött a zene a fejük feletti hangszórókból, hiába ordítoztak a részegek.

Amelia legszívesebben az asztal alá bújt volna.

James még mindig azon gondolkodott, mi vehette rá ezt a nőt, hogy éppen oda tetováltasson, ahol illetéktelenek már nem láthatják, aztán eszébe jutott, hogy ő látta, mégis illetéktelen, és ettől összezavarodott.

A fejét csóválta.

- Szép lökés. – A hangjából csepegő irónia kiakasztó volt Ameliának, de inkább csak ivott egyet. Aztán eszébe jutott előző este hova vezetett az alkoholizálás, és ettől meg ő zavarodott össze. – Most biliárdozol először, mi?

- Nem. – Túl hevesen rázta a fejét. – De sosem értettem a lényegét.

- Nos, doktor, a lényege az, hogy a golyókat a lyukba tegyük. – És James még csak nem is sajnálta. Kihívóan viselkedett, igyekezett elérni, hogy Amelia minél kínosabban érezze magát. A már egyébként is fülig vörös lány csak még jobban hebegett-habogott; nem lett volna baja az incselkedéssel normális esetben. De normális esetben James egy seggfej volt, ezért megállás nélkül egymást gáncsolgatták volna, de az elmúlt három napban kicsit mindketten változtak, és az előző este történtek után Amelia már eleve furcsán érezte magát a férfi társaságában.

- Igen, eddig én is eljutottam – forgatta a szemét; igyekezett úgy viselkedni, mintha nem érezné magát rettentő kellemetlenül.

James elkezdte magyarázni a nem túl bonyolult szabályokat; hogyan kell kihelyezni a golyókat, hogyan kell megfogni a biliárddákót, hogy be kell jelentenie, melyik lyukba akarja lökni az adott golyót, és a többi. Amelia viszont nem igazán figyelt a szabályok kétharmadára, mert attól kezdve, hogy James megmutatta, hogyan kellett volna fognia a dákót, csak azzal szórakozott, hogy megfelelő pózba csavarja az ujjait. Közben folyamatosan hátrált, de azzal nem számolt, hogy néhány lépésnyire az ő helyüktől ott volt egy másik biliárdasztal, ahol többen is álltak. Leginkább részeg alakok, akiknek már valószínűleg Amelia neme sem igazán számított már, csak az, hogy mozgott – mégpedig el tőlük, jobb ötlet híján James felé, hogy a háta mögül ontsa majd az észt. Odáig azonban nem jutott el, a rá nem figyelő Jamesnek pedig eszébe nem jutott segítsen neki.

- Édesem – cuppogott a húsos szájú -, gyere, játssz velünk.

- Nem, köszönöm.

- Gyere velem egy italra, ott tartom hátul a mosdóknál – röhögött harsányan a koszos nyakú.

Amelia tovább hátrált, James továbbra sem figyelt, csak mikor Amelia egy nemes és elegáns mozdulattal, reflexből verve vissza a társaság minden közeledését, egyszerűen a hátára vágódott, két lépéssel James előtt. A férfi erre lenézett rá, és az ajkát szorítva mondott valamit, amit Amelia nem értett, és a többiek erre elmentek, James pedig csak nézte az arcát eltakaró nőt, ahogy a padlón hevert. Nagyon igyekezett nem nevetni, de hát aztán egyszer csak kitört belőle, amikor éppen azt hitte, hogy már sikerült lenyelnie.

Amelia az egyik kezével az arcát takarta, a másikkal pedig James felé nyúlt, de csak a mutatóujját tartotta fel, egyfajta figyelmeztetésként.

- Ne. – Egy percig James halkan röhögött, Amelia csak a kezét tartotta, a hangja figyelmeztető volt és határozott, olyan, amilyennek James ritkán hallotta. – Ne röhögj, mert meghúzom a... – Amelia szerette volna azt mondani, hogy haját, de a férfiaknál ez semmit nem mond, aztán a szakállára gondolt, de éppen nem volt szakálla, csak háromnapos borostája. - ... A borostádat.

- Szeretnél még ott feküdni egy kicsit?

- Itt alszom.

A motelbe visszaérve még megittak egy-egy sört, majd szépen és csendesen, és csak kicsit becsiccsentve Amelia lefeküdt, de James csak ült kint és merengett. Azon, hogy hogy alakult a kapcsolata Ameliával, meg hogy fogalma sincs, mi történt ma abban a szekrényben – és mindeközben Amelia három perc alatt zuhant álomba, miközben még át sem öltözött. Csak leült. És aludt.

James nem azért vette fel a telefont, mert azt ígérte Julie-nak, amit, hanem azért, mert a telefon ott volt előtte, csörgött és hangos volt, Amelia meg aludt – bár a legfőbb indíték mégiscsak az volt, hogy ott volt előtte, ő pedig nem gondolkodott.

