Adjon Isten!
× itt is van az utolsó rész - az utolsó, hatodik nap hat oldala egyetlen, szám szerint tizenkettedik bejegyzésben. ez úton szeretnénk mindketten köszönetet mondani mindenkinek, aki elolvasta, időt szánt rá, ne adj' Isten még hozzá is szólt. külön köszönet Brinek és Szabó Rékának, amiért előolvasták és véleményezték. reméljük elnyerte tetszéseteket, mert a jövőben szeretnénk viszont köszönteni a fiatal pszichológusnő és a nyomozó karaktereit.
× ezt kell tudnod: - ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt, ötödik: itt, hatodik: itt, hetedik: itt, nyolcadik: itt, kilencedik: itt, tizedik: itt, tizenegyedik: itt
- co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUM, nézzetek be hozzá is
- műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
- kisregény - XII. rész
- semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő, meg a bosszúszomjas lakos
- a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]
× a photoshopolt kép az én munkám volt
× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban! Köszönjük a figyelmeteket; hogy eddig elolvasátok! :)
Hatodik nap
(Az utolsó)
James
jól aludt és boldogan kelt. Az előző este történtek, az elmúlt öt nap
kimerítette, pláne egy olyan vacak ágyon, mint ami a motelben volt. De most
végre kipihente magát, és sokáig aludt. A telefonja kijelzőjéről a kilenc órát
bogarászta ki, de mellette még Amelia is láthatóan boldogan szuszogott. Arccal felé feküdt, összehúzta magát, mint egy macska, és
kifejezetten boldognak tűnt. Elégedettnek.
James
még feküdt ott egy kicsit. És nem csak azért, mert Amelia feje az ő karján pihent
– ami már hangyázva zsibbadt -, vagy, mert a lábát átdobta az ő lábán, hanem
mert reggel, ébredés után, céltalanul fetrengeni az ágyban – ettől jobb
időtöltést képtelen volt kitalálni.
Igazság
szerint ez lehetett volna egy olyan „csicseregnek a madarak, süt a nap és
boldog vagyok” pillanat, de odakint zuhogott az eső, és mélyen dörmögött az ég.
Ez valamelyest elkedvetlenítette, de aztán rájött, hogy a szárazság utáni eső
talán végre kimossa majd az ő fejét is.
Amikor
Amelia felkelt, James már kint ücsörgött, a felhúzható ernyő alatt, és a
frissítő esőpermetet élvezve szívta a reggeli cigijét. A korábbi napok csikkjei
még ott tobzódtak a hamutartóban, amit pergetésre nem, de csikktartónak nagyon
is használt.
Néhány
percig még Amelia is csak kinyújtózva feküdt az ágyon, élvezte, hogy a héten
először kisimultan ébredt. A levegő végre lehűlt egy kicsit, és ezt az egészet
csak James cigijének füstje zavarta meg, ahogy beszűrődött az ablakon. Mikor
végre kikászálódott onnan, a pizsamának használt inget összehúzta magán, és
kitipegett a lakókocsi elé.
James
felnézett rá, most először nem utálattal, még csak nem is közönnyel, egyszerűen
nézett rá: barátiasan, lágyan, szinte kedvesen. Amelia így képzelte, hogy
ilyen lehetett régen, mielőtt még cinikus seggfejjé vált volna.
-
Jó reggelt. – James kifújt egy adag füstöt, igyekezett a háta mögé terelni azt,
majd elnyomta a cigijét.
-
Neked is. – Amelia pár pillanatig hezitált. – Jól aludtál? – Leereszkedett egy
székre, és igyekezett nem többet mutatni a combjából a kelleténél.
James
harsányan felröhögött, aztán három erőteljes bólintással letudta a választ.
-
Főztem kávét. – James azt már nem tette hozzá, hogy ehhez el kellett mennie a
boltba, megtalálni az egyetlen zacskó nem koffeinmentes zacskó kávét, és újra
feltalálni a kávéfőzőt, miután az előző megadta magát, és azt sem mondta el,
hogy az egyik felújítás alatt lévő „szobából” lopott másikat, miután három adag
kávét már elrontott. – És csináltam pirítóst.
Amelia
elmosolyodott.
James
kitette Amelia elé a reggelit, aztán visszavonult a lakókocsiba, hogy felöltözzön.
És Amelia jóhiszeműen belekortyolt a kávéba, de az első kortynál nem tudott
többet inni. Borzasztó volt, keserű, savanyú és sós egyszerre, föld-, és hamu
ízű, mégis teljesen ízetlen. És ettől felfordult a gyomra. Nagyon kevés
kellett, hogy ne hányja el magát, ezért a pirítóshoz, már hozzá sem nyúlt. Már
érezte, hogy ez nem a kávé hibája, az illata fenséges volt, és ez egy nagyszerű
reggel lehetett volna, de amikor Amelia orra felébredt, mintha az egész világ
hányástól bűzlött volna.
James
furcsálló tekintettel állt meg a térdén könyöklő nő fölött.
-
Ez... Nagyon rendes tőled, és én nagyon értékelem, de nem érzem túl jól magam.
-
Már meg ne haragudj – krákogta James -, de hála az égnek. Egy adag ebből a szarból
semmire nem elég. – Amelia keserédes mosollyal az arcán ment be, hogy ő maga is
felöltözzön. Kissé nehézkesen ment. Kifogyott a hordható ruhákból, ezért jobb
híján felvette azt a ruhát, amiben csütörtök este megérkezett, és hogy
eltakarja a rajta lévő foltokat, felvette, majd magára kötötte azt az inget,
amit első vagy második nap vásárolt.
A
magas sarkúba már nem volt hajlandó belelépni, ezért mezítláb rontott ki a
lakókocsiból; büszkén egyenes háttal robogott át a kavicsos, füves, betonos
udvaron, és kifizetve a szobát, visszaszolgáltatva a kölcsönbe kapott cipőt,
továbbrobogott a telephelyre, ahol a kocsi várt rá. James is úton volt már
azzal a maréknyi holmival, amit át kellett telepíteni a kocsiba, jobban mondva
vissza bele. Jelvénye, fegyvere, ingek. A telefonja roncsai. Amelia
kézitáskája. Már azt is szégyellte, hogy hozzáért. Olyan röhejesen festett
vele.
Amikor
a kocsihoz ért, amiért nevetségesen sokat kért el a szerelő, és amiért James
csak csekket tudott kiállítani, Amelia a motorháztetőn ült, cipőtlen lábát
lóbálta, és volt valami furcsa a szemében. Nem volt kedves, nem volt kisimult,
mint álmában, nem volt boldog, vagy vidám. Azzal az undok közömbösséggel intett
be a világnak, amivel alapvetően James szokott. Ettől a férfi bioritmusa is
felborulni látszott; tudat alatt ugyan, de James érezte, hogy kell valaki, aki
a párosukat a világ számára is elfogadhatóvá teszi. Aki megragadja Amelia
derekát, ha nekiállna kikaparni valaki szemét.
-
Neked mi bajod van?
-
Nem érzem magam jól. Mehetünk?
-
Én még bemegyek a seriffhez, tegnap nem volt hajlandó figyelni rám, szóval csak
becsukta a nőt. – James tudta, hogy otthon Raegen ki fogja nyírni, de az
igazságérzete nyugodt volt, a lelkiismerete pedig egy évre elő se akart jönni,
túl sok jót tett egyszerre.
Amelia
sóhajtozva, és mezítláb követte Jamest. Nem teljesen volt magánál, össze-vissza
lengette a lábát, mielőtt lépett volna, rugózva járt, hátha egy kis kedélyes
szarok-a-világra életérzés majd eltereli a gondolatait arról, mennyire pocsékul
érezte magát.
Nem
így lett.
A
seriff igyekezett úgy csinálni, mintha a világ legfontosabb embereként, még
Barack Obamához is könnyebb lenne bejutni, mint hozzá, ezért másfél óra
várakozásra száműzte Jamest és Ameliát. Sértette az önbecsülését, hogy ezek
ketten rájöttek valamire, amire ő nem, és megoldottak egy bűntényt, amit ő
semmibe vett; ezzel megalázták, és ezt valahogy meg kellett torolnia. Ezért
jött ment, feleslegesen futott járőr köröket odakint, olyan dolgokat tett meg,
amiket máskor eszébe se jutott volna, mert minek, aztán elment enni egyet,
pedig nem volt éhes, beugrott egy kávéra az otthonába, és csak aztán volt
hajlandó lassan és ráérősen elindulni az őrsre.
