2016. december 10., szombat

Zeusz játszik fent talán

Üdvözlet!

Ez a novella a tőlem megszokott témáról szól, persze halál meg bűn meg ilyenek; és senki se érti ez honnan jött és miért, és mikor; mikor íródott és hogyan és miért; vannak ilyen kérdések. Lényeg, hogy az Aposztróf Kiadó őszi pályázatára írtam. És bekerült a Dimenziók 7 c. kötetbe. Ott van benne. Eskü.

Zeusz játszik fent talán

Vannak emberek, akik életük során sosem gondolnak az utolsó pillanataikra, így meglepetésként éri őket, mikor realizálják, hogy ezek már azok. Vannak, akik tudják, mit szeretnének, de a sors közbe szól. Vannak, akik boldogan érnek véget. Egy teljes élettel a hátuk mögött, gyerekek és unokák közt, egy társsal az oldalukon, vannak, akik fiatalon és betegen, vannak, akik a hobbijuknak hódolva, a gyorsaságban vagy a magasságban lelik a halálukat.
Vannak, akik egészen ostoba módon távoznak, értetlen és szomorú szeretteiket hátrahagyva. Vannak, akiket elvesznek tőlünk, és vannak, akik önkezükkel vetnek véget az életüknek.
Utóbbiak közül sokan meg sem akarják tenni. Egyesek nem látnak más kiutat, mások megijednek, vagy belekényszerítik őket, míg megint másokat a saját elméjük kergeti bele a végzetes napba. És vannak, akik egyszerűen nem bírják tovább.



A kert nyugodt, késő tavaszi napsütésben fürdik, de távolabb, a sokadik szomszéd fölött már gomolyog egy esőfelhő. Viszont a kert még mindig tökéletes aranysugarakban úszi, a virágok a napoznak, a kutya a tölgyfa árnyékában liheg.
Olyan végtelenül idilli és gyönyörű az egész. Mint egy álomvilágba illanó buborék, ami sosem pukkad ki. És amit, ahogy távolodni lát az ember, olyan szívesen megsiratna.
A férfi arcán is könny csorog, pirosra festve a szemét, megduzzasztva az arcát, de belőle egy hang sem jön ki. Békésen ülve nézi a kertet, de a klausztrofóbiájától ordítani tudna.
Nézi az üveget, és olyan kicsinek érzi a házát, ami olyan végtelenül üres volt. Nézi a tükörképét az üvegben, és egy olyan férfit lát, akit sosem akart. Egy férfit, székhez kötve, betegen, hasznavehetetlen testtel. Az egész, mintha csak egy álom volna, legalábbis azt kívánja. Azt kívánja bár felébredhetne, és azt mondhatná, hogy ez az egész meg sem történt. Csak éjszaka elzsibbadt a lába, és este túl sokat evett, és most rosszat álmodik, amiből egyszer majd felébred.
Letörli a könnycseppeket, és a baleset napjára gondol.
Nem gondolt rá, hogy az a nap, talán más lehet, mint a többi, mert a balesetek már csak ilyenek; váratlanok, és roppant dühítőek. Egyszer csak megtörténnek. A lánya esküvőjének főpróbájára bérelt egy termet a város mellett, egy szőlősben, és ahogy hazafelé tartott, felhívta az ifjú arát.
- Megvan a terem - mondta, mire a lánya a vonal másik végén felsikított. Morgást hallott, nem a telefonba mondta a többit, ő pedig nem értette. Egy férfi morgása volt a válasz, amiből szintén nem értett semmit. - Elintézted, amit akartál?
- Még nem. El sem indultam itthonról, adódott egy kisebb incidens a koszorúslányok ruháival, de már uraljuk a helyzetet - magyarázta.
A férfi közben kikanyarodott a főútra, de nem figyelt. Egy súlyos lökést érzett, a lába leesett a gázról. Nem volt bekötve, ezért az egyetlen, ami megfogta a légzsák volt, ami elemi erővel robbant az arcába.
Elképzelhetetlen fájdalmat érzett. Füstszagot és vért, és még több fájdalmat. Nem tudott mozdulni; a saját kocsija rabja lett. Ébrenlét és ájulás között tengődve várta a mentősöket, amik olyan furcsán sokára értek ki.
Közben az agya olyan dolgokat vetített elé, mint a kislánya, amint épp az első lépéseket teszi, meg a kislánya, ahogy az oltár felé halad.
Hangokat hallott. Valahol sziréna szólt, és a piros-kék fény megjelent valahol a környéken. Emberek szólítgatták, rángatták, cibálták, de ő nem akart mozdulni. A fájdalom minden pillanattal erősödött, csak vissza akart térni abba a kellemes kábulatba, amiben a kislánya gondtalan gyerekkorát látta, meg a feleségét, boldog mosollyal az arcán.


