Enigma: Hát ez sántít... X.

Namaste!

× tizedszerre is sántulunk
× ezt kell tudnod: 

• ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt, ötödik: itt, hatodik: itt, hetedik: itt, nyolcadik: itt, kilencedik: itt, 
• co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUM, nézzetek be hozzá is
• műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
• kisregény - X. rész
• semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő
• a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]

× a photoshopolt kép az én munkám volt

× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban!

Ötödik nap - I. 

A reggel kissé későn kezdődött Ameliának és Jamesnek. Délelőtt tizenegykor kezdtek ébredezni, akkor főtt le az első kávé, akkor sült meg az első pirítós, ami bőven oda is égett. James odakint talált egy újságot, azt lapozgatta reggeli közben, Amelia csak kiült a lakókocsi elé és csendben napozott, élvezte, ahogy a sugarak cirógatták a bőrét. Csendesen reggelizgettek, nem szóltak egymáshoz, nem veszekedtek és nem idegesítették egymást. Az egyetlen szó egy halk köszönöm volt, mert James reggelit csinált Ameliának.

James rágyújtott egy szál cigarettára, a füst egy része Amelia felé szállt, akit zavart ugyan egy kicsit, de annyira azért nem, hogy ezt szóvá is tegye.

És a napjuk ezzel az édes semmittevéssel telt. Beszélgettek kicsit, nem sokat, mert James nyűgös volt, amiért elaludta a hátát. Amelia olvasgatott és nagyon igyekezett, hogy elkerülje a nagypapa-vicceket James hátát illetően, aki időnként kiment cigizni, időnként bent téblábolt, időnként a kocsiját szerelgető férfi körül tapsikolt, hogy gyorsabban haladjon. Sokkal egyszerűbb lett volna az élete, ha a kocsija nem robbant volna le – az elmúlt négy nap meg sem történt volna, és az élete valahogy egyszerűbben festett, ha belegondolt. Az Amelia-gond nem létezett abban a világban, a kislánya előadásán is ott lett volna, és már rég vele lenne, otthon.

Amelia is gondolkodott hasonlókon, és ő is hasonlóra jutott. Nem kellett volna aggódnia azon, hogy James még mindig úgy gondolkodott-e róla, mint korábban, vagy még mindig utálta-e.

És az egész napjuk ezzel a néma gondolkodással telt, mert nem tudtak magukkal mit kezdeni.

Egyszer megpróbáltak beszélgetni, Amelia húgáról, vagy James kislányáról, de aztán összevesztek és inkább békén hagyták egymást.

- James! – James az út közepén torpant meg, mert ugyan ki a franc ütötte volna el az Isten háta mögött kettővel. Julie felé fordult, aki épp rohant a férfi irányába és habár már nyugodtabbnak tetszett, mint az előző éjszaka, a szemei alatt hatalmas karikák voltak, és minden ízében remegett, mintha akkora bögréből itta volna a reggeli kávéját, amekkora ő maga volt. – Mindenkinek szóltam, akinek tudtam, és beszéltem Javierrel is, ő azt mondta mindegy, amíg embereket viszek oda.

James bólintott. Igazság szerint ennyire azért nem érdekelte.

- Akkor...?

- Egyelőre semmi. Este szépen átvonulunk a kocsmába, én meg jól seggbe rúgom azt, aki miatt még mindig itt vagyok.

Julie kissé zavarodottan vonta össze a szemöldökét, és egy határozottan Ameliára emlékeztető mozdulattal a karját is összefonta.

- Az autószerelő Karlt?

- Hát, ha ilyen lusta, akkor őt is – forgatta a szemét James, miközben vetett egy futó pillantást a műhely felé, ahol a már délelőtt részeg szerelő épp akkor csúszott be a kocsi alá. – De én jelen esetben nem rá gondoltam, hanem kaszabolós barátunkra.

- Menjél már be. – James fáradt kifakadása végre rávette az ajtóban akadékoskodó Ameliát, hogy egy lendületes fordulattal belibbenjen a kocsmába.

Hogy lehet belibbenni egy rohadt kocsmába. Libbenni. Befelé. Hogy.

James aznapra már egy kicsit fáradt volt, legalábbis Amelia szőrszálhasogatásához mindenképp, és még elvileg le kellett csukatnia valakit, de még az se volt biztos, hogy az illető eljön, vagy hogy tényleg képes felismerni.

Mielőtt elindultak, James elmondta Ameliának, hogy valaki olyat keresnek, aki sántít, és az sem árt, ha rá tudják valahogy fogni, hogy tényleg ő lehet a gyilkos. Viszont mikor Amelia kérdezősködni kezdett, hogy honnan tudja, hogy az illető sántít, és nem csak abban az értelemben, hogy vaj van a füle mögött, James hallgataggá vált, konkrétan némán indult tovább, mintha Amelia nem ugrált volna körülötte, mint egy hiperaktív hároméves. Ezen kezdtek el aztán veszekedni, Amelia bosszúból a földig analizálta Jamest, aki ezt persze utálta – és szörnyen utálta magát a gondolatért, de az első, ami az eszébe jutott az volt, hogy: „Erről le kell szoktatnom.”

És James legnagyobb bánatára, odabent mindenki ült. Nem volt a kocsmában egy árva lélek sem, aki játszott volna valamin hátul, a zenegépnél válogattak volna, vagy valahogy máshogy ütötték volna el az időt.

Csak ültek és ittak, pedig ott volt majdnem az egész város.

Az is sokat mondó volt, hogy az egész város elfért egy kocsmában, ami nem volt nagyobb egy közért raktáránál. És még csak nem is volt telt ház.

- Tudod... Én nem látok sántát – fordult Amelia James felé, aki kissé életunt fáradtsággal és egy kicsit sem kedves grimasszal válaszolt, és egy asztal felé lökdöste Ameliát, de ő csakazértis a bárpult felé indult, és ott is telepedett le. A csapos kissé nehézkesen állt fel, mintha mindene fájt volna, és lassan botorkált hozzájuk oda, az egyik lábát maga után húzva.

- Tudod – szólalt meg James kissé győzelemittas hangon -, én látok sántát. – Most Amelia szemei szórtak szikrákat.

- Jó, de neki ehhez az egészhez mi köze? – sziszegte a nő a fogai között, James pedig a vállát vonogatta.

- Mit adhatok? – Sanchez borzasztóan lestrapáltnak tűnt.

- Egy pohár bort, és...

-... egy üveg sört.

Ahogy azt figyelték, ahogy Sanchez botorkált, James körbenézett. Sanchez nagyon érdekes fejet vágott, mintha az egész élete hazugsággá vált volna, és annyira fájdalmas volt minden mozdulata, hogy rossz volt nézni, ahogy kitölt egy pohár bort. Aztán a kocsmát nézte; ott volt a fél város, alig szólt valami zene, mindenki utált mindenkit, akkor is, mikor Julie megérkezett, és habár mindenki őt jött elbúcsúztatni, senkit nem érdekelt, hogy megérkezett.

Julie, Ameliával ellentétben nem libbent, Julie szinte vonszolta magát. Paranoid pillantással lesett körbe, az ő pillantása is megesett Sanchez lábán, amire képtelen volt ráállni, és ő is kikért magának egy italt.

- Sziasztok.

- Szia, te hajlandó vagy elárulni, mi ez az egész? – Julia zavarodottan nézett a furcsa párosra, és mielőtt válaszolhatott volna, James a szavába vágott.

- Rázd fel valahogy a bulit, mert mindenki ül, és így nem megyünk semmire.

- Ezt akartam mondani, de én mit csináljak?

- Nem tudom, mondjuk, vonatozz – vonta meg a vállát a férfi, nagyot kortyolva a söréből, és kezdte úgy érezni, hogy innentől kezdve annyira azért mégse érdekli. Amelia viszont nagyon tudni akarta, mi a franc történt előző este, miért kell sánta embert keresnie.

Julie elindult, hogy emberekkel beszélgessen, és rosszabbnál rosszabb és mondvacsinált indokokkal talpra bírja őket, míg James és Amelia maradtak, és némi makacs rezignáltsággal meredtek maguk elé. Amelia nem akarta tovább feszíteni a húrt annál, mint amennyi még biztonságos volt; ahhoz, hogy James ne rugdossa ki a kocsijából hazafelé menet, nem kellett volna nagyon felbosszantania, és érezte, hogy a tűrőképessége határán jár. James pedig ténylegesen ki volt készülve. Megviselte ez a hét, és Amelia ugrálása nem segített az állapotán.

Aztán egyszer csak meghallották Sanchez hangját a pult másik végéből, ahogy egy másik vendég kérdésére felelt;

- Hallottad mi történt Allisonnal?

- Persze, hogy hallottam, ettől hangos az egész kóceráj. – A férfi a szemét forgatta, hangjából szinte ordított, hogy mennyire gyűlölte Allisont.

- Most ezt miért így mondod?

- Borzasztó egy némber volt. Megérdemelte. Remélem nem öngyilkosság volt.

James és Amelia egymásra meredve hallgatták a csapost, és James keze már indult, hogy akkor most megfogja, és elviszi a srácot, de Amelia megragadta a karját és igyekezett a helyén tartani; beszélgetés közben a karján tartotta a kezét, és ettől mindketten kényelmetlenül érezték magukat.

- Nem kéne előbb meggyőződni róla, hogy esetleg lehetséges egyáltalán...?

- Mit akarsz még? Sántít, utálta a csajt, és mi mehetnénk aludni – nyavalygott James, és csak Amelia karja tartotta vissza attól, hogy szenvedve a földre boruljon, mint egy kifáradt kiskamasz.

- Most már tényleg el kell mondanod, miért kell, hogy sántítson! – fújtatott Amelia.

James fújtatott, és pontosan tudta, a beszélgetés hova vezet.

- Tegnap elaludtál, Julie felhívott, berezelt, én átmentem, és annyi lom van a nő udvarán, szerinted rajtam mitől lettek plusz horzsolások? És mondta, hogy a valaki, aki ott volt, elesett, sántított, én körbenéztem, voltak lábnyomok, és a többi. Szóval sántát keresünk – darálta James egy szuszra.

- És ez a buli...

- Azért van, hogy megnézzük, ki sántít – ismerte be James, mire Amelia olyan mély levegőt vett, amiből James tudta, hogy ebből bazdmeg vita lesz.

- Mi van? Te kockára tetted egy potenciális áldozat életét? Egy EMBER életét? – James tudta, hogy Amelia nem fog örülni, ezért is nem mondta meg neki. És mint nyomozó, nem is tett volna ilyet, egyrészt mert odabent senki nem hagyta volna, másrészt mert ott több lehetősége volt. De civil emberként nem sok kártya maradt a kezében, szóval jobb híján igen, drasztikusabb lépés mellett döntött; kitette a csalétket.

- Higgadj le és ne sipákolj annyit. Egyelőre még végképp semmi gáz. Itt vagyok, mindenki itt van, hogy a francba eshetne bármi baja?

Amelia viszont továbbra sem hagyta abba a fennhéjázó és mindenekfelett felháborodott kioktatást, szóval James unottan a szájára tapasztotta a kezét. A tenyerében érezte, ahogy a nő tovább beszél, és csak mondta és mondta és mondta, be nem állt a szája.

- Inkább fogd be a saját szád, és figyelj oda.

A társalgás tovább folyt, és ahogy Sanchez tovább beszélgetett valakivel, addig a páros csendben fülelt. Sok új információt nem tudtak meg, mert, ahogy Amelia jobban belegondolt rájött, hogy ezeket Sanchez korábban már el-elejtette, amikor itt voltak, csak épp sosem rá figyeltek.

- Miért gondolod így? – kérdezte James hirtelen a csapostól, miután túl sokáig hallgattak szó nélkül és kezdett feltűnővé válni.

- Önző volt. Egy igazi ribanc. – Úgy tűnt ennyivel letudta a saját érveit, mert egy flegma vállrándítással visszasétált a raktárba még egy üveg borért.

Amelia és James némán tátogni kezdtek egymásnak, de miután rájöttek, hogy letaglózó tehetséggel beszéltek el egymás mellett, inkább hagyták az egészet. Mögöttük Julie ment újra és újra körbe, beszélgetett a többiekkel, úgy csinált, mintha jól érezte volna magát, vagy mintha érdekelte volna a téma, bármiről is volt szó. Igyekezett rálátni a lábakra, mert az olyan abszurdnak tűnt, hogy Sanchez legyen az a bizonyos figura az ablaka alól. Nem akarta elfogadni, mert sosem volt semmi bajuk egymással, nem akarta, hogy igaz legyen. Amelia nem hitte el, James szerette volna elhinni, hogy tényleg ennyire egyszerű volt. De James azt is tudta, hogy sosem ilyen egyszerű. Szóval ő csak várta azt az egyetlen apró pillanatot, amikor kisiklik a dolog.

- Valahogy rá kéne venni az embereket, hogy felálljanak. – Julie nem hitte, hogy Sanchez volt az, egyenesen elutasította ezt az alternatívát.

- Minek? Inkább valaki menjen vissza a bilincsekért?

- Egyelőre nincs meg a tettes!

- Oh, szóval a terved totál kész van, minden a helyére került, épp csak a bilincseidet nem hoztad magaddal. Gratulálok, nyomozó! – Amelia a szemét forgatta, és most olyan szívesen fejbe vágta volna a férfit, de annyira azért még nem voltak jóban, és kezdte azt érezni, hogy soha nem is lesznek. James gyilkos szemekkel meredt vissza, miközben Julie halkan pánikolva kapott idegösszeroppanást a háttérben.

- Mondjunk köszöntőt! – Amelia benyúlt a pultba, megragadta az egész borosüveget, mert tudta, hogy ha valami nem illik a képbe, arra rögtön jobban figyel mindenki, és felpattant a legközelebb lévő üres székre.

- Mi van? – James zavarodottan összeránduló arca más esetben megnyugtatta volna Julie-t, megnevettette volna, de adott pillanatban örült, hogy még nem ájult el. Úgy döntött, nem adja ki Jamest a keze közül, ezért letelepedett Amelia helyére, és csak hajszálon múlt, hogy nem karolt bele.

- Elnézést! – Amelia az üveg nyakán kezdett csörömpölni egy villával, közben James azt figyelte, mikor törik el az üveg.

Három koccanással később jött el az a pillanat.

Erre már végképp mindenki felfigyelt, és ki nevetve, ki a fejét fogva emelte a magasba a poharát és a köszöntőt várta. Aztán Amelia szétnézett, és rájött, hogy fogalma sincs, mit mondjon, mert túl vehemensen ugrott a szék tetejére, és nem gondolt át semmit.

- Jó estét! – krákogta fülig érő vigyorral, mert mikor ideges lett, mindig túl szélesen mosolygott, amitől majd’ szétrepedt az arca, és egyébként is fülig pirult. Ha több vér tolult volna az arcába, a haja is vörösre színeződik, és csak arra tudott gondolni, hogy a vörös korszakán tiniként túlesett, és nem állt neki túl jól.

Mindenen gondolkodsz, csak a lényegen nem – korholta magát.

- Tudom, hogy azért vagyunk itt mi mind, hogy elköszönjünk az alig visszatévedt Julie-tól – kezdte Amelia, és némiképp túlságosan is magasztosnak találta a saját hangját -, de ha már úgyis ilyen kis szolidan kezdődik az este, akkor arra gondoltam, hogy akár beszélhetnénk az elmúlt napokban történtekről is.

Minden erejére szüksége volt, hogy ne vegye észre a „Nem is ismeri Julie-t”, „Alig van itt pár napja” és „Azt se tudja, miről beszél” megszólalásokat, amik mind-mind amolyan szándékosan túl hangos suttogások voltak, mint mikor a végzős diákok kritizálják a tanárokat, vagy úgy bármit, az oktatási rendszerrel kapcsolatban. Erről egyébként még James jutott eszébe, hogy a partnerével a főnökét szokta kritizálni, valahányszor az hozzászól.

- Julie és Allison, mint azt gondolom mind tudjátok, jó barátok voltak, és Julie-t egyébként is sok veszteség érte az elmúlt időszakban...

- Azt hiszem arra akar kilyukadni, hogy az első pár percben gondoljunk egy kicsit Ashley-re – vette át a szót James, aki fellépett Amelia mellé. A szék túl kicsi volt, James lába túl nagy, jobb híján egymásba kapaszkodva egyensúlyoztak, a lábaik pedig összegabalyodtak, és csak a szentlélek tartotta őket függőlegesben.

- Allison – köhécselte Amelia, mire a férfi is kijavította magát. Nem volt kellemetlen egy cseppet sem.

Mindenki elnémult, de senkinek nem jutott eszébe felállni. Ez nem volt benne Amelia forgatókönyvében, szóval tovább improvizált:

- Tánc!

James ránézett, és egy mély sóhajjal „ezennel feladta”: kibogozta magát Ameliából, és ott hagyta, fent, egyedül a széken, ahol az apró nő hirtelen túl nagynak tűnt, olyan ijesztően nagynak, szóval inkább nem nézett oda.

- Allison nagyon szeretett táncolni, szóval szeretnék mindenkit megkérni, hogy táncoljunk együtt egyet!

- Allison lehet, hogy szeretett táncolni, de ha táncolt, azt senki más nem szerette! – hangzott a válasz valahonnan a bár hátuljából.

- Amelia arra akar kilyu...

- Igyunk! – ordította valaki a tömegből.

Mindenki visszafordult a maga kis dolgához, Amelia pedig kissé összetörve, összerogyva szállt le a székről. James nem is gondolkodott, és fogalma sem volt, miért csinálta, de elkurjantotta magát, mire mindenki összerezzent, és megint mindenki odafigyelt, bár többé-kevésbé igen kelletlen. Abban, ahogy James viselkedett, volt valami olyan spontaneitás, mint amit az évek óta együtt élő párosokban lehetett látni. Amelia elejt valamit, James fél szemmel látja, és elkapja. Amelia odaégeti a vacsorát, és James már öt perccel azelőtt megrendeli a vacsorát. És amíg James a többiek előtt hebegett-habogott, addig Amelia ezekkel a képekkel volt elfoglalva. És bár lehetetlennek tűnő, szinte abszurd képek voltak, tagadhatatlanul tetszettek neki.

- Amelia. – James a fogai között szűrte a nő nevét, igyekezett visszavonszolni őt maga mellé a székre. – Gyere már ide. – A hangja morgós volt, mint egy kutyáé. Ő viszont szimplán értetlenségből nem mozdult, meg azért, mert nem tudott volna mit mondani nekik. De azért James tenyerébe helyezte a sajátját, hogy felsegíthesse maga mellé.

- Tudják, az egyetemen volt szerencsém tanulni egy kevés antropológiát – kezdte Amelia. A legtöbben felsóhajtottak és nem figyeltek tovább. – És az egyik kurzus lényege a gyász volt, ahol a professzorom mindig táncoltatott minket pár percig, mert bizonyos kultúrákban a tánc a gyász feldolgozásának egy nagyon közkedvelt módja. – Már fogalma sem volt arról, miről beszélt, szóval megszorította James kezét. – Táncoltasd meg Julie-t.

- Tessék?

Válasz helyett Amelia egyszerűen lelökte Jamest. James ugyan megfogta Julie kezét, de fel nem kérte, csupán középre vonszolta, és az alig hallható, szinte csak képzelt zene ritmusára lépdelni kezdett. A lábai mintha fából lettek volna, az egész teste megmerevedett, és alig bírt mozogni. Többen majdnem felröhögtek, köztük Amelia, aki közben nagyon igyekezett rávenni az embereket, hogy feltápászkodjanak az asztaluktól.

Ettől függetlenül nem jártak sikerrel, Amelia pedig hamarosan visszavonulót fújt, és akkor már James is fellélegezve oldalgott vissza mellé. Utált táncolni, mert képtelen volt emberi lényként mozogni emberek előtt. Megoldásként egy helyett rögtön két sört akart rendelni, vagy éppen hármat, de Amelia a fejét rázta. Mindketten tudták, hogy már így is többet ivott, mint amennyit egy „nyomozás” közben kellett volna, de még annál is, mint amennyi mellett az ember még józannak nevezhető.

Úgy egy fél órával később néhányan már mozogtak, vagy legalábbis elkezdtek élni. Amelia kezdett lassan feloldódni, de Sanchezen kívül senki mást nem látott bicegni, ami egyre rosszabb fényt vetett a mexikói cimborára. És ezt egyedül James volt hajlandó elfogadni, a körülötte ugráló két nő egyszerűen tagadta, hogy ez lehetséges lenne; részint Julie-t hajtotta az az elfojtott gondolat, miszerint ha ráfogná a gyilkosságot, azzal azonnal rasszistának érezné magát, és annak is lenne elkönyvelve, ami valahol a mexikóiakkal szemben támasztott sztereotípiák hibája lehetett. Amelia viszont azért, mert egyszerűen minden porcikája érezte, hogy Sanchez túl lusta lenne mindehhez. És bár nem mondta volna ki, ettől jobb indokot nem talált. Illetve talált – azt, hogy szívből remélte, hogy valaki más az. De mindössze azért, mert az a bizonyos illető túlságosan is nagyképű és Amelia egójának túlságosan is csinos volt. Egyszerűen női büszkeségből, amit szeretett volna csak egy icipicit a férfi büszkeség szintjére emelni, nagyon szerette volna, ha egy bizonyos személyről kiderül, hogy legalább simlis.

És akkor az a személy, akit nagyon szeretett volna, hogy simlis legyen, felállt, és a női mosdó felé indult – méghozzá az egyik lábát egy kicsit maga után húzva. Amelia már épp felállt, hogy utánamenjen, és teljesen véletlenül kezdeményezzen beszélgetést mondjuk olyan ügyes-bajos női dolgokról, amiről a beszélgetést valahogy senki nem utasítja vissza, teszem azt menstruációs görcsökről, vagy szempillaspirálról.

De akkor James is megszólalt, a bicebóca eladónak várnia kellett.

- Na, nekem elegem van. Megyek, letartóztatom és mehetünk, átadom a seriffnek aztán én lépek innen.

- Tessék? – Amelia hangja sipítóvá vált, a pulzusa az egekbe szökött, mert ennyivel nem tudhatták le. Megragadta a férfi karját és visszarántotta a helyére. Így, néhány sör és öt, végtelenül kimerítő nap után lényegesen könnyebb dolga volt, mint egyébként. – Nem, várj. Nézd. Az a nő is sántít, látod?

Nicole sajnos addigra eltűnt a mosdó libbenő csapóajtaja mögött, James már nem láthatott mást, csak ahogy az ajtó rávágódik a szőke hajzuhatagra.

- Ki?

Így, hogy nem látta, így persze nem is hitt Ameliának, aki ugyan felhúzhatta volna magát, de lekötötte, hogy Jamest a helyén tartsa. Ha Sanchezt lecsukja, az egyrészt igazságtalan lett volna, másrészt a város lakói megkövezik, amiért elveszi tőlük az egyetlen embert, aki alkohollal szolgálhatott nekik.

- Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz semmit, amíg a nő ki nem jön onnan.

- És honnan tudod, hogy az a nő az, és nem a csapos fickó? – szegezte neki a kérdést James, mire Amelia a fonákjával reagált. Nem akart neki igazat adni, de kénytelen volt. – És hogy akarod kideríteni, melyikük az?

- Kérdezzetek rá – forgatta a szemét Julie, nem kicsit cinikusan. Fáradt volt és részeg, és tehát túl kedves.

- Bemegyek, beszélek vele, beszélgetünk, csevegünk...

- Akkor inkább menjen ő – vágott közbe James, aki annak ellenére, hogy kifejezetten megkedvelte Ameliát az elmúlt napokban, képtelen volt elhinni, hogy Amelia képes a sehova nem vezető, női csevejre. Analizálás, tudományos vagy kínos témák érintése nélkül. És amikor ezt elregélte Ameliának is, ő egy egészen rövidke pillanatra mellre szívta, aztán inkább elengedte, és győzködés helyett inkább királynőhöz méltó léptekkel bevonult az ország legundorítóbb mosdójába. Áporodott tisztítószer és cigi szag keveredett odabent egy átlagos vécé szagával, a fal láthatóan penészes volt, amiért a közegészségügy simán bezáratta volna a helyet. A tejüveg ablak pedig betört, ezért süvítve fújt be a szél.

Lassú csordogálás, pamut súrlódása a bőrhöz, magas sarkú cipők vontatott koppanásai, aztán Nicole egyszer csak előbukkant. Az arcán egy pillanatra átfutott a felismerés apró jele, aztán inkább pókerarcot öltött, és a félig letört csaphoz lépett. Egy lavórt helyeztek el alatta, hogy ne ázzon el az egész mosdó, amibe hangosan kopogva, csobogva csobbant bele a víz, amiben a nő megmosta a kezét.

- Szia! – Amelia egy kicsit talán túl harsányan köszönt rá Nicole-ra.

- Hello. – A nő kimért volt, nem figyelt rá, az összetört és mocskos tükrön keresett egy olyan négyzetet, amibe nézve kisminkelhette magát. Ruhában volt, kissé régimódi, de felettébb csinos ruhában, ami a térde alá ért, és a derekánál szélesedett. És a ruhája alól kivillant egy fehér fásli szegélye.

- Igazán szép ez a ruha.

Nicole biccentett, majd rúzsozni kezdte magát.

Amelia rájött, hogy Jamesnek igaza volt, és képtelen csak úgy, idegenekkel csevegni, mert semmit nem tudott kitalálni, hogy miről beszéljen vele ezentúl.

- Mi történt a lábaddal? Segíthetek valahogy?

- Oh, csak egy ostoba... kerti sérülés. Nem kellene kertészkednem. – Meglepettnek tűnt, amiért szóba hozta. Amiért észrevette. És Amelia figyelmét az sem kerülte el, hogy több, mint egy másodpercen át nézett kerekre nyílt szemekkel, kicsit túl sokáig nézett így, és Amelia éppen ezért tudta, hogy minden, amit mondott, egyszerű hazugság. Tette mindezt úgy, hogy most hirtelen szigorú szemkontaktust tartott Ameliával, aki ezért teátrális bólogatásba kezdett.

- Láttam, hogy sántítasz. Van a tárcámban egy szem fájdalomcsillapító, ha gondolod, odaadom.

Nicole a vállát rángatva közölte, hogy annyira azért nem fáj, és elindult kifelé, Amelia pedig, hogy úgy tegyen, mint aki valóban valamiért jött be, a tükörhöz lépett. A tükör így pont jó szögbe került, és láthatta azokat a mozzanatokat, amiket eltakart azzal, hogy a hátát fordította Amelia felé. Így azt is láthatta, hogy szaporán pislogva félrenézett. Valami, amit titkolni vágyott, a felszínre tört benne, és kikívánkozott, ám ő visszanyelte.

Amelia pár perc múlva követte, James pedig flegma arckifejezéssel figyelte őt. Hátradőlve cigizett, és jólesően hátrabiccenő fejjel, maga fölé fújta a füstöt.

- Idebent nem is lehet cigizni.

James Sanchez felé pillantott, akivel pár perce beszélgetett.

- Megegyeztünk – intett a csapos felé -, hogy kölcsönösen leszarjuk. Ez a „buli” elképesztően...

- Ki ne mondd, úgyse érdekel – vágott közbe a nő, majd a válla fölött, merev kézzel a vécé felé bökött. – Láttad?

- Láttam, biceg, nagyszerű. Akkor most mit akarsz csinálni?

- Tartóztasd le mindkettőt, aztán menjetek szobára. – James a szemét forgatta, mert Julie nyelve tényleg egyre jobban fel volt vágva.

- Tényleg ennyire egyszerű, köszönjük a segítséget. Nem érdekes, hogy épp a te bőrödet próbáljuk megmenteni?

- A magad nevében beszélj, James a tánc óta fel se állt innen.

- Eltörted a lábam – vágott vissza a férfi, majd még egy adag füstöt pöfékelt a levegőbe.

És amíg ők ezen vitatkoztak, ki lépett hamarabb kinek a lábára, ki nem volt képes rendesen táncolni, és a többi, addig Amelia azon gondolkodott, hogyan dönthetnék el, ki az, aki árnyként járja a várost, és önhatalmúlag eltűntet mindenkit, aki nem illik bele a világképébe, mint valami elrontott Batman. Erről azonban eszébe jutott, hogy milyen tetoválása van, és hogy ki látta azt legutóbb, és ettől menten megint nem a jó irányba terelődtek a gondolatai.

- Te menj, beszélj Sanchezzel, én meg be...

- Na, nem. – James megragadta Amelia levegőben hadonászó kezét, és az asztalhoz szegezte. – Nem engedem, hogy külön beszélj vele.

- Miért?

- Egyrészt, mert nem vagy nyomozó, és mert a profilázásnál többet nem bíznék rád. Másrészt, mert egyszer már beszéltél a nővel, és nem tudtál meg semmit.

- Csevegni mentem be, nem?

- Hát de mire megyünk azzal – sóhajtotta James, majd lehajtva egy fél pohár rövidet, átült a pulthoz, hogy beszélhessen a látványosan unatkozó Sanchezzel.

Először Allisonról kérdezte. Hogy miért gondolta olyannak, amilyennek, de aztán nem is erre volt igazán kíváncsi; az előző esti hollétét akarta igazán óvatosan kipuhatolni. Ameliától tanulva, néhányszor vissza is kérdezett, hogy a fickó kénytelen legyen elmondani visszafelé is a történteket. A nő ugyanis túl sokszor mondta neki, hogy aki visszafelé nem tudja elmondani a történteket, az hazudik. Ám Sanchez minden pszichológiai kritériumnak megfelelt, Amelia pedig meg se tudott mukkanni. Már csak azért sem, mert végig arra várt, hogy James rájöjjön; igaza volt.

Sanchez elregélte, hogy tegnap éjjel egykor ment el az utolsó vendég, utána pedig néhány haverjával együtt leültek sörözni a kocsma mögött. Kérés nélkül, és kissé indokolatlanul kapcsolódott be a társalgásba az a bizonyos néhány jó barát, akik megállás nélkül, ordenáré szavak és hangos röhögések közepette kezdtek sztorizgatni, ki mit mondott vagy csinált előző éjjel.

Legalább fél órán át kérdezgették, mire végül a fickónak furcsává vált a helyzet és odébb állt. Ekkor azonban jött volna az a rész, hogy megkérdezzék Nicole-t is, a jégkirálynőt, a fagyos hercegnőt, akihez „csak úgy odaülni” már nem volt olyan egyszerűen kivitelezhető.

Szóval ezzel nem tudtak mit kezdeni.

Amelia egy ideig tanakodott, majd egyszerűen felállt és odasétált hozzá. Elege volt abból, hogy James tesze-toszának higgye, elege volt abból, hogy ne találjon megoldást valamire. Kissé perfekcionista volt, kissé túl sokat várt el még saját magától is, nem csodálta, hogy mindenki más is egyre többet akartak tőle. Szóval úgy döntött, kezébe veszi az ügyet, és egy fél perc múlva egy hangos huppanással Nicole mellett landolt.

- Már megint te?

- Bocs, de el kellett menekülnöm, James kicsinál. Biztos érted, hogy értem. – Amelia egészen biztos volt benne, hogy ezt a mondatot valamelyik „túl női és sztereotipikus, hogy beismerjem” sorozatában hallotta, így, szó szerint és betűhíven.

- Akkor szakíts vele, hagyd ott, engem meg itt – forgatta a szemét a nő, fényes, túlvasalt haját átdobva a válla fölött, rákacsintott valakire, aki alighanem tőlük jó messzire ült, Ameliában az is felmerült, hogy talán az illető csak Nicole fejében létezett, de nem nézett oda, hogy kiderítse, fején találta-e a szöget.

És majdnem megszólalt, hogy nincsenek együtt. De aztán inkább bezárta a száját.

- Figyelj csak, nem neked van egy olyan... – Nagyon gondolkodott, hogy valami olyat eszeljen ki, ami ezer emberből egynek van. – Tudod, olyan... Modernesített, viktoriánus ruhád? Nem jut eszembe a neve, pedig egy komplett szubkultúra van ilyen. Ajj, nem jut eszembe, na mindegy. Szóval nem a tiéd? Tudod, tegnap, későn éjjel jöttem el Julie-tól, és az utcán láttam valakin, de nem láttam az arcát. Reméltem, hogy a tiéd, elvégre neked van a legtöbb...

- Tegnap éjjel nem voltam túl jól. Sorozatokat néztem egy barátnőmmel

Ameliának még azt is sikerült kiszednie belőle, hogy hívták a nőt, akivel együtt nézte, majd sietve megkérdezte, hogy kér-e italt, és a válaszát meg sem várva elrohant a pulthoz, ahol James ült, és várta az információmorzsákat. Oda sem fordulva, halkan kezdte el darálni a hallottakat, és a nevet:

- Közölte, hogy tegnap otthon filmezett egy Quinn nevű nővel. Ha volnál olyan kedves és megkeresnéd, hogy tényleg így volt-e...

- Tudsz róla, hogy én vittelek először terepre?

- Hogy jön ez ide?

James felállt, és szorosan Amelia hátához lapulva, a fülébe suttogta a szavakat, miközben elhaladt mögötte, hogy kiderítse, kiről volt szó. Eközben Amelia egy pohárral a kezében igyekezett vissza Nicole-hoz; egy pohárral, benne jéggel, és whiskynek tűnő jegesteával. Már így is túl sokat ivott, és innentől kezdve csak a lejtőn ment volna lefelé.