De
közben James és Amelia szépen lassan végigtáncolták mentális kálváriájukat.
Amelia
ugyanis egyre rosszabbul érezte magát, cipő nélkül a lábán pedig többen
megnézték, ami betegségtől önmagából kikelt elméjének nem tetszett, és Jamesnek
sem az, hogy ennyire kezelhetetlenné vált Amelia. Ugyanakkor valahogy mégis
tetszett neki, hogy most megint más lett. Más, mint mikor megérkeztek ebbe a
poshadt kisvárosba, más, mint otthon.
-
Ezt az ablakot ki lehet nyitni? – Amelia lassan, ütemesen kopogott az ablakon,
a feje pedig kissé pszichopata volt. Ha valaki másról lett volna szó, most
biztos analizálni kezdett volna.
-
Nem, hölgyem – felelte unottan egy nő a pult mögül, Amelia sokadik kérdésére.
-
Kár.
James
meglepően jól viselte a várakozást. Rettentő jól szórakozott Amelián. Két
percenként felnyögött, elhelyezkedett; a lábával topogott, elvágódott a
székeken, félig Jamesre helyezkedve, aki magát is meglepve hagyta ezt. Minden
ötödik percben pedig a vécébe rohant öklendezni vagy egy pohár vízért, vagy,
hogy szégyenérzet nélkül a padlóra hasalhasson, mert a hideg megnyugtatta a
gyomrát egy pár percre. De amikor a feje is zsongani kezdett, már ez sem volt
elég, levegőre vágyott.
James
halkan nevetgélt, és arra gondolt: ő még kávét is csinált, erre a nő nem
belebetegszik?
-
Utálom, hogy ezt mondom, mert utálom a beteg-magam, de a francba is, végre jó a
kocsi, menjünk haza! Majd küldesz valami hivatalos nyomtatványt, hogy az anyja
kínját.
-
Igen, azt hiszem, ez a szóhasználat megteszi.
-
Akkor menjünk. – Már indult is kifelé, de James nem mozdult, és ez neki is
feltűnt. – Ajj, de most miért csinálod ezt...
-
Hölgyem. – Az afroamerikai recepciós nő sunnyogva nézett fel ijesztően szoros
kontya alól. Amelia többé-kevésbé unottan nézett rá. – Megkérdezhetem, hogy
gratulálhatok-e?
Amelia
ránézett, és összeszűkítette a szemét.
-
Gratulálhat, amikor akar. De most éppen mihez is?
-
Nem terhes?
Amelia
röhögött, James spontán fulladozni kezdett egy korty víztől, amitől Amelia csak
még jobban röhögött, és odavetette a nőnek, hogy egyszerűen csak gyomorrontása
van.
-
Kérlek mondd, hogy nem. – James arca sápadttá vált, kifejezéstelenné, szemei
elkerekedtek és leejtette az állát.
-
Ne aggódj, az nem másfél nap alatt derül ki – forgatta a szemét Amelia, tovább
szenvedve valamelyik héten. Épp csak letette a fejét, mikor összevont szemekkel
megszólalt. – Figyelj már, állítólag neked van egy gyereked.
-
Kuss.
-
Mit csi...
-
Kuss.
Amelia
halkan – vagy annyira nem halkan – hisztizett a sarokban, mikor a seriff
befutott.
Hector
Schmidt, a heringképű seriff, becsörtetett az őrsre, jobbra-balra dülöngélve,
mint egy pingvin, hogy egymás után tudja pakolni a lábait.
-
Maguk ketten, befe... – Lenézett Amelia lábára, és hirtelen megakadt. – Magán miért
nincs cipő?
-
Mert így könnyebben az arcába lépek – fintorgott Amelia, ahogy a seriffet
követte. James, jobb nem kihúzni a gyufát alapon, igazi úriember módjára
előreengedte őt. Még a derekára is rásimította a kezét, szigorúan a felső
harmadba, mielőtt rácsapott volna a kezére.
James
és Amelia láthatóan nyugodtabbak voltak a seriffnél, aki nagyon kínosan érezte
magát, hogy öngyilkosságnak állította be a gyilkosságot. Szóval folyamatosan
mozgott.
-
Szóval? Hogy jöttek rá?
James
ránézett Ameliára, ő visszanézett.
-
Oké, bevallom: médium vagyok. Van engedélyem is, meg minden.
A
seriff a szemét forgatta, és a tollát kattogtatva ismét feltette a kérdést.
És
James belekezdett a történetbe. Hogy nyomozó. Hogy Amelia pszichológus, és hogy
az egész onnan indult, hogy Amelia túlságosan is barátkozós kedvében volt, és
ejtett pár szót arról is, hogy semmi kedve nem volt hozzákezdeni az egészhez,
de nem hunyhatott szemet egy gyilkosság felett, mikor Amelia annyira biztos
volt benne, hogy a nő nem lett volna öngyilkos. És volt olyan drága, hogy azt
se hagyja ki, Amelia hogyan mászott be az ablakon.
Amelia
ott vette át a szót, ahol már James kifogyott belőlük, elmondta a kutatást,
amit végzett Allison halála után, elmondta, hogyan barátkozott össze Julie-val,
aztán áttért arra, mi történt előző éjszaka a kocsmában, és nem hagyhatta szó
nélkül James szervezkedését az ál-búcsúbulival kapcsolatban.
A
seriff csendben hallgatta őket, és az arcából ítélve, nem tetszett neki, amit
hallott.
-
Szóval maguk betörtek egy ingatlanba, engedély nélkül hallgattak ki embereket
az én városomban, és feltörték a helyszínelésnél használt, rendőrségi pecsétet. Mégis mit képzeltek maguk? Elindulnak otthonról, mint holmi
önjelölt Bonnie és Clyde, aztán nem találnak jobbat, mint ez a leprafészek,
jöttek meghódítani ezt az egérlyukat, ezért inkább összeálltak egy Poirot és
Marple csapattá, akik szégyent hoznak a helyi rendőrkapitányságra. – Ahogy a
szavak ömlöttek ki a férfi száján, egyre idegesebb lett, és egyre gyorsabban
beszélt. Igyekezett odapirítani, letorkollni őket anélkül, hogy a kint fülelők bármit
is észrevegyenek. Na, nem mintha olyan sokan lettek volna.
James
halkan, magában nevetgélve somolygott, kissé egoista kifejezéssel az arcán, az
egyébként is rossz passzban lévő Amelia viszont összeszűkült szemekkel,
haragosan elnyíló ajkakkal dőlt előre. Volt valami fenyegető a testtartásában,
és szinte prüszkölt, mikor a férfi befejezte.
-
Ezzel kapcsolatban két mondanivalóm van. Az első csak annyi, hogy maga
szánalmas. A második pedig: tudta, hogy a pszichológusok tanulják, hogyan kell
következtetést levonni az alapján, hogy milyen szavakat használ? Milyen
hangsúllyal használja azokat? Maga szinte köpte a szavakat, és az olyan
kifejezések, mint az „önjelölt Bonnie és
Clyde”, a „leprafészek” vagy épp az „egérlyuk”...
Ezeket a szakmabeliek pszichológiai indikátoroknak nevezik, negatív érzelmi
szavaknak, és ez mind arra utal barátom, hogy magának súlyos bűntudata van. És
miért van bűntudata? Mert képtelen leadni azt a harminc kilót, amit húsz éve
még esküdözött, hogy sosem fog felszedni? Mert valamikor még legalább olyan
naiv kis suhanc volt, mint most Jase, és arról ábrándozott, hogy egyszer jobb
seriff lesz, mint a maga főnöke volt? Mert képtelen megjavítani a laza
kilincset, amiért az asszony hetek óta nyúzza? Vagy, mert volt annyira lusta és
nemtörődöm, hogy hagyja, hogy egy helyi ribanc az orránál fogva vezesse és
három ártatlan ember életét vegye, megfenyegetve egy negyediket is? Hát igaza
van, legyen is bűntudata.
Amelia
mérgében majd kiesett a saját száján, aztán felpattant és elindult kifelé, de
ekkor a seriff is ráripakodott:
-
Ha kimegy azon az ajtón, bezáratom.
Erre
viszont már szinkronban ejtették le az állukat.
-
Azt nem teheti.
-
Már hogy a frászba ne tehetném. Maguk ketten betörtek egy ingatlanba, egy
bűnügyi helyszínre, és most azt várják, hogy aranymedállal háláljam meg, amiért
megoldottak egy gyilkosságot?
-
Hát legalább – forgatta a szemét James. A seriff már nyitotta a száját, hogy
ismét belekezdjen egy hosszas szónoklatba, mire James robbant: - Ha még egyszer
rászól a pszichológusomra, kitekerem a nyakát.
-
Rendőrt fenyeget?
-
Maga komplett idióta, ő is rendőr, és ha azt meri mondani, hogy szolgálaton
kívüli, akkor hozok egy pitét, amit a képébe vághatok. Nyomozó, az ég áldja
meg, és épp dolgozni mentünk, mikor leragadtunk ebben az istenháta mögötti
„leprás egérlyukban”, van nála jelvény, meg fegyver meg mit tudom én mit tart
még magánál, nem is akarom tudni, de a lényeg, hogy én elmegyek.
A
seriff felállt, és felvett egy bilincset az asztalról.
James
pedig hirtelen felpattant, és fenyegetően a seriff fölé magasodott, arca
megkeményedett és nem mozdult, akár egy szobor arca.
-
Ha meg meri bilincselni, a nyakát hozzábilincselem az ablakpárkányhoz. Nem
látja, hogy beteg? A vallomásomat hallotta, nem jegyzetelt, mit bánom én.
Elküldöm postán. De ha megtudom, hogy szabadlábra helyezett egy
sorozatgyilkost, magát csukatom le. Fogta?
Amelia
máskor nagyon értékelte volna, hogy James egyszer az életben kiállt érte, de
abban a helyzetben csak szabadulni akart onnan, szóval teátrális csapkodások
közepette kivonult, nyomában Jamesszel, aki az adott pillanatban kissé
papucsnak érezte magát. Viszont kihúzta magát, és ettől legalább nem tűnt papucsnak.
-
Mehetünk végre?
-
Mehetünk.
James
és Amelia elvonultak néhány ember mellett, akik végignézték a királyi pár vonulását, a párét, akik
jöttek, nyomoztak, bilincseltek és mentek. És ők beültek a kocsiba és
elhajtottak, vissza se néztek, mert maguk mögött akarták tudni ezt a helyet,
ami az egész életüket megbolygatta.
Amelia
letörte a cipői sarkát, hogy ne kelljen hat centiméterrel feljebb toporognia,
és legyen valami a lábán.
Végtére
is lényegtelen volt, ugyanis indulás után két órán át aludt. Feltette a lábát a
műszerfalra és már húzta is a lóbőrt. Hiába gondolta azt, hogy a kocsi majd jól felrázza, a
folyamatos, mégis valahogy ritmikus rázkódás megnyugtatta, elaltatta, és mikor
felkelt, már sokkal jobban érezte magát.
Már
nem volt olyan nyűgös, hajlandó volt az emberi kommunikációra.
-
Jó reggelt, Csipkerózsika.
-
Jó reggelt – somolygott válaszul.
-
Gondolom, nem akarod átvenni a vezetést.
-
Gondolom, nem akarsz szörnyet halni.
-
Hogy lehet az, hogy elmúltál huszonhét éves, és nem tudsz vezetni?
Amelia
szeretett volna visszavágni egy hasonló mondattal, de frissen kelt fejjel
képtelen volt kitalálni bármit is, ami elég frappáns lett volna. Szeretett
volna a házasságával dobálózni, de azt túlságosan is övön alulinak érezte
volna, ezért hallgatott. A nyelve már korántsem volt annyira felvágva, mint a
seriff irodájában.
James
hirtelen lefékezett.
-
Indíts!
Mire
Amelia magához tért, James már az ő oldalán kopogtatott az ajtón, és arra várt,
hogy átkászálódjon a másik oldalra, de őt a gutaütés kerülgette.
-
Most mégis mit akarsz csinálni?
-
Minek tűnik? Megtanítalak vezetni. Szóval első lecke: nem árt, ha a kezed a
kormányra teszed. – James Amelia felé fordult a törzsével, a keze a kéziféken
pihent, biztos, ami biztos. És akkor elkezdte magyarázni, melyik lábát hova
tegye, hogyan induljon el a kocsival, de Amelia első nekifutásra szimplán
hatszor fullasztotta le a kocsit. James arca kezdett különös színeket ölteni,
azért aggódott, hogy a kocsi kihúzza-e egy olyan sarlatán munkájával, mint akit
Stonegate-ben találtak.
Az
első néhány méteren James kezdett megnyugodni, Ameliát nem sok választotta el
attól, hogy hátrafele hajtson, annyira lassan ment, de volt egy pont, ahol ez
az egész átfordult, és olyan eszeveszett sebességgel kezdett hajtani, hogy
James kétségbeesetten rántotta meg a kéziféket.
-
Oké. Majdnem. Egész jól kezdted, csak aztán átváltottál Schumacher üzemmódba,
ami annyira nem áll jól. Hasznos, ha leveszed a lábad a gázról...
-
Látod? Ezért nem tudok vezetni.
-
Azért nem tudsz, mert nem vagy hajlandó megtanulni.
-
Nem mehetnénk tovább? Úgy értem... Úgy, hogy te vezetsz.
Egy
fél órával később csendben autókáztak a semmi közepén, Amelia – annak ellenére,
hogy szoknyában volt -, kényelmesen elhelyezkedve bámult ki az ablakon, James
pedig elmerengve nézte az utat maga előtt. A rádió időnként felrecsegett a
háttérben, de nem volt elég jel ahhoz, hogy folyamatosan szóljon, mégsem
kapcsolták ki.
-
Jobban vagy?
-
Igen – sóhajtotta Amelia -, bocs, hogy olyan hárpia voltam a seriffnél.
-
Igazság szerint eddig ez az Amelia tetszett a legjobban – nevetett fel. –
Lehet, hogy egy picsa volt, de határozott egy picsa.
-
Örülök, hogy neked tetszett. Én nem kifejezetten szeretem, mikor beköszön – így
Amelia, mire a férfi felsóhajtott.
-
Na jó, ide figyelj. Mondtam már neked egyszer, hogy az a szendeszűz,
mindenkinek megfelelni vágyó kislány, akit időnként magadra erőltetsz, nem te
vagy, és nem is normális. Ez a nő is benned van valahol, meg egy sokkal
életképesebb akárki is, csak vegyítsd őket, és akkor...
-
Hű – szakadt ki Ameliából. – Életvezetési tippek James Cole-tól. Erre se
számítottam.
-
Az a helyzet, hogy én sem, és ha bárkinek is elmondod, letagadom – kacsintott
rá a szeme sarkából, majd visszafordult az úttest felé. Mint kiderült, egy
harsányabb Amelia egy sokkal emberibb Jamest csikar ki kettejükből.
-
Ne aggódj, nem adom ki a titkod. Mocskos kis titok ez... – kuncogott Amelia, maga
alá hajtogatva a lábait. Megszólalt a telefonja, de mint kiderült, James társa
kereste, hogy mikor érnek már vissza, mert James ex neje, satöbbi, satöbbi. De
Amelia félúton elvesztette a fonalat, és a telefon nélkül maradt férfi kezébe
nyomta a készüléket.
James
nem sokkal később letette a telefont.
Amelia
a benzinszaggal átitatott kocsiban várta, hogy James végezzen odabent a
benzinkúton. Már épp kezdett elbóbiskolni a tűző napon, mikor megint bevágódott
mellé a kocsiba, és Amelia érezte, hogy James keze ott lebeg előtte, ezért
kinyitotta a szemét.
Egy
hatalmas adag nutellát tartott elé.
-
Ezt miért kapom?
-
Köszönetképp. Etettél egy héten át, és úgy rémlett, hogy gyilkolod a virágokat.
Amelia
lágy és sokat tudó mosollyal az arcán elvette az üveget.
-
Gondolom ezt is letagadod.
-
Szemrebbenés nélkül.
James
előreengedte Ameliát a rendőrőrs ajtajában, aki igyekezett a lehető
legméltóságteljesebben végigvonulni a kollégái közt, akik egymás közt
sutyorogva, mosollyal az arcukon nézték végig a vonulásukat; ugyanazt a
vonulást, amit a stonegate-i pereputty kissé megrettenve figyelt.
Az
irodájukba érve, még le sem pakolták a holmijukat, mikor már csattan Raegen
hangja a túloldali irodából;
-
Maguk ketten hozzám!
Elcsigázott
mozdulatokkal vonszolták be magukat a főnökük irodájába, aki nem tűnt túl
boldognak. Az apró irodában a nyüzüge, bajszos fazon szeme szikrákat szórt
vastag keretes szemüvege mögül. Az inge gyűrött volt, és a nyakkendője
félrecsúszott, a homlokán olyan mély ráncok ordítottak három felkiáltójellel,
hogy Amelia nem látott el a legaljáig. Az egész teste kérdőjellé formálódott a
sörhasától, és sok irányba torzult gerincétől.
Csípőre
vágta a kezét.
-
Maguk ketten... – sziszegte.
-
Mielőtt belekezdene, szeretném figyelmébe ajánlani, hogy ad egy, nem küldött
értünk kocsit, ad kettő, megoldottunk egy gyilkosságot.
-
Épp csak a kijelölt feladatukat nem voltak képesek ellátni, és egy teljes hétre
elvonultak édeskettecskén! – ordította. – Remélem élvezték a nászútjukat, mert
ha arra kerül a sor, egyiküknek sem adok szabadságot!
Amelia
felháborodva ejtette le a száját, és keresztbe fonta a karját; James épp
ellenkezni indult, mikor Raegan folytatta az ordítozást. A legfontosabb
információ viszont onnantól kezdve csak egy volt:
-
Indítsanak az irodájukba, van dolguk bőven.
-
Hazamennénk átöltözni. – Amelia végigmutatott magán; elnyűtt ruháján, szakadó
ingén, amit csak úgy magára dobott. James viszont tudta, hogy ez hamvában halt
ötlet volt.
-
Eszükbe se jusson. Ha elmennek, vihetik magukkal a mozgósított irodájukat is. Spuri!
James
és Amelia egymásra néztek, azzal kioldalogtak az irodából. Nick pedig odakint
várta már őket; pajkosan széles vigyorral alapozta meg az előkészített
asszony-poénok armadáját.
-
Hazatért a kedvenc Mr. és Mrs. Smithem! – röhögött. Megölelte Ameliát; a nő
elveszett a hatalmas karokban és mackós ölelésben. – Sajnáltam, hogy nem
hívtatok meg az esküvőre, de hajlandó vagyok eltekinteni mindettől, ha lehetek
a gyerek keresztapja.
-
Ha nem fogod be, a keresztapaságtól többre nem igen viszed majd – fenyegette
James játékosan a társát, akinek még mindig a kezét szorongatta, és a két
nyomozó egymáson röhögve elvonult Ameliától. Mindig ilyenek voltak: két
nevelhetetlen gyerek, de korábban Ameliának ebben nem jutott szerep. James nem
hagyta, mert nem tudta elviselni azt a kétszínűséget, amit a nőn érzett, most
azonban megkedvelte, és hajlandó volt változtatni a dolgokon. Ők ketten
bevonultak az irodájukba, Amelia pedig a sajátjába.
Leült
az asztala mögé, elő akart venni olyan dolgokat, amiket félbehagyott, mikor
elmentek, de nem bírta rávenni magát. Csak ott ült, meredt az üres íróasztalára
és az elmúlt napokon gondolkodott, meg azon az üveg Nutellán, ami az asztalán pihent,
és sokatmondóan meredt rá, az elmúlt egy hetet szajkózva. Meg azt, hogy James
tudta, hogy hiába vesz neki virágot, ha szisztematikusan gyilkol mindent, ami
fotoszintetizál.
És
az a Nutella elterelte a figyelmét a tényről, mennyire borzasztóan érezte magát
abban a ruhában, amiben volt. Szakmaiatlannak érezte magát, szívesen elbújt
volna a szekrénybe, ezért bezárta az ajtót – bár nem sokra ment vele, az egész
üvegből volt -, és megpróbált elbújni néhány jókora akta mögött.
Néhány
órával később azonban valaki kopogtatott az ajtaján.
Egy
magas, csinos szőke nő állt az ajtóban, láthatóan sietett: kezében telefon és
papírpoharas kávé, karján táska lógott, és elegáns ruhája kisebb komplexust
okozott Ameliának, mert máskor ő is hasonlóan öltözött fel, mikor munkába ment.
Kék szeme nemtörődömséget tükrözött, arca vékony és hosszú, világos tincsei
enyhe hullámmal kunkorodtak az arca körül. És Amelia valahogy ösztönösen tudta,
hogy ki az.
-
Segíthetek?
-
James Cole-t keresem. – Telitalálat.
-
Oh, ha nincs az irodájában, akkor biztos el kellett szaladnia valahova. – A nő
a szemét forgatva felnyögött, és Amelia nem volt biztos benne, hogy ez a kissé
ironikus hangjának szólt, vagy annak, hogy James nem volt ott, ahol a nő
akarta, hogy legyen, és ez egy tipikusan olyan ex feleséges volt. Már amennyire
Amelia meg tudta ítélni, hogy viselkedik egy ex feleség. – Én nem segíthetek?
A
nő végigmérte, és bár láthatóan nem volt megelégedve a helyzettel,
felsóhajtott:
-
Figyelne a kislányomra, míg vissza nem jön? Nekem rohannom kell, nem érek rá
megvárni, míg előkerül.
-
Oh, akkor maga biztosan Scarlett! – Amelia felpattant, mintha csak most esett
volna le neki, kivel is állt szemben. – Szívesen vigyázok rá. – Egyenes háttal
követte Scarlettet, mert máshogy nem tudott az ellen a komplexus ellen, amit
Scarlett lenéző tekintete okozott. James irodájának ajtajában álltak meg:
odabent egy hatéves kislány unottan forgolódott az apja székében. Világosbarna
haja befonva verdeste a hátát, egy tündéri kis ruhát viselt, kék szeme
érdeklődve pislogott.
-
Lizzie drágám, ő itt... – Scarlett a homlokát ráncolva nézett a mellette álló
nőre.
-
Amelia. A papáddal dolgozom – integetett Amelia. – Mi lenne, ha nálam várnád
meg, míg apukád visszajön? Van Nutellám és színezőm – kacsintott.
-
Örök hálám – biccentett Scarlett, és egy gyors búcsú után a lányától, elment.
Amelia pedig kézen ragadta Lizzie-t, aki – Amelia várakozásaival ellentétben –
nagyon is közvetlen és aranyos kislány volt. Leült az asztalhoz, és
folyamatosan csacsogva színezgetett, azt várva, mikor toppan be az apja. Arról
beszélt, hogy a héten napközis táborba jár, és hogy előző nap összebarátkozott
a többiekkel, de hamarabb kellett eljönnie, mert elesett, és kiszakadt a
nadrágja, de előtte festett egy pillangót, mert szereti a pillangókat. Meg
beszélt arról is, hogy az apja azt ígérte, elmennek és örökbe fogadnak egy
kutyát. Meg arról, hogy a kutya majd a papájánál lakik, mert az anyja is, és a
féltestvére is allergiás a kutyákra.
-
Várj egy percet, kincsem, mindjárt jövök – így Amelia, és kiszaladt az
előtérbe. – James!
James
és Nick kíváncsian perdültek meg a tengelyük körül.
-
Scarlett volt itt, elhozta Lizzie-t. Ott ül bent az irodámban, épp színez. –
James tekintete egy pillanat alatt felcsillant, mintha többnapi éhezés után
ételt toltak volna elé, majd egy gyors és meggondolatlan mozdulattal magához
rántotta Ameliát. A csók gyors volt, szinte gépies, mintha évek óta együtt
éltek volna, és megszokottá vált volna köztük az ilyesmi, de ennek cáfolására
ott állt mögöttük Nick, aki leesett állal figyelte őket. Még akkor sem jutott
szóhoz, mikor James beszaladt Amelia irodájában, és letérdelve az ölébe kapta a
kislányát.
-
Oké. Mégis mi a franc volt ez? – ragadta meg Amelia karját Nick, és sutyorogva
odébb húzta. – Ebédnél James az egész hétről beszámolt, de erről – mutogatott
vadul hol egyikre, hol másikra -, egy árva szót sem szólt.
- Azt
én sem tudom, mi volt ez – mosolygott. – Mindenesetre meg tudnám szokni.
[ VÉGE ]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső