Igenis, uram

Üdvözletem!

Ezúttal egy olyan novellát hoztam, ami valahol fél úton kezdődött Békéscsaba és Pest között és Miskolcon ért véget (igazi világutazó egy írás). Igazából nem tudom honnan jött. Nem túl hosszú. Élvezzétek.

bűn | halál | méreg | megkönnyebbülés | huszadik század

Igenis, uram

Kifejezetten ritkán maradtak négyszemközt, így ők ketten. Nem is érezték jól magukat; Mrs. Applegate kínos hallgatásba burkolózott, az ablak előtti asztalkánál tett-vett. A hátát fordította a méltóságos úr felé. Valahol a lelke mélyén tudta, hogy amit tenni készül, azzal a létező összes kultúra és vallás minden törvénykönyvét megsérti. De egyszer már megtette: megteszi megint. Hűséggel szolgálta a házat, amelyben élt és dolgozott, és tudta, hogy még mielőtt felvirradna a nap, el kell tűnnie onnan.

Máktejet öntött a teába.

Majd még valamit.

Lord Cheston világtalan tekintete körbevándorolt a szobán, de csak vaksötét foltokra kivetülő ábrándokat látott. Látott egy falat, drágán aranyozott mintával fedve, egy bársonyos függönyt az erkélyajtó előtt lengedezni. Külföldi bútorokat látott, és csodaszép kelmét.

Nem tudhatta, hogy a függöny megfakult, a bútorok csak olcsó, zsibvásári darabok voltak, vagy hogy a világ, amire emlékezett, és aminek képzetét szerettei olyan bőszen igyekeztek fenntartani, már az enyészeté lett.

Mrs. Applegate elkavarta a teát, megfordult. Ránézve munkaadójára, összeugrott a gyomra. Egykor szép, barna bőre a szeme körül most hegekkel volt takarva, hólyagokkal és hámlásokkal, fakó foltokkal, ahol a bőr ilyen csúnya, rikítóan fehér rétegekben képződött újra. Valamikor gyönyörű szemei voltak. Azzal csábította el a nőket; köztük a későbbi Lady Chestont. De ezek a szemek a háborús borzalmaknak hála most fakókékes és révetegek lettek, semmibe révedtek.

Lady Cheston egyébként a ház másik végében aludt édesdeden, a saját szobájában. Egy leegyszerűsített, szintek pórias szobában, ami évek óta nélkülözte a régi pompát. És semmit sem sejtett.

- Amikor először csinálta ugyanezt… Mi vette rá?

Mrs. Applegate sóhajtott. Elfordította a szemét, és a sarokba meredve gondolkodott a megfelelő válaszon. Ő látta a narancssárgás fény által vetett árnyékokat a falon, a szegényes szobát.

- Az uram a búr háborúban harcolt. Mikor visszatért, harctéri sokkja volt. Képtelen volt visszailleszkedni a valódi világba, az emberek közé. Bizonyos hangoktól szinte a plafonig ugrott, sokszor még én sem érhettem hozzá.

Lord Cheston ekkor a saját harctéri élményeire gondolt. A robbanó bombák utáni fémes bűzére, keveredve az emberi hullák, a vér, az esős föld szagával. A tábornokok és ezredesek kegyetlen parancsaira, az éhezésre, vacogásra, puskalövésekre. A barátok hullására, az ellenfél embertelenségére.

- Megértem. Tudja… Amikor az ember visszajön a betegségek, éhezés és halál torkából, mindez… - Körbemutatott. - Olyan feleslegesnek tűnik.

Mrs. Applegate szétnézett, és emlékeztetnie kellett magát, hogy a megvakult Lord Cheston a régi, arisztokratákhoz méltó dolgokra emlékezett. - Valóban az, uram.

Csend volt. Hosszú percekig honolt a szobában. A tea a sarokban csendben gőzölgött, arra várt, hogy megigyák.

- Fájni fog?

- Csak elalszik.

Odakint telihold volt, és sűrű, tejszerű köd. A távolban kutyák ugatása hallatszott. Csendes este volt; nagy, borongós felhők gomolyogtak az égen, de nem ígértek esőt. Az egész ház békés volt, már mindenki aludt, mikor Mrs. Applegate még mindig arra várt, hogy Lord Cheston erőt vegyen magán.

Megértette persze: ez a lépés nem olyan volt, mint amihez ő szokott. Azok egyszerűek voltak, rutinosak, illem diktálta őket, vagy az egyszerű becsület. Katonaként a felettesei döntöttek és gondolkodtak helyette, egyszerű marionett bábuként tette, amit elvártak. Éppen ezért lett volna sokkal egyszerűbb azt az életet élni. Katonaiskolába járni, majd a seregbe vonulni, még mielőtt szinte kötelezővé vált volna.

De késő a bánat, és ezzel ő is tisztában volt, amikor először az ajkához emelte a csészét.

A tea íze épp olyan volt, mint bármikor máskor, talán kicsit keserűbb. Épp csak annyival, hogy a férfinak feltűnjön, de azon is elgondolkodott már, hogy csak a szeme hiányában felerősödött érzékei tévesztették meg.

- Írtam egy levelet a feleségemnek – felelte az első korty után. – Ha reggel felkel, meg fogja találni az éjjeliszekrényén. Leírtam benne, mit kértem magától. Nem fogják elítélni, vagy feljelenteni. Itt biztos állása lesz.

Habár Mrs. Applegate-nek jól esett a férfi előrelátó gondoskodása, tudta, hogy nem maradhat a háznál. Amint a nap felkel, elhagyja majd a házat, gondolta. Senki sem fogja tudni, merre indult, kihez ment, és mi mindenét vitte el. Olyan lesz majd, mint egy fantom, és talán eljön majd a nap, mikor senki el se fogja hinni, hogy valaha a háznál szolgált.

- Ez kedves öntől, Lord Cheston.

A férfi biccentett, majd kiitta a csésze tartalmát. Percek alatt lebiccent a feje.

Az álom, amit szemei előtt látott, zaklatott volt, villódzó, heves, lendületes. Nem olyan, mint amiket korábban látott. Azok mindig lágyak voltak, selymesek, mint a paplan, amiben feküdt.

Az altató, amit kapott, elnyomott mindent, ami a külvilágból érkezett. Mindent, amit az agya ki akart zárni.

Többek között, hogy nem kapott levegőt.

Egy egészen keveset sem.

Tompán ugyan, de érzékelte, hogy a teste öntudatlan vonaglásba kezd, és levegőért kiált minden porcikája. Úgy érezte mázsás súllyá válik minden vércsepp, ami végigszáguld a testén, minden egyes szőrszál.

Nem érezte, mert az álom megnyugodni tűnt. Csitultak a hullámok, apadni látszott a dagály, és végül elnyelte a sötétség.

Az arcára szorított párnára egy könnycsepp hullt; a folyosó másik végén valaki felsóhajtott.

Amikor a reggel elérte a házat, a szolgálók felkeltek, reggelit készítettek, fűtöttek és teát főztek. Így mikor reggel a ház népe felkelt, már kész tények várták őket. Egy halott férj, egy halott apa, egy eltűnt komorna, és egy elgondolkodtató levél.

Amikor Lady Cheston elolvasta a levelet, és rájött, mit tett érte a komornája, mi mindent áldozott fel, felsírt. Könnycseppek nélkül, hangosan és megkönnyebbülten.