- Itt van! – Hangos női suttogás. Hangos suttogás... James már határozottan többet ivott, mint amennyit szándékozott, de nem tudta máshogy definiálni, csak úgy, hogy a vonal túlsó végén lévő nő suttogva ordítozott vele.

- Tes – csuklott - tessék?

- Julie vagyok, az a valaki meg itt van, ott van kint, az ablakom előtt, én pedig nem merek kinézni, mert mi van, ha fegyvere van?! – Hadart, a hangja elcsúszott, egy egészen apró sikkantás lett a vége, ami után a zokogás jellegzetes hangjai szűrődtek át a telefonon.

- Jó-jó. – Megdörzsölte az arcát, a tenyerét szúrta a borosta, bár ez őt nem zavarta, mint Ameliát, aki előző éjszaka pont emiatt nyavalygott. – Pár perc és ott vagyok.

- Addigra eltűnik!

- Nem tudok szublimálni – morogta a férfi, és letette a telefont. Éppen rálátott Ameliára, aki úgy hortyogott bent, mint egy kisgyerek, aki egész nap szaladgált. Gondolt rá, hogy felébreszti, de az csak bonyodalommal járt volna.

Mire Julie házához ért, egy kicsit jobban volt, de a fáradtság és az alkohol miatt még mindig vonszolta magát, a nyelve akadozva forgott és az agya is lassan már aludni készült. Sokszor dolgozott ilyen állapotban, mert mindig a lehető leglehetetlenebb helyzetekben fut be egy-egy hívás, ezért lassacskán hozzászokott. De öregedett már. Sokszor érezte, hogy veterán a saját szakmájában. De szerette csinálni, és a világ minden kincséért sem engedte volna át a legszebb fogásokat a fiatal kis suttyóknak.
Úgy érezte a teste lassan szétfolyik, és csak lefekszik a betonra, ott alszik majd, nem fog zavarni senkit. Pár madár talán majd zokon veszi a horkolást, de ők könnyedén odébb mennek majd. Mintha a teste hirtelen kényelmetlenné vált volna számára, túl szűk ruhának egy hosszú nap után, amiből felüdülés kiszabadulni.

Be se kopogott Julie-hoz, csak bement. A nő a nappaliban ült, és az ablakot bámulta, ami a hátsó udvarra nézett.

- Ott volt kint – mutatta remegő kézzel. A férfi bólintott, és két hosszú lépéssel keresztül szelte a szobát. Az motiválta, hogy minél hamarabb visszajusson, és kitúrja Ameliát az ő helyéről, vissza a sajátjára, mert szüksége volt egy jó alvásra. – Ott volt. Állt egy darabig, meg közelebb jött, de nem láttam semmi olyat, ami alapján be lehetne azonosítani, még a nemét sem tudnám megmondani. – Julie még mindig úgy hadart, mint a telefonban, és Jamesnek nagyon kellett koncentrálnia, hogy értse, mit mond, miközben Julie hangja egyre feljebb szökött. Még mondott valamit, de azt már csak a kutyák hallották.

James odébb rántotta a függönyt, egy kis része le is szakadt a karnisról. Kilesett a félig nyitott ablakon, de odakint már túl sötét volt, és semmit sem látott, csupán néhány vasdarabot.

- Nem mondott semmit? Mozgott egyáltalán?

- Nem. Illetve... Először csak ott állt, messzebb, olyan...

- Most ezt ismételd el úgy, hogy értsem is. – James morcos volt, mintha nemrég ébredt volna, és nem volt túl kedves Julie-hoz sem, de ő túlságosan meg volt rémülve, hogy ezt szóvá tegye.

Szóval inkább két apró sóhaj után megismételte.

- ... Szóval talán olyan öt méterre állt az ablaktól, aztán közelebb jött, olyan két és fél méterre állhatott. Talán közelebb akart jönni, vagy elmenni, vagy nem tudom, de... Utána azt hallottam, hogy felordít, és amennyire én láttam sántítva ment el.

James szeme felcsillant. Megkérdezte merre ment, és ő is elindult arra, hogy megnézze, talál-e valamit, de fél óra árán sem talált még egy apró vércseppet vagy lábnyomot sem. Visszatérve Julie kertjébe egyenesen hátrament. Sötét volt, ő is csak botladozva jutott oda, mert a fű már a bokájáig ért, és a talaj is göröngyös volt. Többször megbotlott, egyszer az egyik fának is nekiesett, ami felsértette a tenyerét, és a járomcsontját.

Lehűlt a levegő, Julie remegett, mikor kiment segíteni Jamesnek.

A nappali hátsó udvarra néző ablaka alatti rész eléggé tele volt – szerszámok hevertek szanaszét, meg deszkák, talicska, és nehéz zsákok, téglákkal együtt. Az ablak alatt hevert több minden egymásra hányva, deszkák és szerszámok és az egyik kapa éle felfelé állt, és ha az ember nem nézett körül, könnyen felakadhatott benne. A kapa pedig véres volt, így alighanem ez sértette meg az „árny” lábát.

- Hogy van ez a hülyeség? Mennyivel utána... Kéne, hogy megöljön? – Morbid egy kérdés volt, de fel kellett tennie, mert enélkül nem tudott előre gondolkodni.

- A legenda két-három napot mond.

James biccentett, majd gondolkodni kezdett, a homlokát dörzsölte, fél kezét a csípőjére tette. Késő volt már ehhez, ezért lassabban ment a tervezgetés.

- Viszont én kedd reggel megint elutazom – szúrta közbe Julie, akin a megkönnyebbülés elemi erővel söpört végig. – Hála az égnek! Csak addig bebújok a szekrénybe. – Julie már indult is a bejárat felé, hogy a gardróbja mélyén töltse el az addig hátralévő kicsit több mint egy napot.

- És ezt hányan tudják?

Julie megvonta a vállát.

- Párakkal beszéltem erről, miután hazajöttem.

James a szemét forgatta. Hátrabiccentette a fejét, mert így könnyebb volt, nem kellett tartania. Aztán kicsit arrébb gurította, hogy lenézhessen a válláig érő, aprócska nőre, aki a semmit nem értés békés tudatlanságában lubickolt.

- Ha erről az emberek tudnak, könnyedén tudhatja ez a rohadék „árny” is. – Sosem fogom újra használni ezt a szót, futott át az agyán. – Ha tudja, akkor nyilván nem vár két-három napot, hanem amint tud, lecsap.

- Akkor a gardróbomban leszek. – Julie sarkon fordult, de James elkapta a karját és visszahúzta.

- Mi lenne – sóhajtotta -, ha összecsődítenéd a várost egy búcsú bulira a kocsmába? A lényeg, hogy tényleg mindenki legyen ott, hogy minél több esélyünk legyen megtalálni, akit keresünk.

- De honnan tudod, hogy ki az?

- Ha most itt megsérült, akkor vagy sántítani fog, vagy kötés lesz a lábán, szóval azt kell keresni, aki sérült. Ha mégsem találunk ilyet, akkor meg Isten áldjon – morogta James, mert B tervvel nem tudott előállni, vagy legalábbis nem ilyen rövid időn belül, ezért azzal nem is nagyon volt hajlandó foglalkozni.

Julie összeszűkült szemmel a fejét rázta, és olyasmik forogtak a fejében, hogy „az én adómból élsz”, meg hogy „utálatos nyomozók”.

- Rendben, reggel megyek egy kört – forgatta a szemét Julie. – És ma este mi lesz? Vagy mit csináljak?

- Zárd be az ajtódat.

- James?! – Amelia hisztérikus volt, szinte tajtékzott, és mielőtt James magához tért volna, Amelia a nyakába borult. Egy fél percig ez volt a világ legtermészetesebb dolga, mintha minden nap többször is megölelték volna egymást; Amelia James nyaka köré fonta a karját, James magához húzta a lány derekát, a hátát simogatta, de mindez reflexszerű volt, ösztönös és magától értetődő, holott korábban sosem volt rá példa.

A meglepetés azonban hamar elmúlt, James keze megakadt, Amelia szeme kipattant és olyan szoborszerűvé váltak. Kellemetlen pillanat volt, amivel nem tudtak mit kezdeni. Mindenük merevvé vált, és egy röpke pillanatig úgy gondolták, inkább örökre így maradnak, hogy erről többet ne kelljen beszélniük. Egyik pillanatról a másikra, megzavart madarakként rebbentek szét, egymás szavába vágva kezdtek hebegni-habogni, sokszor még a szavakat sem fejezték be, nemhogy a mondatokat. Véletlenül akadt össze a tekintetük, ami beléjük fojtotta a szót.

- Mégis mi a fene volt ez? – James meglepően nyugodtan kérdezte, sőt, kissé sztoikusan. Olyan fáradt volt, hogy már minden mindegy volt.

- Nem tudom. – Gyors, tömör, elhadart két szó, túl gyorsan, mintha egy beröhögős sorozat egy pillanata lett volna. Ezt ő is tudta, és remélte, hogy Jamesnek nem tűnik fel.

Feltűnt neki, csak nem érdekelte.

- És te hol voltál? Felkeltem, te eltűntél, én bepánikoltam...

- Miért? Féltél, hogy az éjszakai, gonosz umpa-lumpák elraboltak?