Magához tér. A felhők közelebb araszoltak, és egyre sötétebb a kert is, ahogy a vihar közeledik. Mintha már az ég is morgolódna felettük.
A kislánya mindig szerette a mitológiát, és félt a vihartól. Ezért azt mesélte neki, hogy ha villámlik, Zeusz mérgelődik odafent, vagy talán csak jól érzik magukat az istenek. Közösen képzelték el, hogy az istenek odafent éppen egy-egy villámot gyűrnek golyóvá, és azzal tekéznek.
- Apa - szól egy hang. Vékony és ismerős, kellemesen lágy. Visszakérdez, és megforgatja magát a székével együtt. Órák óta most először veszi le a tekintetét a kertről, és az a furcsa érzése támadt, mintha elszaladhatna. Vissza akar fordulni, de az előtte álló lánya láttán mégsem teszi meg. Észreveszi, hogy a felesége is ott áll, őt nézi. A lányának mellette kellett eljönnie, hisz a nő az ajtófélfának dőlve áll. Arca nem mutat semmit, kielemezhetetlen.
- Mit csinálsz itt? - kérdezi a lány, míg az anyja kilibben az ajtón. Légies léptekkel halad, szinte szökell.
- Csak figyelem az udvart.
- Ki kellene mozdulnod.
- Nem akarok emberek közé menni - feleli a férfi, hangja elakad, mintha sírni kezdene, de nem kezd el megint. Nagyot nyel, a lányára néz, akinek arcáról süt a szánalom és sajnálat, amit apja iránt érez. Ujja üres, barnult bőrén világít a gyűrű helye.
- Hol van Donovan?
Mély csend burol a szobára, a lány az ujját piszkálja, mintha rajta lenne a gyűrű.
- Kiköltözött - feleli a lány. Hangja halk, nyomott, szava mögött rengeteg könny és veszekedés sejlik fel. Az apja szinte látja maga előtt a kétségbeesett lányt, ahogy a nappaliban áll és a távozó férjét bámulja, majd utánahajítja a gyűrűjét is, vigye csak azt is magával, neki már nem kell. - Tudom, hogy te előre szóltál, apa.
- Css. - A férfi közelebb gurul, kezébe veszi a lánya kezét. - Én nem akartam, hogy nekem legyen igazam - feleli a férfi. - Hogy is akarhattam volna?
Ismét hallgatásba burkolóznak, csak élvezik szuszogásaik mély hangját, a lány az apja vállára dől, aki szomorúan öleli magához, és csókot nyom a feje búbjára. Szeretné azt képzelni, hogy most is meg tudja oldani minden problémáját, mint mikor még kislány volt, de ezt már nem tudja átvállalni helyette. És ha tudná is, mit tehetne ő, egy kerekesszékes apa? Egy magatehetlen férfi, egy hasznavehetetlen testben.
- Közeledik a vihar - suttogja a lány. Nem is tudja, miért mondja, csak úgy jött. A távoli villámlásokat nézi, minden morranásra összerezzen. Még mindig a vihartól fél, még mindig nem érti, hogy működik a villámhárító. A keze a kerekesszék hideg féméhez ér, és arra gondol, hogy ha az apja balesete a villám, és a bénulás a dörgés, akkor a szék a villámhárító. Hirtelen úgy kapaszkodik a vasba, mintha az élete múlna rajta, ujjai elfehérednek. Az apja vállába fúrja az arcát, lassú sírásba kezd. Siratja a gyerekkorát, a házasságát, az apja régi életét, és visszavágyik abba a másikba, ami az esküvő előtt volt.
- Mi is volt az a dalocska? - A férfi hangja úgy dorombol a lány füle alatt, mint a legkedvesebb macska, az ember oldalához bújva.
- Edna, Edna ne félj, / morogva jön a sötétség, s ráderül a fény, / eső csorog a ház ablakán, /  Zeusz játszik fent talán. - Edna szipogva dúdol, fülében cseng az apja hangja, ahogy a szobájában ülve kántálja a sorokat, mintha az véget vetne a viharnak.
- Anyád is költött hozzá egy második versszakot - somolyog a férfi.
- Tudom, de arra már nem emlékszem - nevet fel a lány. Felemeli a fejét, és letörli a könnyeit. - Olyan ostoba…
Az apja nem kérdez rá, hogy a könnyei, a férje, vagy ő maga, csak elnézően mosoly, amíg a lánya rendbeszedi magát, majd összerogy.
- Amikor így ülsz - kezd bele -, órákig, és nem szólsz. A baleseten gondolkodsz?
- Elkerülhettem volna - sóhajt a férfi egy biccentéssel. - Minden nap ülök, és figyelem a virágokat, meg a kertet, és tudom, hogy én is ott lehetnék kint, élvezhetném az életem, mint azok a bárgyú virágok.
- Az élet nem ér véget egy kerekesszékkel.
- Attól tartok, az enyémnek véget vetett.
- Ne mondj ilyet - esdekel a lány. - Te vagy az egyetlen, akibe kapaszkodni tudok. Most, hogy Donovan… - Elcsuklik a hangja, és mielőtt folytatni tudná, érzi, hogy az apja megszorítja a kezét.
- Egyedül is megállod te a helyed. Rég nincs rám szükséged - mosolyog.
- Edna - szólal a háttérben egy asszony hangja. A nő megint olyan távolságtartó, kiszámíthatatlan. Háta egyenes, karjai összekulcsolva, kisebb terpeszben áll. Mint egy biztonsági őr. - Ideje lenne menned, ha el akarod kerülni a vihart.
- Megyek - sóhajt Edna, majd még egyszer az apja felé fordul. Rámosolyog, csókot nyom az arcára, és magukra hagyja a szüleit.
Sheila és David, David és Sheila. Mindig olyan tökéletesnek tűnt ez a páros, és most, hogy a férfi tolószékben ül, napról napra fontosabb lett számára, hogy ugyanazon asszony mellett éri a reggel. Egy erős, tettrekész asszony mellett, akinek semmi dolga nem volt, míg ő dolgozni tudott. Azóta rá van szorulva, hogy gondoskodjon róla és vezesse a háztartást, és ezt mindig olyan egyenes eleganciával tette, hogy a három év egyetlen napján sem kérdőjeleződött meg a férfiban, hogy jó embert válsztott társául.
- Szegény gyerek - duruzsolja David, mikor bezárul a bejárati ajtó.
- El van veszve.
- Erős kölyök.
- Nem úgy, mint az apja - közli az asszony. Egyenesen a férje szemébe bámul, arca kemény, megvető, mérges. Szeme fagyos és ezer érzelem kavarog benne.
David sóhajtva várja a fejmosást.
- Azt gondoltad nem veszem észre, ugye? Hogy majd csak szépen elalszol, és senki nem fog gyanakodni?
- Valami olyasmi - suttogja válaszul. Sheila két lendületes lépéssel előtte terem, letérdel, kezébe veszi a férje kezeit. Határozottan bámul a szemébe, nem tűr ellentmondást.
- Hát akkor idehallgass - kezdi. - Egyszer már elmondom, de akkor elmondom megint, és addig fogom mondani, míg meg nem érted. Nem vagyok hajlandó megözvegyülni, hallottad? Nem leszek özvegy. Ezt mondtam neked a kórházban is, akkor magadhoz tértél. Ezt mondtam, mikor legutóbb öngyilkosságra adtad a fejed, és ezt fogom mondani legközelebb is. Ne merészelj előttem meghalni, világos? Hol vannak az altatók? - Követeli. Nem kéri, követeli. Ellentmondásnak nincs helye, Sheila nem az az asszony, aki hagyná, hogy akarata ellenére tegyenek.
David nézi egy ideig, a lehetőségeit és akaratát mérlegeli. Sheila hamar rájön majd, hogy a teába keverte az altatókat. Rögtön az után, hogy átkutatja a zsebeit, ami ellen ő majd nem tehet semmit. Hamar megtalálja majd a zsebébe rejtett, üres dobozt, és kiönti a teát.
A lányára gondol, és hogy milyen kétségbeesett volt. Mennyire keresett egy támaszt, amire valószínűleg nem is volt szüksége, és milyen elveszetten bújt hozzá percekkel korábban. Arra a következtetésre jut, amire a balesetkor is.
A lányának szüksége van rá. Az kell neki, hogy mellette legyen és támogassa és ő ezt fogja tenni.
David úgy dönt, élni akar.
- A teában - feleli, és a párkány felé biccent, ahol a csészéje vár. Sheila felpattan, elveszi a csészét, és a konyhába rohan, hogy kiöntse. David közben megfordul a székével, újra a kertet bámulja. Sokadszor és nem utoljára, de megígéri magának, hogy nem adja fel, és mostantól minden jobb lesz. Mert mostantól élni fog.
Sheila ismét az ajtóban áll és a férjét nézi. Kinyújtja a karját a férje felé, majd meghúzza a ravaszt.

1 megjegyzés:

  1. MI EZ A VÉG?! MI EZ A VÉG?!
    Eleve nem tudtam, mire számítsak a cím láttán, ami amúgy nagyon megfogott. Aztán jaj nekem, de aztán na, van még remény, de persze, ez nem az a blog, ahol happy endek ugrabugrálnak a szivárványok alatt, miközben egyszarvúk kacaja tölti be az étert, és TESSÉK! Örültem, aztán BUMM! BUMM! Hát mi ez a vég?!
    IMÁDTAM, NA!
    Xoxo.Bri.

    VálaszTörlés

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső