Hola!× megérkezett a negyedik nap vége is, vegyétek-egyétek míg friss és ropogós;
× ezt kell tudnod:
- ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt, ötödik: itt, hatodik: itt, hetedik: itt, nyolcadik: itt,
- co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUM, nézzetek be hozzá is
- műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
- kisregény - IX. rész
- semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő
- a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]
× a photoshopolt kép az én munkám volt
× ezen az ask.fm linken olvasgathattok arról, mi készül a háttérben: [ ×× ]
× ezen az ask.fm linken olvasgathattok arról, mi készül a háttérben: [ ×× ]
× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban!
× és innen is nagyonnagyon szurkolok a magyar olimpikonoknak, és büszke vagyok az eddigi szereplőkre!
× és innen is nagyonnagyon szurkolok a magyar olimpikonoknak, és büszke vagyok az eddigi szereplőkre!
Negyedik nap - II.
Nicole
épp ott ment előttük a hídon, mikor a kocsma felé tartottak, nem sokkal
mögöttük pedig Julie sétált.
-
Szóval tényleg úgy gondolod, hogy nem ő volt?
-
Szerintem nem. És ahogy elnéztem, Julie is retteg.
James
felsóhajtott – egyre tanácstalanabb lett, és utálta az érzést, hogy tehetetlen.
Hátrakukkantott: Julie a fejét leszegve ballagott és nagyon erősen koncentrált,
hogy ne nézzen Robert emlékhelyére, mikor elhaladt mellette. Kezeit szigorúan
zsebre tette, léptei aprók voltak és sietősek, lassan beérte őket.
A
kocsmába érve James és Amelia letelepedtek egy asztalhoz, kikértek maguknak
egy-egy adag sült krumplit meg valami italt, de Amelia nem nyugodott, és
odaültette magukhoz Julie-t is. Az aprócska nő csak magába roskadva ült az
asztal szélén, és bár James képes lett volna végigülni az estét kínos csendben,
Amelia azt akarta, hogy a lány feloldódjon. Most, hogy már James is hitt neki,
Amelia bízott benne, hogy Julie-nak már nincs mitől félnie és meg tudják előzni a
további gondokat.
Bár
James egyelőre még abban sem volt biztos, hogy valóban sorozatgyilkossal volt dolguk,
mert annyira nem állt össze a kép.
Lassan
kezdtek beszélgetni, először csak egy-egy mondatot nyögtek ki, majd szépen
lassan belelendültek – és Amelia – James legnagyobb örömére – megkérdezte
Julie-tól, hogy fél-e.
-
Rettegek. – Julie hangja rekedtes volt, elhaló, alig hallható.
James
megköszörülte a torkát.
-
Ha bármi gond lenne... – Majdnem azt mondta, hogy hívja fel őt és átszalad, de
neki nem igazán volt működőképes a telefonja, szóval inkább Amelia felé vetett
egy pillantást, majd visszafordult Julie-hoz: - Hívd őt, neki van normális
telefonja. Átszaladok.
-
Köszönöm – tátogta Julie, miközben nagyon igyekezett nem elsírni magát. – Három
házzal Julie mellett lakom, a templom irányába. Sárga kis ház, barna
kerítéssel.
James
biccentve vette tudomásul, majd lehajtotta a söre maradékát.
Mire
James és Amelia befejezték a vacsorájukat, Julie már haza is ment, hogy
bezárkózzon a házba, így nem sokkal később már csak ketten indultak meg a
kocsma hátsó részébe. Három lehetőségük volt; leülnek pókerezni, lestoppolnak
egy biliárdasztalt vagy beállnak csocsózni.
-
Pókerezni nem tudok és egyébként sem teszek fel most ellened egy centet sem.
-
A csocsó, ahogy én látom törött.
-
Nincs eltörve – így Amelia, de mikor rájött, hogy James képtelen lenne beismerni,
hogy nem tud csocsózni, inkább ráhagyta.
Szó
nélkül sasszéztak a legközelebbi biliárdasztalhoz, és felállították a golyókat.
-
Szóval halljam, mire fel a tetoválás?
Amelia
megint fülig pirult – pláne, mert nem tudott biliárdozni sem, de nem akarta
megalázni Jamest, azzal, hogy csocsózásra kényszeríti, mert azt sosem heverte
volna ki a büszkesége.
-
Gyerekkoromban a Batman mese volt a kedvencem, ezért mikor tizenhét éves
koromban kijött az új trilógia első része, rohantam a moziba megnézni. Aznap
nagyon sokat veszekedtem anyával, és nagyon rosszul éreztem magam, szóval
bevittem egy csomó piát, és mai napig nem tudom, mi történt az első részben,
mert veszettül berúgtam – vallotta be Amelia. – Szóval részeg voltam, anyámék
ellenzik a tetoválást, én meg elképesztően hülye barátokkal lógtam akkoriban,
és én sem voltam teljesen épeszű.
James
közben halkan röhögött.
-
De tizenhét éves voltam, és... Ez lett az eredménye – hebegte zavartan,
miközben a biliárddákó csak úgy lógott a kezében, amin James már eleve röhögött,
mert köze nem volt ahhoz, ahogy fognia kellett volna.
-
Na de pont oda? – Odanyúlt a dákó
elejéhez és pár centivel feljebb emelte. – Mindig vigyázz, hogy ne szántsd
végig az asztalt.
Amelia
biccentett, majd meglökte az egyik golyót – egyik sem arra ment, amerre
szerette volna, sőt, az egyik még az asztalról is leesett. Az egész kocsma őket
nézte, hiába dübörgött a zene a fejük feletti hangszórókból, hiába ordítoztak a
részegek.
Amelia
legszívesebben az asztal alá bújt volna.
James
még mindig azon gondolkodott, mi vehette rá ezt a nőt, hogy éppen oda
tetováltasson, ahol illetéktelenek már nem láthatják, aztán eszébe jutott, hogy
ő látta, mégis illetéktelen, és ettől összezavarodott.
A fejét csóválta.
-
Szép lökés. – A hangjából csepegő irónia kiakasztó volt Ameliának, de inkább
csak ivott egyet. Aztán eszébe jutott előző este hova vezetett az
alkoholizálás, és ettől meg ő zavarodott össze. – Most biliárdozol először, mi?
-
Nem. – Túl hevesen rázta a fejét. – De sosem értettem a lényegét.
-
Nos, doktor, a lényege az, hogy a
golyókat a lyukba tegyük. – És James még csak nem is sajnálta. Kihívóan
viselkedett, igyekezett elérni, hogy Amelia minél kínosabban érezze magát. A
már egyébként is fülig vörös lány csak még jobban hebegett-habogott; nem lett
volna baja az incselkedéssel normális esetben. De normális esetben James egy
seggfej volt, ezért megállás nélkül egymást gáncsolgatták volna, de az elmúlt három
napban kicsit mindketten változtak, és az előző este történtek után Amelia már eleve furcsán érezte magát
a férfi társaságában.
-
Igen, eddig én is eljutottam – forgatta a szemét; igyekezett úgy viselkedni,
mintha nem érezné magát rettentő kellemetlenül.
James
elkezdte magyarázni a nem túl bonyolult szabályokat; hogyan kell kihelyezni a
golyókat, hogyan kell megfogni a biliárddákót, hogy be kell jelentenie, melyik
lyukba akarja lökni az adott golyót, és a többi. Amelia viszont nem igazán
figyelt a szabályok kétharmadára, mert attól kezdve, hogy James megmutatta,
hogyan kellett volna fognia a dákót, csak azzal szórakozott, hogy megfelelő
pózba csavarja az ujjait. Közben folyamatosan hátrált, de azzal nem számolt,
hogy néhány lépésnyire az ő helyüktől ott volt egy másik biliárdasztal, ahol
többen is álltak. Leginkább részeg alakok, akiknek már valószínűleg Amelia neme
sem igazán számított már, csak az, hogy mozgott – mégpedig el tőlük, jobb ötlet
híján James felé, hogy a háta mögül ontsa majd az észt. Odáig azonban nem
jutott el, a rá nem figyelő Jamesnek pedig eszébe nem jutott segítsen neki.
-
Édesem – cuppogott a húsos szájú -, gyere, játssz velünk.
-
Nem, köszönöm.
-
Gyere velem egy italra, ott tartom hátul a mosdóknál – röhögött harsányan a
koszos nyakú.
Amelia
tovább hátrált, James továbbra sem figyelt, csak mikor Amelia egy nemes és
elegáns mozdulattal, reflexből verve vissza a társaság minden közeledését, egyszerűen
a hátára vágódott, két lépéssel James előtt. A férfi erre lenézett rá, és az
ajkát szorítva mondott valamit, amit Amelia nem értett, és a többiek erre
elmentek, James pedig csak nézte az arcát eltakaró nőt, ahogy a padlón hevert.
Nagyon igyekezett nem nevetni, de hát aztán egyszer csak kitört belőle, amikor
éppen azt hitte, hogy már sikerült lenyelnie.
Amelia
az egyik kezével az arcát takarta, a másikkal pedig James felé nyúlt, de csak a
mutatóujját tartotta fel, egyfajta figyelmeztetésként.
-
Ne. – Egy percig James halkan röhögött, Amelia csak a kezét tartotta, a hangja
figyelmeztető volt és határozott, olyan, amilyennek James ritkán hallotta. – Ne röhögj, mert meghúzom a... – Amelia szerette volna azt
mondani, hogy haját, de a férfiaknál ez semmit nem mond, aztán a szakállára
gondolt, de éppen nem volt szakálla, csak háromnapos borostája. - ... A borostádat.
-
Szeretnél még ott feküdni egy kicsit?
-
Itt alszom.
A
motelbe visszaérve még megittak egy-egy sört, majd szépen és csendesen, és csak
kicsit becsiccsentve Amelia lefeküdt, de James csak ült kint és merengett.
Azon, hogy hogy alakult a kapcsolata Ameliával, meg hogy fogalma sincs, mi
történt ma abban a szekrényben – és mindeközben Amelia három perc alatt zuhant
álomba, miközben még át sem öltözött. Csak leült. És aludt.
James
nem azért vette fel a telefont, mert azt ígérte Julie-nak, amit, hanem azért,
mert a telefon ott volt előtte, csörgött és hangos volt, Amelia meg aludt – bár
a legfőbb indíték mégiscsak az volt, hogy ott volt előtte, ő pedig nem
gondolkodott.
-
Itt van! – Hangos női suttogás. Hangos suttogás... James már határozottan
többet ivott, mint amennyit szándékozott, de nem tudta máshogy definiálni, csak
úgy, hogy a vonal túlsó végén lévő nő suttogva ordítozott vele.
-
Tes – csuklott - tessék?
-
Julie vagyok, az a valaki meg itt van, ott van kint, az ablakom előtt, én pedig
nem merek kinézni, mert mi van, ha fegyvere van?! – Hadart, a hangja
elcsúszott, egy egészen apró sikkantás lett a vége, ami után a zokogás
jellegzetes hangjai szűrődtek át a telefonon.
-
Jó-jó. – Megdörzsölte az arcát, a tenyerét szúrta a borosta, bár ez őt nem zavarta,
mint Ameliát, aki előző éjszaka pont emiatt nyavalygott. – Pár perc és ott vagyok.
- Addigra
eltűnik!
-
Nem tudok szublimálni – morogta a férfi, és letette a telefont. Éppen rálátott
Ameliára, aki úgy hortyogott bent, mint egy kisgyerek, aki egész nap
szaladgált. Gondolt rá, hogy felébreszti, de az csak bonyodalommal járt volna.
Mire
Julie házához ért, egy kicsit jobban volt, de a fáradtság és az alkohol miatt
még mindig vonszolta magát, a nyelve akadozva forgott és az agya is lassan már
aludni készült. Sokszor dolgozott ilyen állapotban, mert mindig a lehető
leglehetetlenebb helyzetekben fut be egy-egy hívás, ezért lassacskán
hozzászokott. De öregedett már. Sokszor érezte, hogy veterán a saját szakmájában. De szerette csinálni, és a világ minden kincséért sem engedte volna át a legszebb fogásokat a fiatal kis suttyóknak.
Úgy érezte a teste lassan szétfolyik, és csak lefekszik a betonra, ott alszik majd, nem fog zavarni senkit. Pár madár talán majd zokon veszi a horkolást, de ők könnyedén odébb mennek majd. Mintha a teste hirtelen kényelmetlenné vált volna számára, túl szűk ruhának egy hosszú nap után, amiből felüdülés kiszabadulni.
Úgy érezte a teste lassan szétfolyik, és csak lefekszik a betonra, ott alszik majd, nem fog zavarni senkit. Pár madár talán majd zokon veszi a horkolást, de ők könnyedén odébb mennek majd. Mintha a teste hirtelen kényelmetlenné vált volna számára, túl szűk ruhának egy hosszú nap után, amiből felüdülés kiszabadulni.
Be
se kopogott Julie-hoz, csak bement. A nő a nappaliban ült, és az ablakot
bámulta, ami a hátsó udvarra nézett.
-
Ott volt kint – mutatta remegő kézzel. A férfi bólintott, és két hosszú
lépéssel keresztül szelte a szobát. Az motiválta, hogy minél hamarabb
visszajusson, és kitúrja Ameliát az ő helyéről, vissza a sajátjára, mert
szüksége volt egy jó alvásra. – Ott volt. Állt egy darabig, meg közelebb jött,
de nem láttam semmi olyat, ami alapján be lehetne azonosítani, még a nemét sem
tudnám megmondani. – Julie még mindig úgy hadart, mint a telefonban, és
Jamesnek nagyon kellett koncentrálnia, hogy értse, mit mond, miközben Julie
hangja egyre feljebb szökött. Még mondott valamit, de azt már csak a kutyák
hallották.
James
odébb rántotta a függönyt, egy kis része le is szakadt a karnisról. Kilesett a
félig nyitott ablakon, de odakint már túl sötét volt, és semmit sem látott,
csupán néhány vasdarabot.
-
Nem mondott semmit? Mozgott egyáltalán?
-
Nem. Illetve... Először csak ott állt, messzebb, olyan...
-
Most ezt ismételd el úgy, hogy értsem is. – James morcos volt, mintha nemrég
ébredt volna, és nem volt túl kedves Julie-hoz sem, de ő túlságosan meg volt
rémülve, hogy ezt szóvá tegye.
Szóval
inkább két apró sóhaj után megismételte.
-
... Szóval talán olyan öt méterre állt az ablaktól, aztán közelebb jött, olyan
két és fél méterre állhatott. Talán közelebb akart jönni, vagy elmenni, vagy
nem tudom, de... Utána azt hallottam, hogy felordít, és amennyire én láttam
sántítva ment el.
James
szeme felcsillant. Megkérdezte merre ment, és ő is elindult arra, hogy
megnézze, talál-e valamit, de fél óra árán sem talált még egy apró vércseppet
vagy lábnyomot sem. Visszatérve Julie kertjébe egyenesen hátrament. Sötét volt,
ő is csak botladozva jutott oda, mert a fű már a bokájáig ért, és a talaj is
göröngyös volt. Többször megbotlott, egyszer az egyik fának is nekiesett, ami
felsértette a tenyerét, és a járomcsontját.
Lehűlt
a levegő, Julie remegett, mikor kiment segíteni
Jamesnek.
A
nappali hátsó udvarra néző ablaka alatti rész eléggé tele volt – szerszámok
hevertek szanaszét, meg deszkák, talicska, és nehéz zsákok, téglákkal együtt.
Az ablak alatt hevert több minden egymásra hányva, deszkák és szerszámok és az
egyik kapa éle felfelé állt, és ha az ember nem nézett körül, könnyen
felakadhatott benne. A kapa pedig véres volt, így alighanem ez sértette meg az
„árny” lábát.
-
Hogy van ez a hülyeség? Mennyivel utána... Kéne, hogy megöljön? – Morbid egy
kérdés volt, de fel kellett tennie, mert enélkül nem tudott előre gondolkodni.
-
A legenda két-három napot mond.
James
biccentett, majd gondolkodni kezdett, a homlokát dörzsölte, fél kezét a
csípőjére tette. Késő volt már ehhez, ezért lassabban ment a tervezgetés.
- Viszont
én kedd reggel megint elutazom – szúrta közbe Julie, akin a megkönnyebbülés
elemi erővel söpört végig. – Hála az égnek! Csak addig bebújok a szekrénybe. –
Julie már indult is a bejárat felé, hogy a gardróbja mélyén töltse el az addig
hátralévő kicsit több mint egy napot.
-
És ezt hányan tudják?
Julie
megvonta a vállát.
-
Párakkal beszéltem erről, miután hazajöttem.
James
a szemét forgatta. Hátrabiccentette a fejét, mert így könnyebb volt, nem
kellett tartania. Aztán kicsit arrébb gurította, hogy lenézhessen a válláig
érő, aprócska nőre, aki a semmit nem értés békés tudatlanságában lubickolt.
-
Ha erről az emberek tudnak, könnyedén tudhatja ez a rohadék „árny” is. – Sosem fogom újra használni ezt a szót,
futott át az agyán. – Ha tudja, akkor nyilván nem vár két-három napot, hanem
amint tud, lecsap.
-
Akkor a gardróbomban leszek. – Julie sarkon fordult, de James elkapta a karját
és visszahúzta.
-
Mi lenne – sóhajtotta -, ha összecsődítenéd a várost egy búcsú bulira a
kocsmába? A lényeg, hogy tényleg mindenki legyen ott, hogy minél több esélyünk
legyen megtalálni, akit keresünk.
-
De honnan tudod, hogy ki az?
-
Ha most itt megsérült, akkor vagy sántítani fog, vagy kötés lesz a lábán,
szóval azt kell keresni, aki sérült. Ha mégsem találunk ilyet, akkor meg Isten
áldjon – morogta James, mert B tervvel nem tudott előállni, vagy legalábbis nem
ilyen rövid időn belül, ezért azzal nem is nagyon volt hajlandó foglalkozni.
Julie
összeszűkült szemmel a fejét rázta, és olyasmik forogtak a fejében, hogy „az én adómból élsz”, meg hogy „utálatos nyomozók”.
- Rendben,
reggel megyek egy kört – forgatta a szemét Julie. – És ma este mi lesz? Vagy
mit csináljak?
-
Zárd be az ajtódat.
-
James?! – Amelia hisztérikus volt, szinte tajtékzott, és mielőtt James magához
tért volna, Amelia a nyakába borult. Egy fél percig ez volt a világ legtermészetesebb
dolga, mintha minden nap többször is megölelték volna egymást; Amelia James
nyaka köré fonta a karját, James magához húzta a lány derekát, a hátát
simogatta, de mindez reflexszerű volt, ösztönös és magától értetődő, holott
korábban sosem volt rá példa.
A
meglepetés azonban hamar elmúlt, James keze megakadt, Amelia szeme kipattant és
olyan szoborszerűvé váltak. Kellemetlen pillanat volt, amivel nem tudtak mit
kezdeni. Mindenük merevvé vált, és egy röpke pillanatig úgy gondolták, inkább
örökre így maradnak, hogy erről többet ne kelljen beszélniük. Egyik pillanatról
a másikra, megzavart madarakként rebbentek szét, egymás szavába vágva kezdtek
hebegni-habogni, sokszor még a szavakat sem fejezték be, nemhogy a mondatokat.
Véletlenül akadt össze a tekintetük, ami beléjük fojtotta a szót.
-
Mégis mi a fene volt ez? – James meglepően nyugodtan kérdezte, sőt, kissé
sztoikusan. Olyan fáradt volt, hogy már minden mindegy volt.
- Nem
tudom. – Gyors, tömör, elhadart két szó, túl gyorsan, mintha egy beröhögős
sorozat egy pillanata lett volna. Ezt ő is tudta, és remélte, hogy Jamesnek nem
tűnik fel.
Feltűnt
neki, csak nem érdekelte.
-
És te hol voltál? Felkeltem, te eltűntél, én bepánikoltam...
-
Miért? Féltél, hogy az éjszakai, gonosz umpa-lumpák elraboltak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső